Paradigmaképző dichotómiák a nyelvészetben

Szépe Judit

 

1. Bevezetés: kumulativitás és összemérhetőség a tudományos megismerés folyamatában

 

A tudományfejlődés-elméletet mint tudományágat Fehér–Hársing (1977) és Fehér (1982, 1983) alapján a következőképpen határolhatjuk be: a tudományos megismerés folyamatának sajátosságait belső összefüggéseiben és elméletileg vizsgáló metatudományos diszciplína. Bár megjelenését, a problémakörnek elsődlegesen történeti aspektusból való explicit és rendszerszerű felvetését századunk 60-as éveitől számítja és Thomas S. Kuhn munkásságához kapcsolja a szakterület, azok a felfogások a tudományelméletben, amelyek nem elsősorban történeti célkitűzésűek, de amelyekből a tudományfejlődésre vonatkozó nézetek rendszeresen kibonthatók vagy következnek, legközelebbről is a Bécsi Kör filozófiájában fogalmazódnak meg.

A tudományos megismerés folyamatának a Bécsi Kör – Popper – Kuhn – Lakatos –Feyerabend-vonal mentén történő megközelítései általánosságban szólva arra a kérdésre keresnek választ, illetőleg azon dichotómia köré rendeződnek, tekinthető-e fejlődésnek – az ismeretek jobb minőségűvé, nagyobb kiterjedésű válásának – a tudományos nézetek egymásra következése, vagy sem (Hársing 1980, Fehér 1982, Chambre 1986).

A kumulativitás tézise a Bécsi Kör felfogásában (Altrichter 1972) a verifikáció, majd a konfirmáció elvén alapszik: az ismeretszerzés folyamatában az mutat utat, hogy a tudományos állításoknak visszavezethetőknek kell lenniük megfigyelési kijelentésekre, illetőleg belőlük logikailag levezethetőknek kell lenniük megfigyelési kijelentéseknek. Annak a problémának a megoldására, hogy az általános kijelentések elvileg nem verifikálhatók, mert végtelen számú egyedi esetre érvényesek, a szintén kumulatív felfogású Popper a falszifikáció elvét javasolja: csak az a kijelentés tudományos értékű, amely megfigyelési kijelentésekkel elvileg cáfolható. Egy elmélet mindaddig érvényes, illetőleg sokoldalúan ellenőrzött (noha szükségképpen nem kimerítően igaz), amíg empirikus összevetés nem cáfolja. A cél mindig a tudományos hipotézis falszifikálása: ha ez bekövetkezik, új feltevés veszi át a helyét. Tehát a tudomány fejlődése, tökéletesedése újabb és újabb, falszifikálható hipotézisek felállításával, ellenőrzésével, majd elvetésével jön létre (Popper 1963, 1997). Mindkét megközelítés számára megoldatlan marad az a probléma, hogy vannak olyan, ún. teoretikus fogalmak, amelyek nem konfirmálhatók, és olyan, eseményt állító kijelentések, amelyek nem cáfolhatók. Így a tapasztalattal való kimerítő összevetés követelménye nem teljesülhet.

A kumulativitással szemben Kuhn, Lakatos és Feyerabend az egymásra következő tudományos nézetek másságát, összemérhetetlenségét hangsúlyozza. Kuhn (1984) szerint a tudományos kutatást minden korban egy meghatározott paradigma vezeti. Ez eldönti, hogy az adott korban mi tekinthető érvnek vagy cáfolatnak. Ha az elmélet válságba kerül, vagyis olyan problémákkal kerül szembe, amelyeket nem tud megoldani, rivális elméletek lépnek fel. Közülük elvileg az a győztes, amely megoldja a válságot okozó problémákat, és mindarról is számot tud adni, amiről az elődje. A győztes elmélet szabja meg azután az újabb paradigmát. Ám az új paradigma általában gyökeresen új szemléletmódot képvisel, és nincs két olyan paradigma, amelyek ugyanazokról a jelenségekről tudnának számot adni. Tehát nincs kumulativitás, de lényegében még összemérhetőség sincs két paradigma között. Hasonlóak Lakatos (1978, 1997, 1998) nézetei, aki szerint nem egyszerűen elméletek, hanem kutatási programok váltják egymást a megismerési folyamatban. A két felfogás között az az alapvető különbség, hogy míg Kuhnnál egy korszakot egy paradigma jellemez, Lakatosnál egy korszak több kutatási programjának együttélésében az egyik dominál. Feyerabend (1975, 1981a, b) koncepciója az empirikus kijelentések elméletfüggőségének, illetőleg az elméletek komplex fogalmi rendszererének tézisét veszi alapul. Erre építi fel az elméletek összemérhetetlenségének tételét, amely szerint az egymásra következő elméletek nem hasonlíthatók össze.

 

 

2. Problémafelvetés: egy vagy több paradigma – egy vagy több dichotómia?

 

Békés Vera (1984, 1997) a kuhni modellből kiinduló tanulmányában tudományfejlődés-elméleti szempontból helyezi el Humboldt munkásságát a nyelvfilozófiában.

Ez az értelmezés több szempontból is problematikus. A szerzőnek a nyelvfilozófia fejlődésére kidolgozott, de a nyelvtudomány fejlődésére általában is kivetíthető állítása szerint felvehető egyetlen olyan dichotómia, amelynek kereteibe belehelyezhető a történetileg előforduló, összes nézetrendszer. Ez a dichotómia a nyelvfilozófiában a privát vs. nem privát nyelv koncepciója. Már maga a besorolás is következetlennek tűnik. Nem derül ki, milyen érvek alapján kellene a nem privátnak minősített humboldi koncepcióval szemben privátnak tekinteni Saussure-t és Chomsky-t. Saussure explicit módon megfogalmazza, hogy a langue-ot társadalmi konvenciónak tekinti, az egyéni nyelvhasználat alapjául szolgáló jel-, illetőleg viszonyrendszernek. Ugyanis a nyelv a beszélőképesség társadalmi terméke, valamint „azoknak a konvencióknak az összessége, amelyeket a társadalom egésze magáévá tett, és amelyek szükségesek ahhoz, hogy e képességnek a gyakorlása az egyénnél lehetővé váljék” (Saussure 1997). Nem egyértelmű, mennyiben azonos ez a „kizárólag az egyes individuumokon belül működő, magán természetű nyelv”-vel, „amelynek szavai olyasmire vonatkoznak, amit csakis a beszélő személy tudhat: közvetlen, saját privát érzéseire, úgy hogy más valaki nem is érthetné meg igazából ezt a lényegileg nem közös nyelvet”[1]. Az is kérdéses továbbá, hogy ez a beszélőnként eltérő nyelv hogyan képes a kommunikációt, vagy akár csak a közléseknek valamely nyelvhez való tartozását biztosítani, ha nem rendelkezik a kizárólag a nem privát nyelvnek tulajdonított „grammatikailag szabályozott mód”-dal, azzal, ahogyan a nyelvet a beszélőközösség használja. Chomskynál (pl. 1965, 1995), bár valóban szó sem esik a magányos ideális beszélő kommunikációjának egyéb vonatkozásairól, hasonlóképpen egyértelmű, hogy a modellálandó szabályrendszer, az anyanyelvi kompetencia szükségképpen feltételez valami közöset. Ez az, ami lehetővé teszi, hogy az adott nyelv beszélőinek mindegyike azonos jólformáltsági ítéletet hozzon az adott nyelvnek ugyanarról a mondatáról. Ez alapján, és csakis ez alapján állíthatók fel a kompetenciát alkotó szabályok. Számolnunk kell ezen kívül a nyelvelsajátítás szabályaktiváló nyelvi környezetével is, amely a kompetenciaszabályoknak a másik beszélő közlései alapján való felállításáról és ellenőrzéséről szól. Mindez együtt pedig sokkal inkább van összhangban a nem privát „bonyolult szabálykövetési tevékenység”-gel, mint a kizárólag az egyes individuumon belül működő, magán természetű nyelvvel. (Az idézett fogalmakat l. Békés 1984-ben.)

Ám ennél a besorolásnál jóval fajsúlyosabb két kérdés is felmerül: valóban engedelmeskedik-e akár csupán a nyelvfilozófia is az „A – nem A” dichotómia paradigmaszervező elvének?; és hogy ez a megközelítés hogyan viszonyul a kiindulásának tekintett kuhni koncepcióhoz?.

Mivel a kuhni felfogás szerint az új paradigma új világlátást, az empirikus adatok új személetét is jelenti, az egymásra következő irányzatok sosem pontosan ugyanazokat a problémákat fedik le. Ennélfogva mindenképp indoklásra szorulna, miért is kérhető számon egyrészt a számukra nem releváns problémákkal kapcsolatos állásfoglalás, másrészt pedig figyelmen kívül hagyva saját, az előző megközelítéshez képest újfajta, rendszerében más kérdésfeltevésüket, az előzetesen felvett dichotómia fényében ítélni tudományosnak, illetőleg paradigmatikusnak egy-egy felfogást. Kuhn fejlődés-koncepciójában paradigmaképzőnek egyetlen dichotómiát enged meg, amelyhez mindenképp valahogy viszonyulnia kell az összes létrejött és számbavehető elméletnek. Ez a felfogás gyaníthatóan circulus vitiosushoz vezet. Durván fogalmazva, bizonyos, „kiválasztott” elméletek alapján általánosítjuk a paradigmaképző dichotómiát, s aztán csak azokat az elméleteket vesszük számba, amelyek besorolhatók a dichotómia alapján a fejlődésmenetbe.

Mivel a tudományfejlődés-elméletek főképp természettudományok vizsgálatára alapozódnak, s mivel a nyelvtudományban távolról sem kétségtelen az a kuhni állítás, hogy az adott paradigmát az egész kutatóközösség elfogadja az adott korban (vagyis nem szükségszerű még a paradigmatikus korszakban sem az egyparadigmájú normál kutatás), nehéz eldönteni, hogy a nyelvészet mikortól számítható paradigmatikus tudománynak. Általában az összehasonlító és a történeti irányzat kialakulásától számítják paradigmatikus tudománynak a nyelvészetet (vö. Robins 1999). Ám előtte is léteztek domináns dichotómiák (vö. az egészen korai előzmények közül pl. az indiai nyelvészet több évszázadra kiterjedő dhvani vs. sphoa problematikáját, az európai hagyományból pedig az ókori eredetű füszisz vs. thészisz, az analógia vs. anomália vagy a szkéma vs. ennoia kettőséget, illetőleg a középkorból eredő significatio vs. suppositio elkülönítést), és azóta sem mindig egyetlen paradigmájúak a korszakok.

Célunk egyrészt az, hogy Békés Vera javaslatától eltérő módon, felvessük annak lehetőségét, hogy Humboldt koncepciója nem „zárvány”-ként működik saját kora és századunk nyelvfilozófiájában, hanem szervesen illeszkedik előzményeihez, és megtalálja követőit is. Másrészt pedig, általánosabb értelemben, azt is igazolni, hogy a nyelvészet, illetve szűkebben a nyelvfilozófa előrehaladásának megragadásához célszerű a folyamatban több paradigmaképző dichotómiát is megengedni.

 

 

3. A zárvány kibontása: Humboldt – előzmények és folytatások

 

Noha Humboldt előzményei akár az ókori gondolkodókig visszavezethetők, zárványságának cáfolatához elegendő a 17. század dichotómiáihoz és eltérő nézetrendszereiig visszanyúlnunk. A Chomsky metateóriájának előzményeként is tekintett Port Royal grammatikájának (Lancelot–Arnauld 1660) alaptételei Sanctius (1587) dichotómiáira (a nyelv mögöttes rendszere vs. nyelvhasználat; univerzális vs. nyelvspecifikus formák) és a karteziánus nyelvfilozófiára (Descartes 1881/1906, 1991/1992) alapulnak. Ez a nyelvfilozófia párhuzamos elméletet dolgoz ki az emberi gondokodásra és az emberi nyelvre; a nyelvi kreativitást a nyelv hétköznapi használatának tekinti abban az értelemben, hogy az ember képes a nyelvhasználattal új és új gondolatokat kifejezni anélkül, hogy a nyelvet az általában vett intelligencia függvényének kellene tekinteni. A koncepció magyarázó törekvését bizonyítja a raconalista koncepció a nyelvelsajátításról, amelyet hipotézisük szerint az emberi gondolkodásban a tapasztalattól függetlenül létező univerzálék tesznek lehetővé.

A kortárs Leibniz (1684) pedig olyan szimbólumnyelv megalkotásán fáradozik, amely fogalmak viszonyait adja meg, s így univerzális segédnyelvként működik az eddig létező ismerek egzakt megfogalmazásában, valamint új igazságok felderítésére is alkalmas. Felteszi egy olyan formális nyelv lehetőségét, amely relációiban pontosan megfeleltethető a világ elemei közti összefüggéseknek. Ez, szemben a Port Royal koncepciójával, a nyelv és gondolkodás összefüggésének azon a hipotézisén alapul, hogy a gondolkodás nem megelőzi a nyelvet, hanem ezek egyidejűek lévén, a gondolkodásunk is a nyelv által megy végbe (vö. Leibniz 1907, 1986).

A Port Royal elméleti feltevései lelkes követőkre találnak a 18. században, de megfigyelhetők szemlélet- és módszerbeli különbségek: míg a Port Royal grammatikájában a logikai és a gramatikai sémák csupán megfeleltethetők egymásnak, a 18. századi gondolkodók számára azonossá is válnak. Míg a Port Royal elvileg különböző nyelvek vizsgálata alapján véli megragadhatónak az unierzálékat, addig a 18. században mellőzhetőnek tartják az adatok közvetlen elemzését, s ehelyett filozófiai sepkulációkból tartják kívánatosnak a kiindulást, az empíria szerepét az elmélet igazolására/cáfolására redukálva; a Port Royal egyértelműen egyidejű rendszerszemléletétől különbözően a 18. század nyelvtudósai figyelmet fordítanak a nyelv eredetének és fejlődésének a kérdéseire is.

A két különböző megközelítést a korban a nyelv(ek) eredetének, fejlődésének, jellegének logikai, másfelől társadalmi–lélektani természetének feltevése ihlette. Beauzée (1767) koncepciójában a nyelv három aspektusát különbözteti meg: a „langue” az univerzális gondolkodási törvényeket, az „idióma” valamely nép szemléletét, a „langage” pedig az egyéni beszélőét vagy valamely csoportét fejezi ki. Itt először jelenik meg egyfelől az univerzális elvek vizsgálatának (olyan általános elvekről való spekulációk, amelyek megelőzik az egyes konkrét grammatikákat) „tudomány”-ként, másfelől pedig az egyes nyelvek elemzésének (az általános elvek konkrét megvalósulásának figyelemmel kísérése) „mesterség”-ként való megkülönböztetése. A nyelv rendszerének tanulmányozása elsődlegesen az elemek viszonyainak a szórendben való megnyilváulásaira vonatkozik. Beauzée aszerint tipologizálja a nyelveket, hogy a szórendjük milyen mértékben követi a gondolatelemek sorrendjét, és időben elsőként kialakulónak azokat a nyelveket tartja, amelyeknek a szórendje pontosan megfeleltethető a logikai sorrendnek. Ezzel szemben Condillac (1746) nézete szerint jogosulatlan a gondolatelemek között sorrendiséget feltenni, mert a gondolatok szimultánok, szegmentálhatatlanok, s csak a nyelv ad nekik szukcesszivitást. Rousseau (1782) pedig a nyelvi képességet olyan, az emberre jellemző képességnek tekinti, amely csak társadalomban aktivizálódik, valósul meg, de ott kivétel nélkül mindig, s társadalmon kívül csupán virtualitás. A nyelv eredetét ahhoz a társas ösztönhöz kapcsolja, hogy az ember át akarja adni először az érzéseit, majd az ismereteit, ennek alapján teszi fel azután a nyelvek fejlődésében az egyre elvontabbá, fogalmibb jellegűvé válást.

A 19. század nyelvfejlődési–nyelvrokonsági koncepciói részben a reneszánsz, részben a 18. századi nézeteket viszik tovább. A legerősebb nyelvészeti irányzat a reneszánsz előzményű összehasonlító és történeti szemléleten alapszik. Célja a nyelvek közti rokonságnak, illetőleg a nyelvek időbeli fejlődésének megállapítása, valamint a közös alapnyelv és kultúra rekonstruálása. A hipotézisek a filológiai elemzések alapján megállapítható nyelvi változásokra és megfelelésekre építenek. A Jones és Schlegel által végzett, egyes nyelvek szavai közötti hasonlóságok gyűjtését (amelynek eredménye a szanszkritnak mint indoeurópai anyanyelvnek a tézise) már a század első harmadában felváltja a genetikai össszefüggések rendszerszintű kutatása. Rask (1811)-nál megjelennek a genetikus megfelelés kritériumainak előzményei. Bopp (1816) ennek megfelelően az indoeurópai ragozási rendszerek összevetésével ki is mutatja a szanszkrit–latin–görög rokonságot, Grimm (1822) pedig az a kétfázisú hangzóeltolódást találja meg, amely az összes germán nyelvet elkülöníti a többi indoeurópai nyelvtől.

A nyelv természettudományos módszerekkel való vizsgálhatósága Schleichernél vetődik fel először, aki Darwin hatására kidolgozza családfaelméletét (1863), amely szerint a nyelvcsaládok kialakulása az egyes nyelveknek egy adott pillanatban való elkülönülésével történik. Schleicher „nyelvészeti darwinizmus”-a szerint a nyelv organizmus, tehát természettudományosan vizsgálható és vizsgálandó: a nyelvben is van egyrészt fejlődés (minden nyelv megszületik, kifejlődik, stagnál, majd lehanyatlik), másrészt pedig létért való küzdelem, amelyre az alakváltozatok harca lehet példa. Schleicher a nyelvek rokonságát a szabályos hangmegfelelésnek, a szemantikai plauzibilitásnak és a központi lexikai-grammatikai mag egyezésének kritériumaira alapozza (1861).

A főképp 18. századi koncepciók folytatásaként létrejött, Humboldt (1820, 1836) nevéhez fűződő nyelvi relativizmus elmélet a nyelv és a gondolkodás, valamint a nyelv és a kultúra viszonyát elemzi. Az elsősorban Rousseau, Condillac, még korábbról Leibniz, a saját korából pedig Schlegel, Schleicher és Herder előzményű humboldti hipotézis szerint a nyelvek két szempontból vizsgálhatók: egyrészt a nyelvek között vannak közös vonások, másrészt pedig a nyelvek között vannak különbségek, amelyek nemzeti kulturális különbségekkel függnek össze (Telegdi 1970, Károly 1970). A karteziánus és racionalista felfogásokkal szemben ez a tan Rousseau-nak azt a hipotézisét viszi tovább, amely szerint a gondolkodás nem előzi meg a nyelvet, hanem a nyelv a társadalom kialakulásával áll összefüggésben. A biológia 19. századi fejlődésének hatására a nyelvet organizmusnak (a fejlődési fázisok, valamint annak tételezése, hogy a nyelv önkormányzó rendszer, tehát minden elemének működése összefügg a többiével) tekintő irányzat elfogadása Humboldt elméletében összekapcsolódik a nyelv mint társadalmi intézmény koncepciójával: a nyelvet mint organizmust a beszélő nemzet hozza létre, kifejlődése után, akárcsak az élővilág, kevéssé változik, az egyéni gondolkodás nem tudja befolyásolni, mert a nyelv struktúrája szabja meg a gondolkodást. Beszéd és gondokodás mégsem pontosan ugyanaz: beszéd nélkül nem tudunk gondolkodni, a nyelv a gondolkodás formai eszköze. Humboldt a condillaci nézethez jut: a nyelv úgy határozza meg a gondolkodást, hogy a gondolkodás nemcsak általában függ a nyelvtől, hanem az egyes nyelvek szemléletétől is.

Humboldt jobb sorsra érdemes zárványnak tekintését talán az magyarázhatja, hogy a 19. század nyelvészete mindvégig empirikus és történeti, sőt a századvégre éri el csúcsait vezető irányzata, az újgrammatikusok iskolája, amely számára irrelevánsak voltak Humboldtnak a nyelv szerkezetére vonatkozó elméleti kérdésfeltevései. Ám a humboldti irány korántsem marad folytatás nélküli: hamarosan következik a saussure-i nagy fordulat, amely szorosan fog kapcsolódni – többek között – a humboldti előzményekhez. Sőt, bár kétségtelen, hogy Humboldt nézetei nem illeszkedtek a vezető áramlatba, már saját korában sem maradtak visszhang nélkül. Éppen Schleicher (1863) figyel fel a darwini evolúció és a nyelv humboldti tökéletesedési folyamatára. Schleicher munkáiban a vizsgált nyelvek szerkezeti típusának történeti változásai empirikusan igazolhatóan illeszkedtek a humboldti keretelméletbe.

A 20. század elején Saussure (1916/1997) elsőként definiálja önálló diszciplínaként a nyelvészetet, amelynek tárgyát, Humboldt koncepciójával összhangban, a beszélőképesség társadalmi termékeként, a beszédet az egyén számára lehetővé tevő konvenciórendszerként értelmezett nyelv egyidejű állapotának, az elemei közti belső összefüggéseknek a vizsgálatában jelöli meg. A nyelvi jelek meghatározása szintén egybevág Humboldt nézetével: egyrészt a saussure-i jelölő (hangkép) és jelölt (fogalom) dichotómia megfeleltethető annak a humboldti dichotómiának, amely megkülönbözteti a szónak mint minimális nyelvi egységnek a belső oldalát (fogalom) és a külső oldalát (hang és akcentus), másrészt pedig az elemek értékének a többi elemhez képest tekintett, a rendszerben való meghatározottsága vethető össze a nyelv organikus szemléletével. Saussure nézetei a nyelv diakrón aspektusáról mind Humboldt, mind az újgrammatikusok szemléletével összefüggenek. Az előbbire etnolingvisztikai koncepciója jellemző, amely szerint minden nyelv a beszélő nép lélektani karakterét tükrözi, a különböző nyelvek különbözőképpen tagolják fogalmilag a világot, az utóbbira pedig a nyelvi változások parole szintű eredetének, valamint az analógia rendszerteremtő ellenhatásának a hipotézise utal. A Saussure által paradigmatikus elméletté fejlesztett humboldti nézetek egyrészt a nyelv formai oldalára koncentráló különböző strukturalista iskolákban, másrészt pedig a szemantikai mezőelméletében élnek tovább.

Az alapvetően metateoretikus igényű koppenhágai nyelvészkör a deduktív nyelvelmélet-alkotás univerzális érvényű kritériumait keresi. A nyelvészet tárgyát, a glosszématikát a saussure-i jelelméletnek Humboldttal összhangban való továbbfejlesztésével határozzák meg. Humboldt szerint a nyelvhasználat lényege a tagolás, amely által az alaktalan gondolatanyag találkozik az alaktalan hanganyaggal. A koppenhágaik a jelölő/jelölt dichotómián belül megkülönböztetnek szubsztanciát és formát, amelyek közül sem a jelölő szubsztanciáját (vagyis a nyers és univerzális hanganyagot) vizsgáló fonetika, sem a jelölt szubsztanciáját (vagyis az univerzális és nyers gondolatanyagot) kutató szemantika nem tartozik a nyelvészethez. A nyelvészet tárgya csupán az ún. glosszématika, amelyet egyrészről a kifejezés formájával (vagyis a hang nyelvspecifikus realizációjával) foglalkozó fonológia, másfelől pedig a jelölt formáját (vagyis a gondolat szintén nyelvspecifikus realizációját) leíró grammatika tölt ki (Hjelmslev 1943/53, 1947, Hjelmslev–Uldall 1957).

Az amerikai deskriptív iskolának az indián nyelvek leírásának gyakorlati problémájából eredően két irányzata alakult ki: elsősorban Bloomfield és Harris nevéhez fűződik annak a a célnak a kitűzése, hogy a nyelvi elemek különböző szinteken való szegmentálhatóságából és az elemek kapcsolatának linearitásából kiindulva olyan, kizárólag formai kritériumokra alapozó kategóriarendszert hozzanak létre, amely módszerként szolgálhat bármely nyelv leírására (Bloomfield 1933, Boas 1911, 1922, 1933). A Boas, Sapir (1921, 1929, 1939, 1949, Sapir­–Swadesh 1939) és Whorf (1940, 1956/1997) által képviselt irányzat erősen kapcsolódik az antropológiai kutatásokhoz, és a nyelvi relativizmus humboldti–saussure-i koncepcióját viszi tovább, amely szerint a különböző nyelvekben a világnak a különböző népek által való különböző szemlélete, tagolása nyilvánul meg.

A relativizmus koncepció Európában a szemantika területén folytatódik. A nyelv rendszerszemléletéből adódóan felmerül a jelentés rendszerének problémája. A német újhumboldtiánusok a szemantikai rendszer elemének a tartalmilag meghatárázott fogalomköröket, az ún. mezőket tartják, amelyeket a különböző nyelvek különbözőképpen osztják fel, a beszélő népek szemléletének megfelelően.

 

 

 

4. Kortárs dichotómiák és paradigmagyanús irányzatok

 

Mint ahogy már az előbbi áttekintésből is világossá vált, a nyelvtudományban korábban sem volt jellemző az egyes korszakokra az egyparadigmájúság. A 20. század ötvenes éveiben jelentkező, Chomsky által kidolgozott generatív grammatika dominanciája sem azt jelenti, hogy ne lennének előzményei, illetőleg ne léteznének más vizsgálati területek vagy megközelítési módok (vö. Newmeyer 1986). Az a törekvés, hogy a nyelvleírás természettudományos módszerekkel történjék, már a 19. században felvetődött, a strukturalizmus koppenhágai iskolájának formalizációs törekvéseivel pedig komoly lendületet kapott, végül pedig Chomsky fogalmazza meg először egyértelműen azokat az alapelveket és módszereket, amelyeknek az érvényesülése ennek a megközelítésnek a kritériumai. Először kapcsolódik össze a természettudományos megközelítés a szintén már korábban is jelentkező igénnyel, az egzakt, formalizált leírással.

Chomsky elméletének sem szintaxisközpontúsága, sem kreativitáshipotézise nem előzmény nélküli (vö. elsősorban Port Royal, Humboldt), de sehol korábban nem függnek össze ilyen szerves egységben. A szintaxis elsődlegessége itt abból ered, hogy az egyedül ezen a leírási szinten működő rekurzivitás lehetővé teszi az elmélet kiinduló hipotézisének, a kreativitásnak a magyarázatát.

Az az igény sem előzmény nélküli, hogy metaelmélet határozza meg az egyedi grammatikák és a grammatikaelmélet viszonyát, de ez Chomskynál történik először pontosan definiált kritériumokkal[2]. A generatív dichotómiák, mint. a kompetencia vs. performancia, az univerzális vs. egyedi, az elvek vs. paraméterek vagy a transzformációs vs. nem transzformációs az ötvenes években egy olyan új paradigma alapfogalmai, amelynek legfőbb módszertani szembenállása az strukturalizmus metodológiájával a hipotetikus-deduktív módszerű levezetések absztrakt szerkezeteiben rejlett.

A nyelvészet, amely története során egyre inkább differenciálódott, Saussure-től pedig teljesen elkülönül az őt integráló tudományágaktól, szükségképpen a magyarázó adekvátság igényével fellépő generatív elmélettel találja meg újra, most már magasabb szinten, önálló érvényének tudatában (vagyis azzal a törekvéssel, hogy kizárólag a nyelvre jellemző, annak rendszere által determinált szabályrendszerrel adjon számot a nyelvi jelenségekről) interdiszciplináris kapcsolatait többek között a szociológiával, az idegtudományokkal, illetőleg a kognitív megközelítéssel.

Szintén a 20. század közepén induló, nem generatív irányzat a szociolingvisztika, amelynek századelős előzményeiben (Gabelentz, Wegener, Wrede) még egybefonódott a nyelv vizsgálatának szerkezeti és társas aspektusa. Ennek az egybefonódásnak szükségszerű alapja volt az összehasonlító és a történeti nyelvészet eredeti célkitűzése: az egyes nyelvek történetének és genetikai kapcsolainak vizsgálata a nyelvet használó közösségek kultúrájának feltárását szolgálja. A szociológia kialakulása (Comte, Spenser, Durkheim), valamint a nyelv földrajzi, illetőleg szociokulturális vonatkozásainak vizsgálata mellett az amerikai deskriptív iskola antropológiai megközelítése az indián nyelvek leírásában (Boas, Sapir, Whorf, Bloomfield) is egy olyan nyelvleírási módszer kialakulásának irányába mutattak, amely a 20. század hatvanas éveire élesen elvált az uralkodó, struktúraelemző chomskyánus módszertantól. A szociolingvisztika a generatív paradigma alapképletének lényegében minden pontját opponálta. Az ideális beszélő egyváltozatú grammatikájával a változatok állnak szemben, az abszolút érvényű szabályokkal szemben a szabályok rendszeres szociális determinációja, a mondat nagyságrendű vizsgálati tartomány a közlés nagyságrendűvel, illetőleg az intuícióelemzés az empirikus vizsgálatokkal.

Az elmúlt évtizedekben több ízben felmerült a kérdés, vajon paradigmaváltás volt-e a szociolingvisztika megjelenése a nyelvészetben. A kuhni értelmben semmiképp, hiszen „A szociolingvisztika megjelenésével a nyelv generatív és egyéb szerkezeti megközelítései korántsem szorultak háttérbe [...] Ma két nyelvészeti „közönség” létezik és két paradigma” (Cseresnyési 2004: 23).

Az ezredfordulóra egyre nagyobb kutatási területeket átható megismeréstudományi (kognitív) megközelítés egy harmadik irányzatot eredményezett a nyelvészetben, amely mind a szerkezeti, mind a társas nyelvészettől bizonyos mértékig eltérő alapokról indult. Létrejöttének lehetőségét a nyelvészetnek a generatív megközelítés magyarázó igényű adekvátságából fakadó interdiszciplinaritása biztosította, a kategóriák és szabályok nyelvészeten kívüli ellenőrzésének igényével. Kialakulásakor, a 20. század ötvenes éveiben a kognitív szemlélet a 17. századi karteziánus emberkép egy újfajta megközelítése volt, amely az ember megismerő tevékenységét a szimbólummanipulációban látta. Ennek a filozófiai állításnak az a neuropszichológiai alapja, hogy az idegrendszer magasabb elemzési szintjein a feldolgozási műveletek nem fizikai ingereken, hanem az azokról kialakított idegrendszeri mintázatokon, ún. szimbólumokon mennek végbe. Az agyi folyamatok a szinaptikus kapcsolatok révén képeket, „lenyomatokat”, költőibb terminussal szimbólumokat alakítanak ki a tűnékeny fizikai ingerekről a különféle tárolókapacitású memóriákban a további feldolgozás számára. Az pedig a korábbi ismeretekkel való mintázatkereső összevetés során alakítja ki az újonnan beérkező információknak a mentális reprezentációját, tárolását, illetőleg beillesztését a korábbi ismeretek rendszerébe.

A kognitív megközelítés, amely nem egyetlen tudományág kutatási paradigmája, hanem minden olyan tudományágnak (pl. biológia, pszichológia (idegtudományok), filozófia, logika, matematika, informatika (mesterséges intelligencia), nyelvészet) azon a részterületén, amely az emberi megismerést vizsgálja, átívelő szemlélet. Az emberi tudás, illetőleg a tudás létrejöttének folyamatát reprezentáló olyan modellek felállítására törekszik, amelyeknek teoretikus terminusai azonos értelemben érvényesek a megismerés különféle aspektusait vizsgáló tudományterületek közös metszetében. Mind a szerkezeti, mind a társas nyelvészettől eltérően a kognitív modellek nem pusztán inputból outputba vezető lehetséges műveleti rendszereket állítanak fel, hanem az emberi tudás szerkezetének, valamint kialakulásának, tárolásának, használatának és kölcsönhatásainak neurológiailag is alátámasztható mentális folyamatairól és állapotairól törekszenek számot adni. Vagyis a statikus komputációs elemzésekhez dinamikus algoritmikus és ellenőrző implementációs eljárások csatlakoznak. A kognitív megközelítés alapfeltevése szerint az emberi megismerés, a mentális reprezentáció kialakítása lényege szerint modellalkotási folyamat, ennek megfelelően a kognitív modellek – metamodellek.

 

 

5. Összefoglalás

 

A nyelvtudomány néhány fogalomkörének, dichotómiájának eme igen vázlatos áttekintése az egyes korszakok főbb paradigmáinak kialakulása és továbbfejlődése szempontjából legalábbis nem cáfolja az állítást, hogy Humboldt teóriája nem tekinthető egyértelműen előzmény nélkülinek. Sem olyannak, amely követői munkájával együtt is csupán mind saját korában, mind századunkban a mindenkori paradimaképző dichotómia uralkodó felének rendszerében a másik oldalt idegen testként, „zárvány”-ként kisebbségben képviselő, de érdemei miatt jobb sorsa méltó paradigmalehetőség. Sőt, példája nyomán talán belátható általánosabb értelemben is, hogy a nyelvtudomány, de szűkebben a nyelvfilozófia története sem vezethető le egyetlen paradigmatikus dichotómia mentén: a tudomány korszakainak egymásra következésében semmiképpen, de sokszor még egyetlen korszakon belül sem érvényesül „az egyetlen paradigma” egyeduralma.

Ez a megközelítés természetesen szükségképpen felveti azt a kérdést, hogy ebben az esetben beleférnek-e a nyelvészetben paradigmaként számontartott irányzatok a kuhni meghatározásnak megfelelő paradigmafogalomba, amelynek egyik döntő kritériuma az ún. normál kutatási időszakban való egyeduralom és a kutatási normaként való működés.

 

 

Irodalom

 

Altrichter F. (szerk.) 1972. A Bécsi Kör filozófiája. Budapest: Gondolat

Beauzée, N. 1767. Grammaire générale ou exposition raisonnée des éléments nécessaires du language pour servir de fondement à l’étude de toutes les langues. Paris: Delalain.

Békés V. 1984. Adalékok egy hiányzó paradigma rekonstrukciójához. Filozófiai Figyelő. 3. 52–72.

Békés V. 1997. A hiányzó paradigma. Debrecen: Latin Betűk.

Bloomfield, L. 1933. Language. New York: Henry Holt and Co.

Boas, F. 1911. Handbook of American Indian languages. Vol. 1. Bureau of American Ethnology, Bulletin 40. Washington: Government Print Office (Smithsonian Institution, Bureau of American Ethnology).

Boas, F. 1922. Handbook of American Indian languages. Vol. 2. Bureau of American Ethnology, Bulletin 40. Washington: Government Print Office (Smithsonian Institution, Bureau of American Ethnology).

Boas, F. 1933. Handbook of American Indian languages. Vol. 3. Native American legal materials collection, title 1227. Glückstadt: J.J. Augustin.

Bopp, F. 1816. Über das Conjugationssystem der Sanskritsprache in Vergleichung mit jenem der griechischen, lateinischen, persischen, und Germanische Sprache. Frankfurt.

Chambre Á. 1986. A racionális–tudományos megismerésről. Világosság. 4. 265–272.

Chomsky, N. 1965. Aspects of the theory of syntax. MIT Press, Cambridge.

Chomsky, N. 1995. Nyelv és elme. Osiris–Századvég, Budapest.

Condillac, E. B. de 1746. Essai sur l’origine des connoissances humaines. Amsterdam: Mortier.

Cseresnyési L. 2004. Nyelvek és stratégiák avagy a nyelv antropológiája.Budapest: Tinta.

Descartes, R. 1881/1906. Elmélkedések a metafizikáról. A filozófia elvei. Budapest: Franklin.

Descartes, R. 1991/1992. Értekezés a módszerről. Budapest: Kossuth-Tekintet Alapítvány – Ikon.

Fehér M. – Hársing L. 1977. A tudományos problémától az elméletig. Budapest: Kossuth.

Fehér M. 1982. A tudományos terminusok jelentésváltozásának problémája. ÁNyT. XVI. Budapest: Akadémiai. 45–53.

Fehér M. 1983. A tudományfejlődés kérdőjelei. Budapest: Akadémiai.

Feyerabend, P. 1975. Against Method. London: New Left Books.

Feyerabend, P. 1981a. Rationalism, Realism and Scientific Method. Philosophical Papers. Vol. 1. Cambridge: Cambridge University Press.

Feyerabend, Paul: 1981b, Problems of Empiricism. Philosophical Papers. Vol. 2. Cambridge: Cambridge University Press.

Grimm, J. 1822. Deutsche Grammatik2. Göttingen.

Hársing L. (szerk.) 1980. A tudományfejlődés elmélet problémái. Szöveggyűjtemény. A filozófia időszerű kérdései, 43.

Hjelmslev, L. 1943. Omkring sprogteoriens grundlaeggelse. Kboxöpenhavn: Akademisk Forlag.

Hjelmslev, L. 1947. Structural linguistics. Studia Linguistica. 1. 69–78.

Hjelmslev, L. 1953. Prolegomena to a theory of langauge. Bloomington. Indiana: Indiana University Publications in Anthropology and Linguistics.

Hjelmslev, L. – H. J. Uldall 1957. An Outline of Glossematics. Copenhague: Travaux du Cercle Linguistique de Copenhague.

Humboldt, W. von 1820. Über das vergleichende Sprachstudium in Beziehung auf die verschiedenen Epochen der Sprachentwicklung. Berlin.

Humboldt, W. von 1836. Über die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues. Berlin.

Károly S. 1970. R.L. Brown: Wilhelm von Humboldt’s Conception of Linguistic Relativity, R.L. Miller: The Linguistic Relativity Principle and Humboldtien Ethnolinguistics. ÁNyT. VII. Budapest: Akadémiai. 280–288.

Kuhn, Th. S. 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Gondolat, Budapest.

Lakatos, I. 1978. The Methodology of Scientific Research Programmes. Cambridge: Cambridge University Press.

Lakatos, I. 1997. Tudományfilozófiai írásai. Budapest: Atlantisz.

Lakatos I. 1998. Bizonyítások és cáfolatok. Budapest: Typotex.

Lancelot, C. – A. Arnauld 1660. Grammaire générale et raisonnée. Paris.

Leibniz, G. W. 1684. Specimen calculi universalis.

Leibniz, G. W. 1907. Értekezés. Budapest: Franklin.

Leibniz, G. W. 1986. Válogatott filozófiai írásai. Budapest: Európa.

Newmeyer, F. J. 1986. Has there been a „Chomskyen revolution” in linguistics? Language. 62/1. 1–15.

Popper, K. R. 1963. Conjectures & Refutations. New York: Basic Books.

Popper, K. R. 1997. A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa.

Rask, R. K. 1811. Vejledning il det islandske eller gamle nordiske sprog. Këbnhaven.

Robins, R. H. 1999. A nyelvészet rövid története. Budapest: Osiris.

Rousseau, J.-J. 1782. Essai sur l’origine des langues. Paris.

Sanctius 1587. Minerva seu de causis linguae Latinae. Salamanca.

Sapir, E. – M. Swadesh 1939. Nootka texts: Tales and Ethnological Narratives with Grammatical Notes and Lexical Materials. William Dwight Whitney Linguistic Series. Philadelphia: Linguistic Society of America.

Sapir, E. 1921. Language: An introduction to the study of speech. New York.

Sapir, E. 1929. The Status of Linguistics as a Science. Language. 5/ 4. 207–214.

Sapir, E. 1949. Selected Writings of Edward Sapir in Language, Culture, and Personality. Szerk.: D. G. Mandelbaum. Berkeley: University of California Press

Saussure, F. de. 1916/1997. Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest: Corvina.

Schleicher, A. 1861. Compendium der vergleichenden Grammatik der indogermanischen Sprachen. Weimar.

Schleicher, A. 1863. Die darwinische Theorie und die Sprachwissenschaft. Weimar.

Telegdi Zs. 1970. Nyelvelmélet és nyelvtipológia humboldti egysége. ÁNyT. VII. Budapest: Akadémiai. 229–237.

Whorf, B. L. 1940. Science and linguistics. Technology Review. 42. 227–231, 247–248.

Whorf, B. L. 1956/1997. Language, Thought, and Reality: Selected Writings of Benjamin Lee Whorf. Szerk.: J. B. Carroll. Cambridge, Mass.: Technology Press of Massachusetts Institute of Technology.

 



[1] Úgy tűnik, a privát fogalmában nincs elkülönítve a referencia a denotációtól. Az előbbi ugyanis nem része a nyelvi szabályrendszernek (hiszen a nyelvi rendszeren kívülre utal), míg az utóbbi a lexikon szemantikai komponensének jegyeire utal, amelyek ugyanolyan módon közösek az adott nyelv minden beszélőjének saját grammatikájában, mint ahogyan a szintaktikai jegyek a szerkezeti szabályok vonatkozásában.  

[2] Egy grammatikaelmélet három eszköz segítségével ad módszert bármely, vele összhangban álló egyedi grammatika létrehozásához: a felfedező eljárással (a nyelvi korpusz alapján grammatika hozható létre), a döntéssel (a grammatika és a korpusz összevetésével eldönthető, adekvát-e a feltett grammatika) és az értékelő eljárással (a korpusz alapján az egyszerűségi kritérium alapján választható ki több, azonos mértékben adekvát grammatika közül a legjobb).