In: Gecső Tamás – Sárdi Csilla (szerk.): Nyelvi funkciók – stílus és kapcsolat 239–244. Tinta Könyvkiadó ­­– Budapest 2011.

 

 

„Öngyilkossági szándékból ugrott a folyóból a hídra”:

szerkezeti sorrendcserék spontán beszédbeli nyelvbotlásokban

Szépe Judit

 

 

A nyelvhasználatban előforduló tévesztések elemzése általában arra törekszik, hogy a devi­anciát létrehozó mögöttes folyamatokat feltárja. Hiszen míg a tökéletes produkcióban rejtve ma­radnak a műveletek, addig a téves formációk azonosít(hat)ják a létrehozó műveletet. A tünetek sajátos mintázatai nem fordulhatnának elő, ha a sértetlen rendszer nem egy bizonyos mó­don szerveződne és működne. A mai, kognitív megközelítésű modellek majdnem közvetlen előzménye az a felismerés volt, hogy a beszédprodukció nem egyetlen működési szinten, a realizáció szintjén megy végbe, hanem azt megelőzik tervezési folyamatok. A legnagyobb hatású moduláris beszédprodukciós modell, amely a nyelvbotlásokat is részletesen értelmezi, Levelt (1989, 1999)-es alapvetően moduláris modellje. Az újabb nyelvbotlásvizsgálatok részben vagy egészében ennek a modellnek a kategóriáira alapulnak, ideértve a magyarra vonatkozó tipológiákat is. A modellben elkülöníthető egy tervező és egy kivitelező komponens. A tervező komponens egy preverbális és verbális szakaszból áll. A preverbális komponens a mondanivaló konceptuális tervezését végzi, (mi az, amiről és mi az, amit majd állítani fogok). Ezt követően pedig a verbális komponens nyelvi formát rendel a közlendő ismeretekhez, vagyis nyelvi elemeket válogat és rak össze. Ezután következik majd az artikuláció megtervezése, végül pedig kivitelezése. Levelt modellje nemcsak az egyes tervezési és kivitelezési szakaszok moduljaiban történő műveletekről ad számot, hanem a modulok kimenetét is meghatározza. Ilyen kimenetek például a konceptus és a lemma. A preverbális komponens kimenetei az ismeretek közül kiválogatott és aktuális tagolásba, logikai relációkba állított konceptusok. A konceptusokat majd a verbális komponens első műveleti állomása szintaktikai relációkba állítja, a szintaktikai kategóriákat pedig a lexikai egységek jelentéskomponenseivel tölti ki. Ennek a műveletsornak a kimenete a lemma, amely lényegében szintaktikai relációban helyet foglaló olyan szóalak, amelynek egyelőre csak jelentésjegyei, továbbá szintaktikai és morfoló­giai jegyei vannak. A lemmának fonológiai formája még nincs. A lemma a folyamat következő állomásán a verbális komponens fonológiai részébe kerül, s ott kapja meg fonológiai összetevőit.

A levelti osztályozással számos nyelv produkciós folyamatait sikerült leírni ideértve a nyelvbotlásokét is. A magyarra kidolgozott nyelvbotlástipológiák is levelti alapúak (Gósy 2004­, Huszár 2005). Ám természetesen senki nem vonja kétségbe, hogy egy bármilyen alapossággal és részletesen kidolgozott kategorizáció sem igazítja el mindig az adat elemzőjét, s olykor komoly nehézségek árán – vagy még úgy sem – sikerül egy-egy adatot teljes biztonsággal kategorizálni. Ez az oka egyfelől a leveltitől valamelyest eltérő tartalmú kategóriáknak, másfelől pedig olykor a létrejött kategorizálás kérdésességének. Vegyünk most néhány ilyen esetet, s nézzük meg, mi okozta az osztályozási nehézséget.

A magyarra kidolgozott nyelvbotlás-tipológiájában Gósy (2004) a levelti kategóriákat bizonyos mértékig más aláosztásban tárgyalja. Például nem alkotnak közös kategóriát az összetevőmozgások (anticipáció, perszeveráció, metatézis) különféle típusai. A metatézisnél viszont elkülönül egy új alkategória, amelybe egy metatézis akkor kerül, ha „[a]z egyik felcserélt elem nem jelenik meg (zéró elem, vagy a beszélő a kimondása előtt megáll)” (Gósy 2004: 3). Módszertanilag nincs akadálya annak, hogy egy összetevő elmozgását egy zéró és a valami közti helycserének tekintsük, bár talán nem volna haszontalan elkülöníteni, hogy a zéró egy kitöltetlen pozíció-e vagy sem. Úgy vélem ugyanis, van különbség a következő két eset között:

(a) Egy szóban két szomszédos szótag onsetjében lévő elem helyet cserél, pl. dongolja ’gondolja’ (a szerző gyűjtése). Abban az esetben, ha a két azonos szótagpozíció közül az egyik nincs kitöltve, értelmezhetjük a jelenséget úgy, hogy a két szótagpozíció tartalma helyet cserélt: vagyis a zéró és a valami cserélt helyet egymással, pl.: Anyó Kanna ’Kanyó Anna’ (Gósy Mária gyűjtése).

(b) Ám ha egy szintaktikai pozíció eleme mozog el egy olyan helyre, ahol nincs is pozíció, pl. Nem jár jólsz velünk ‘Nem jársz jól velünk’ (Gósy Mária gyűjtése), az más eset. Gósy (2004: 138) nyelvbotlástipológiájában ezt az adatot is azok közé a metatézisek közé sorolja, amelyeknek a másik eleme zéró. A zéró elem azonban a grammatikai elemzésekben nem pusztán a semmi, hanem a funkcionális semmi, vagyis van kategóriája, és a közlés organikus elemeként viselkedik. Azt is el kell fogadnunk, hogy metatézisnek csakis két azonos elemzési szintű elem helycseréjét tekinthetjük. Nem is igen van ilyen, de ha lenne, akkor egy szóalak és egy szegmentum cseréjét nem tekintenénk metatézisnek. A -sz a jár ige személyragja, s ha morfológiai minőségében elmozog a helyéről, akkor máshol nem találhat magának új helyet, mint egy üres toldalékmorféma-pozícióban. A jól végén pedig nincs további pozíció újabb toldalékok számára, ezért nehéz volna oda egy zéró elemet elhelyezni. Ha nem morfológiai, hanem szegmentális jelenségnek értelmeznénk ezt az adatot, sokkal könnyebben védhető volna a zéró és a valami közi helycsere hipotézise, hiszen mindkét szótag megenged a végén elágazó kódát.

Annak, hogy egy metatézisben az egyik felcserélt elem nem jelenik meg, a másik oka Gósy szerint az, hogy a beszélő még az elem kimondása előtt megállt. Itt indokoltnak látok egy módszertani kifogást. Tudniillik, ha a beszélő megállt a felcserélés második elemének kimondása előtt, akkor nem tudhatjuk, hogy mit mondott volna, ha nem hallgatott volna el. Például a kétszázezer karboná... ’karbovánec’ adat (a szerző gyűjtése) esetében bármennyire is csábító, mégis módszertani hiba volna azt állítani, hogy ha a közlő megszólalt volna, akkor v lett volna a következő realizált szegmentuma. Hiszen semmi nem szól az ellen a lehetőség ellen sem, hogy a közlő ancipálhatott is volna egy jóízűt, és ekkor a teljes, nyelvbotlásos szóalak a karbonánec lett volna. Ez a típus, vagyis a szomszédos szótagok azonos szótagpozíciójában helyet foglaló szegmentum vagy jegy anticipációja a nyelvbotláskorpuszok nem is ritka jelensége, pl.: egyre csöbb csángó ’több’ (a szerző gyűjtése). Ha az egyre csöbb után a közlő megállt volna, Gósy módszere szerint az adatot akár besorolhattuk volna a metatézisek közé.

A beszédprodukció levelti modelljében a lemma szintjén elemezhető egyik tévesztéstípus a szerkezeti sorrendcsere, mint pl. a hangja a hallodat ’hallja a hangodat’. Itt a szintaktikai szerkezet jelentésjegynyalábjai egymás helyére pozicionálódnak. Gósy korpuszában is szép számmal találunk példákat erre a típusra. Gósy (2005: 105) a „szavakon átívelő metatézisek” csoportjába osztályozza őket. Itt azt látjuk, hogy közös kategóriába kerül a melező ferőleges ’felező merőleges’ és az ott is ez a törött csajú kéz ’törött kezű csaj’. Első pillantásra úgy tűnik, ezek az adatok mind olyan, szavakon átívelő metatézisek, amelyek szegmentális nagyságrendben zajlanak. Gósy megkülönbözteti ezektől a toldalékok ilyen természetű cseréjét is, megemlítve, hogy a toldalékoknak nemcsak metatézises mozgása lehetséges, hanem csere nélküli, egyszerű elmozgása is a saját helyéről egy másik szóra. Ez utóbbira, vagyis a csere nélküli elmozgásra hozza egyik példaként a korábban már említett ezzel nem jár jólsz ’nem jársz jól’ adatot, noha láttuk, hogy korpuszában viszont a metatézisek közé osztályozta mint a morfémának a zéró elemmel való helycseréjét. A szerző hoz azonban olyan példákat is, amelyek valóban egyértelmű helycserék, méghozzá nem is szegmentum nagyságrendűek. Nézzünk néhány példát (Gósy 2004: 133, 2005: 105):

1.      elszánásra küldtem ’elküldésre szántam’ (V – NP)

2.      meghajoltam a fésűmet ’megfésültem a hajamat’ (V – NP)

3.      nem dobom nagy verre [...] ’nem verem nagy dobra’ (V – NP)

4.      jó szolgával példál [...] ’jó példával szolgál’ (V – NP)

5.      van nyomtató a papírban ’papír a nyomtatóban’ (NP – NP)

6.      az életbe nem vinnék lakást a kutyába ’kutyát a lakásba’ (NP – NP)

7.      öngyilkossági szándékból ugrott a folyóból a hídra ’a hídról a folyóba’ (NP – NP)

8.      majd pont tudom fogni ’fogom tudni’ (V – VP)

9.      tudni hozok egy példát ’hozni tudok (V – VP)

Ezeket az eseteket Gósy arra hozza példának, hogy a toldalékmorfémák felcserélődek a szerkezetben. S bár a szerző rögtön megállapította, hogy „a morfémák felcserélődése esetén az érintett szavak kiejtési sorrendje is megváltozik”, figyelmét mégis elkerülte, hogy itt valójában nem a toldalékok cserélnek helyet egymással, hanem a tövek. A toldalékok el nem mozdulnak eredeti helyükről. Ha végignézzük a példasort, látjuk, hogy mind a tévesztett, mind a szándékolt alakban a toldalékok pontosan ugyanott vannak: az egyik a sorrendben első tő után, a másik a sorrendben második tő után. Ezt Levelt koncepciója alapján nem is nehéz értelmezni, hiszen a morfo­szintaktikai pozíciók kijelölése megelőzi a pozíciók kitöltéséhez szükséges elemek összeválogatását. A fenti példák szintaktikai szerkezetük szerint ugyanazon alapséma három típusa. Mindegyik egy VP, igei alaptaggal és valamilyen bővítő kategóriával:

1.      az első három példa olyan VP, amelyben a nyelvbotlás által érintett két szóalak az igei alaptag és az alaptag – tőle jobbra elhelyezkedő – főnévi csoportból álló bővítménye;

2.      a negyedik példa olyan VP, amelyben a nyelvbotlás az igei alaptagot és az alaptag főnévi alaptagú módosítóját érinti: a módosító semleges mondatban az alaptag előtt helyezkedik el;

3.      az (5–7) olyan VP, amelyben a nyelvbotlás az ige két, főnévi alaptagú bővítményét érinti;

4.      a (8–9) példa olyan VP, amelyben a nyelvbotlás az igét és annak igei alaptagú bővítményét érinti.

A levelti modell szerint a lemma szinten először a közlés szintaktikai szerkezetének a kialakítása történik. Ez lineárisan a morfoszintaktikai pozícióik egymás után rendezését jelenti.
Vagy­­is leegyszerűsítve: első lépésben kialakul egy tő – toldalék, tő – toldalék sorozat. A következő lépés a pozíciók feltöltése lemma egységekkel: tövekkel és toldalékokkal. Mivel a toldalékok a nyelvbotlásos adatokban is ugyanott vannak, ahol a szándékolt szekvenciában lettek volna, kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy a tövek cseréltek helyet, vagyis a tövek pozicionálásakor történt a téves sorrendező művelet. Úgy tűnik, mind a négy típus azonos módon működik, vagyis mindegy, hogy ige és főnévi alaptag között, vagy két főnévi alaptag között, vagy két igei alaptag között történik-e. Két, külön vizsgálódásra is érdemes példa lóg ki a sorból, a (7)-es és a (9)-es.

Nézzük először a (9)-est. Minden olyan helycserés példában, amelyben a ragok a helyükön maradnak, így a szintaktikai szerkezet ép marad, a tövek helycseréjét érdemes feltennünk. Ám a tudni hozok egy példát adat nem illik bele a sorba. Azért nem, mert úgy tűnik, itt tényleg a toldalékok cseréltek helyet, nem pedig a tövek. Ez azonban nem olyan egyszerű. Maga Gósy is a szokásos mechanizmus szerint adja meg a szándékolt közlést, vagyis a toldalékokat a helyükön hagyja, és a tövek sorrendjét rendezi vissza, hasonlóan, mint a majd tudom fogni esetében: ’hozni tudok egy példát’. Ám ez a szerkezet így sem jól formált szintaktikailag. Figyeljük meg, a tudok úszni, tudok varrni, tudok biciklizni, tudok főzni egy teát stb. szerkezetekben az igei alaptag és a főnévi igeneves bővítmény semleges mondatban csakis ebben a sorrendben jól formált. Megfordítva kizárólag fókuszos vagy kontrasztív topikos mondatban jól formált:

'úszni tudok, nem evezni – úszni 'tudok, de evezni 'nem

'varrni tudok, nem hímeznivarrni éppen 'tudok, de nem valami szépen

'biciklizni tudok, nem motorozni biciklizni 'tudok, de motorozni nem

De még ez sem lehetséges minden esetben. Ha szemantikai okok miatt nem lehetséges a fókusszal vagy kontrasztív topikkal szembeállítani legalább egy elemet, nem lehet a mondatok kiemeléses változatát létrehozni. Ilyen a következő példa.

'Főzni tudok teát, nem sütni. – Főzni 'tudok teát, de sütni nem.

Úgy tűnik, a hozok tudni  is ilyen szerkezet, hiszen a hozni-val nehéz bármit szembeállítani a példára vonatkozóan:

Példát 'hozni tudok, nem vinni. – Hozni 'tudok példát, de vinni nem.

Így ez az adat arra utal, hogy itt már a szintaktikai pozíciók kijelölése során megtörtént a tévesztés, hiszen ebben a példában valóban a toldalékmorfémák cseréltek helyet. A szerző által toldalékmorfológiai helycserékként elemzett példák közül ez volt az egyetlen, amelyben valóban a toldalékmorfémák, nem pedig a tövek között ment végbe az átrendezés.  

A (7)-es példa: öngyilkossági szándékból ugrott a folyóból a hídra ’a hídról a folyóba’ pedig különösen jó illusztrációja annak, hogy a produkció egyes fázisainak sorrendjét nyomon kövessük. Ebben a példában is feltesszük, hogy a tévesztés a szokásos módon működik: a toldalékok helyükön maradnak, a tövek pedig helyet cserélnek. (Itt ugyan semmi akadálya nem volna annak, hogy közlési szándékként az a folyóba a hídról sorrendet tegyük fel, de gyakorisági alapon, sőt talán még kognitív szempontból is erősen valószínűsíthető, hogy a közlési szándék az a hídról a folyóba volt, mint ahogy azt Gósy is azonosította.) Itt azonban felmerül egy észrevétel. A toldalékok, noha a helyükön maradtak, mégsem maradtak teljesen változatlanok. Azt már tudjuk, hogy a tő és a toldalék közti magánhangzó-illesztések biztosan később zajlanak le, mint a morfoszintaktikai pozíciók lexikai elemmel való feltöltése, ezért sem meglepő, hogy az (1) példában az eltérő hangrendű tövek ráterjeszthetik jegyeiket a toldalékokra. A (7)-es példában azonban valami más történik. Valamilyen szempontból meg­vál­to­zik az alakjuk, hiszen az eredetileg -ról és -ba toldalékok -ból és -ra alakúra változtak a nyelv­botlás során. Figyeljük meg: a helyükön maradt toldalékok az irányhármasság tekin­te­té­ben különböznek: az egyik valamitől való távolodást (a közlési szándék szerint -ról, a realizált alakban -ból), a másik pedig valamihez való közeledést fejez ki (a közlési szándék szerint -ba, a realizált alakban -ra). Az irányhármasságot kifejező toldalékok nemcsak a mozgás iránya szerint különböznek egymástól, hanem abban a tekintetben is, hogy a helynek, amelyre irányul a moz­gás, van-e űrtartalma vagy nincs, és ha van, akkor a mozgás a felületére vagy a belsejébe irányul-e. A hídról a folyóba közlési szándék esetében a hídnak nincs űrtartalma, míg a folyónak van. Az ugró mozgás a hídtól távolodik, a folyóhoz pedig közeledik. Ha az irányhármasságot kifejező toldalékok mellett felcseréljük a töveket, akkor annyi változik, hogy az ugró mozgás a folyótól távolodik és a hídhoz közeledik. De akkor az űrtartalom szempontjából is megfordul a helyzet, amit a toldalékok szépen tudomásul is vesznek. Milyen műveletekkel lehet ezt a folyamatot leírni?

1. Megtörténik a morfoszintaktikai szerkezet kialakítása, és ezzel a tő–toldalék sorrendeké is.

2. A toldalékok a helyükre kerülnek. De vajon mi van meg belőlük, hogy a tőmorfémák helycseréje után még tudnak változni? Mivel a mozgás irányát az igető specifikálja, az űrtartalmat pedig a főnévi bővítmények, fel lehet tenni a következőket:

3. A toldalékpozíciók kijelölése után, a lemma feltöltés során az ige kiosztja a toldalékokra a mozgás irányának megfelelő, alulspecifikált toldalékot. Alulspecifikált abban a tekintetben, hogy majd a főnévnek kell az űrtartalom szerint specifikálni a toldalékokat.

4. A lexikonból előkerülő főnévi tövek tartalmi, vagyis szemantikai­–morfológiai jegyként tartalmazzák azt a jegyet, hogy van-e űrtartalmuk. Ezt a jegyüket is viszik magukkal a felcserélt pozíciókba, ahol aztán a még csak mozgásirány szerint specifikált toldalékot specifikálják az űrtartalom tekintetében is.

Elvben elképzelhető az is, hogy előbb a főnevek specifikálják a toldalékot űrtartalom szerint, és utána az ige a mozgás iránya szerint, sőt az is, hogy mindez egyszerre megy végbe. De azt biztosan fel lehet tenni, hogy a toldalék a lexikonból mind mozgásirány, mind az űrtartalom szerint alulspecifikálva kerül elő, s hogy az ige és a főnév hozzák magukkal azokat a jegyeket, amelyek a nekik megfelelő fonológiai alakkal feltöltik a toldalékpozíciókat.        

                                             

Irodalom

Gósy M. 2004. „Nyelvbotlás”-korpusz, tanulmányok Budapest: . MTA Nyelvtudományi Intézet.

Gósy M. 2005. Pszicholingvisztika. Budapest: Osiris.

Huszár Á. 2005. A gondolattól a szóig. A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében. Budapest: Tinta.

Levelt, W. J. M. 1989. Speaking. From Intention to Articulation. Cambridge: MIT Press.

Levelt, W. J. M. 1999. Models of word production. Trends in Cognitive Sciences 3/6. 223–232.