Nyelvbotlástipológiák

1. rész

Szépe Judit

 

Előadás a Kísérletes Nyelvészet sorozatban

MTA Nyelvtudományi Intézete, Budapest

2007. december 18.

___________________________________

 

 

 

1. Mi a nyelvbotlás?

 

A nyelvbotlásnak számos definíciója van. A téma egyik jelenkori hazai kutatója, Gósy Mária össze is gyűjtötte az egyes megközelítésekre leginkább jellemző, régi és új definíciókat (Gósy 2004: 7; 2005: 95–96).

A mai nyelvbotlás-definíciók közös elemei a következők: 

  1. A nyelvbotlások olyan összetevői valamely közlésnek, amelyek nem jósolhatók, vagyis nem következnek a nyelvi rendszer szabályos működéséből. Tehát a nyelvbotlá­sok a grammatika valamelyik szintjén vagy dimenziójában megváltoztatnak valamely elemet vagy szabályt.
  2. A változtatás ideiglenes. Aktuális működése után ismét az eredeti elem vagy szabály lép érvénybe. Továbbá a megváltoztatott elem vagy szabály működési tartománya korlátozott: mindig csak a nyelvbotlást tartalmazó aktuális közlésegységre terjed ki. (Vagyis: nem nyelvbotlás például az egyénre jellemző allofónok (uvuláris r) következetes használata.)
  3. A nyelvbotlások = tévesztések. Ez azt jelenti, hogy a deviáns alakulat a közlő szándéka ellenére jön létre. Vagyis: nem nyelvbotlás a grammatikai szabályokat megsértő
    1. nyelvi játék „madárnyelv”: Tuvudsz ivígy beveszévélnivi? ’Tudsz így beszélni?’
    2. nyelvi humor: Hogyan vegyük le férjünket a lábunkról? ’a lábáról’ (L’art pour l’art Társulat)
    3. a költői alakzatok: Sápadtan, mint az ünge, térdvacogva (Shakespeare: Hamlet, 2. felvonás, 1. szín, Arany János fordítása, Ophelia Hamletről);
  4. A nyelvbotlások a kialakult és ép anyanyelvi kompetenciával rendelkező közlők tévesztései. Vagyis nem tekintjük nyelvbotlásnak
    1. sem a nyelvelsajátítás speciális alakulatait: Fetyeljél le! ’Lefetyeljél!’;
    2. sem a gyermeknyelvi játékot: mamint, apunt ’mami, apu’
    3. sem a patologikus eredetű tévesztéseket: derbencberbe ‘decemberbe’ (afáziás).
  5. A nyelvbotlásokat nem az idális nyelvi beszélő kompetenciája szerint (egyszerűbben szólva: a köznyelvhez mérten) érvényes alakhoz képest tekintjük tévesztésnek, hanem az egyén saját kompetenciájához képest. Erre a fontos kritériumra a téma hazai klasszikusa, a tévesztéseket két évtizede kutató Huszár Ágnes hívja fel a figyelmet monográfiájában (Huszár 2005: 15). Ennek megfelelően nem nyelvbotlás, ha valaki tévesen sajátítja el egy lexikai egység fonológiai alakját vagy jelentését, ám ő úgy tudja, hogy az ő változata nem hibás. Például a denotáció ‘detonáció, robbanás’ jelentése vagy a dekkolás ‘dekoltázs, ruhakivágás’ értelemben való használata.

  6. A közléseket, amelyekben a nyelvbotlások megjelennek, spontán vagy kiváltott spontán beszédprodukció hozza létre. Ez a kritérium kizárja a nyelvbotlások közül egyfelől a vizuális modalitású nyelvi közlések tévesztéseit:
    1. a néma olvasás: Ha valaki arról beszél, hogy olajat szűkítenek ’szőkítenek’ (Szende Tamás szíves személyes közlése)
    2. az írás: személyekre, tárgyakre, cselekvésekre ’tárgyakra’;

másfelől pedig azokat a tévesztéseket, amelyek a nem spontán, hangos közlésekben jelennek meg. Ilyenek:

    1. a versmondás: Angyaj angyal, beszé[j:] ’Angyal, beszélj’ – Sinkovits Imre Márai: Mennyből az angyal c. versét szavalta;
    2. a hangos olvasás: ostromló áramlatok ellemlében ‘ellenében’ – prózai szöveg felolvasása a Pedagógusjelöltek Szép Kiejtés Versenyén;
    3. a csak egyféleképp elmondható rituális szövegek tévesztései (Vele melegszem ’vele megelégszem’ [részlet a református házasságkötés esketési szövegéből].

 

 

2. Tágabb tévesztéstartományok, ahová a nyelvbotlás is tartozik

 

A nyelvbotlás két tágabb nyelvi devianciakategóriának is része. Egyfelől a nyelvbotlás az ún. megakadásjelenségek részét képezi, másfelől pedig általában a nyelvi devianciák közé tartozik.

A megakadásjelenségek (disfluencies) az egyébként folyamatos spontán beszédet függesztik fel átmenetileg. A megakadást tartalmazó, egyébként ép spontán közlések abban térnek el az organikus agykárosodás okozta nonfluens beszédtől, hogy az utóbbiak esetében a teljes közlésre általánosan jellemzők a hezitálások, megakadások, újraindítások, ismétlések. A beszédsebesség alacsonyabb: magyar anyanyelvű, nonfluens anterior afáziásoknál átlagosan 80 szó/perc, míg fluens poszterior afáziásoknál 123,5 szó/perc (Hoffmann 2005: 65). Ép beszélőknél, egyéni beszédtempójuktól függően Gósy (2005: 206) 115–160 szó/perc körüli beszédtempóértékeket mért. Az ép spontán beszédben több száz vagy akár ezer szóra jut egy-egy diszfluencia, eloszlásuk a szövegben pedig nem egyenletes. A diszfluencia akusztikai sajátosságai elsősorban bizonyos pozíciókban történő időtartamváltozásokban érhetők tetten, például a megakadás előtti magánhangzó nyújtásával, illetőleg a folyamatos beszédre nem jellemző néma vagy kitöltött szünetek beiktatásával.

A nyelvbotlások besorolása a diszfluenciák közé némileg azért problémás, mert nem minden nyelvbotlás akasztja meg a közlést. Még a javítottak között is előfordulnak olyanok, amelyek nem mutatják a megakadás jellegzetes akusztikai sajátosságait. Azok a tévesztések pedig, amelyeket a közlő – nem észlelvén – javítatlanul hagy, semmit nem változtatnak a közlés fonetikai paraméterein.

Ha a nyelvbotlásokat a nyelvi devianciák tágabb kategóriájába soroljuk, akkor azt állítjuk, hogy vannak közös jegyeik a gyermeknyelvi, időskori, patologikus, szándékos, nem spontán beszédbeli devianciákkal, sőt a nyelvtörténeti változásokat indukáló elem- vagy szabályváltozatokkal is. Vizsgálatok azt mutatják, hogy a nyelvi devianciáknak, a szabályostól való eltérésnek kimutathatók olyan széles érvényességi körű eljárásai, amelyek bármilyen eredetű devianciákban fellelhetők. Ezek az eljárások azonos vagy eltérő műveletek formájában jelenhetnek meg az ép és a patologikus beszédben, a gyermek és a felnőtt közléseiben, a szándékos vagy a szándéktalan devianciákban. A nyelvbotlások besorolása a nyelvi devianciák közé ugyanúgy nem vezet maradéktalanul eredményre, mint a megakadásjelenségek közé való besorolás. Vannak ugyanis olyan nyelvbotlások, amelyeket nem a nyelvi devianciák nagy, közös eljárásai hoznak létre, de nem is a diszfluencia értelemben vett megakadásjelenségek. Noha a nyelvi devianciakutatók közös meggyőződése, hogy a devianciáknak mindig megvannak a maguk irányító szabályai, ezek nem mindig deríthetők fel. Így az egyáltalán vizsgálható devianciaadatok alapján levont következtetések, megállapítások, osztályozási szempontok, esetleg szabályfelírások akkor tekinthetők kellően ellenőrzötteknek, ha minél több devianciafajtában kimutathatók.

 

 

3. Mire jó a nyelvbotlások vizsgálata?

 

Általában a nyelvhasználatban előforduló tévesztések elemzése arra törekszik, hogy a devianciát létrehozó mögöttes folyamatokat feltárja. Feltehető ugyanis, hogy a hibátlan és a hibás alakot ugyanaz a folyamat hozza létre. De míg a tökéletes produkcióban rejtve maradnak a műveletek, addig a téves formációk azonosít(hat)ják a létrehozó műveletet. Hiszen a tünetek sajátos mintázatai nem fordulhatnának elő, ha a sértetlen rendszer nem egy bizonyos módon szerveződne és működne. Például létezik olyan nyelvbotlás, amely két, szintaktikai és lineáris kapcsolatban lévő szóalak első szegmentumának helycseréjét hajtja végre, pl. zságd vebre ’vágd zsebre’, egy borsó korsodi ’egy korsó borsodi’, rombaként bobbant ’bombaként robban’ (G.M. gyűjtése), Szer és Csende ’Cser és Szende’ (H.Á. gyűjtése). Ezeknél mindig a teljes szegmentum cseréje történik meg, soha nem az összesnél kevesebb megkülönböztető jegyé. Míg más helycseréknél előfordulhat az összesnél kevesebb (legtöbbször egyetlen) megkülönböztető jegy mozgása, pl. szaccsolok ‘saccolok’, egy nagyobb egyénb...edényben ’edényben’, reszketeg tyérdekkel ’reszketeg térgyekkel’. Ebből arra lehet következtetni, hogy a szóalakok első és nem első pozíciójának jegyfeltöltése a produkciós folyamat eltérő szakaszaiban megy végbe. (Erről részletesebben majd a következő alkalommal lesz szó.)

 

 

4. A nyelvbotlások típusokba rendezése

 

A nyelvbotlások osztályozásai két módszert alkalmaznak:

  1. a téves alakulatot tartalmazó közlésegység kognitív vagy grammatikai szintjének, illetőleg dimenziójának megállapítása;
  2. a téves alakulat grammatikai és/vagy szekvenciaszervezési sajátosságainak feltárása.

Az egyes osztályozások e két módszer egyikét vagy másikét, illetve mindkettőt alkalmazzák. Mindkét módszer lehet leíró vagy magyarázó igényű. Ha időrendben tekintjük a kutatásokat, azt látjuk, hogy a jelenkort megelőző elemzések inkább magára a realizált formára koncentráltak, míg a mai kutatások elsősorban a mögöttes folyamatokat törekszenek feltárni.

A nyelvbotlásokat sosem önmagukért vizsgálták, hanem mindig valamilyen „magasabb” cél érdekében próbálták magyarázó elvként alkalmazni. Például a véletlen cselekedetek, köztük a nyelvi tévesztések Freud cselekvéselméletében játszottak szerepet: a nagy analitikus velük magyarázta az elnyomó és elnyomott én harcát az emberi lélekben. Az elnyomott én olyasmiket szeretne tenni, amikről az elnyomó én a szocializáció során megtanulta, hogy bűnös vagy illetlen dolog, vagyis tilos. Amikor átmenetileg az elnyomott én kicsúszik az elnyomó én ellenőrzése alól, akkor előtörnek a tiltott vágyak. Ez verbálisan is működik: véletlen, szégyellnivaló elszólások akkor esnek meg az emberrel, amikor elfojtások felszínre törnek. Jelenkori példa: Társaságban egy nőnek előbb mindig egy férfit kell kívánni ‘kínálni’ – mondotta a fiatal ara, aki süteményes tálcával a kezében először vőlegényéhez, a társaság egyetlen férfitagjához fordult. Az ilyen természetű nyelvbotlásokat, vagyis amikor hangalakjában valamelyest hasonló, de szemantikailag a kontextusba egyáltalán nem illő szó bukkan fel a produkcióban, a mai nyelvbotlásterminológia freudi elszólásnak nevezi.

A produkcióban mutatkozó devianciák iránti nyelvészeti érdeklődés nem mai keletű. Európában már az újgrammatikus Hermann Paul történeti elemzéseiben is felbukkan az a hipotézis, hogy a történeti változások és a szinkrón folyamatokban jelenlévő rendszersértések közös művelet eredményei lehetnek (Paul 1880). Sőt, ugyanebben az időszakban született a nyelvbotláskutatás atyjának tekintett Meringernek – aki maga is a kor jeles indogermanistája volt – az első, s mindeddig a világ legnagyobb méretű, spontán beszédet és 47 feldolgozást tartalmazó devianciakorpusza, amely összesen mintegy 8800 beszéd-, írás- és olvasásbeli tévesztést tartalmaz német nyelven. (A különféle nyelvek azóta gyűjtött nyelvbotláskorpuszait átlagosan 4000 adat teszi ki.)

Minden alkalmazott, illetőleg határterületi kutatás szemléletét alapvetően meghatározza az érintett tudományszakoknak az adott korszakban működő kutatási paradigmája. Ennek megfelelően Meringer nyelvbotlásfelfogása az újgrammatikusok elméleti keretébe, a történeti hangváltozások univerzális rendszerszerűségének tételezésébe illeszkedik. Ez végső soron közös – mai terminussal élve – kognitív meghatározottságokra vezeti vissza a történeti változásokat, a szinkrón változatokat és nyelvhasználatbeli devianciákat, másfelől a gyermeknyelv elsajátításának lépéseit. Ennek a felfogásnak egyes elemei a következő paradigmának, a strukturalizmusnak a nézeteiben is továbbélnek. Gondoljunk csak például Jakobson tételére a nyelvelsajátítás és az afáziás leépülés tükörszimmetriájáról (1941). A strukturalista rendszerszemlélet erőteljes hatása abban is megnyilvánul, hogy a devianciakutatás még az 1970-es években, vagyis a generatív paradigma felfelé ívelő, de már nem is annyira korai korszakában is elsősorban az egyes rendszerszintek szerinti struktúravizsgálatokból állt (vö. Garrett 1980). A feldolgozási kérdések, azután a produkció egyes folyamatainak modellálási törekvései majd csak a kognitív megközelítés térhódításával kerülnek előtérbe.

Ami a tipológiai kérdéseket illeti, térjünk vissza a klasszikusokhoz. Meringer osztályozásának legtöbb eleme számos mai nyelvbotlástipológia sarokköve.

1.        Azonosította a közlés összetevői közti lehetséges sorrendcseréket:

a.         az anticipációt: dölgök között ’dolgok’

b.        a perszeverációt (posztpozíció): az agyában maradt a gogyó ‘golyó’

c.         a metatézist (felcserélés): a címüknek a cikke ’a cikküknek a címe’. 

2.        Azonosította, hogy a közlés összetevői a tévesztés során minőségi és mennyiségi változásokon mehetnek keresztül:

a.         minőségi változások a helyettesítések: egy összetevő helyett egy másik jelenik meg: beláttam a kocsmába, ó, a konyhába, csupa mocsok volt

– a szócserék asszociációs kapcsolatokon alapulnak:

1.        hangzási hasonlóságon: nyolcvan oldatot ’oldalt’

2.        jelentésbeli (asszociációs) kapcsolaton:

                                                                                                                                                                             i.        szinonim alapú: restaurál ’rekonstruál’ (H.Á.)

                                                                                                                                                                          ii.        antonim alapú: itt aztán nincs hideg ’meleg’

(Vegyük észre ebből a későbbi szemantikai hálók viszonyaik közül már csak a szomszédosság hiányzik.)

b.        egyszerre minőségi és mennyiségi változások a kontaminációk = két közléselemnek az összesnél kevesebb összetevője összekeveredik és egy harmadik alakot eredményez: összefordulás ’összes előfordulás’.

Későbbi elemzések bővítették ennek a tipológiának számos kategóriáját tovább bontották, illetőleg bővítették.

1. A sorrendcserék esetében az anticipációknak és a perszeverációknak olyan változatát is felvették, amelyekben az anticipált, illetőleg a perszeverált elem a saját, előírt helyén nem is jelenik meg:

a.         anticipáció az eredeti elem nélkül: előszületési jogok ’születési előjogok’

b.        perszeveráció az eredeti elem nélkül: eladő az önkormányzatnál ’előadó’


2. A kontaminációk esetében az eddigi, lényegében szintagmatikus kontaminációktól elkülönítették a paradigmatikus kontaminációt:

c.         szintagmatikus kontamináció = egymással szintaktikai viszonyban lévő két összetevő vegyülése: frús ’friss hús’

d.        paradigmatikus kontamináció = két lexikai vagy frazeológiai egység közül az egyiknek az eleje, a másiknak pedig a vége alkot egy harmadik alakot:

különböző pszichikális funkciók ’pszichikus x mentális’ (lexikai)

lehúzod a lantot ’lehúzod a rolót x leteszed a lantot’ (frazeológiai)

A fonológiai tévesztési jelenségeket Meringer magyarázóelve szerint a szegmentumoknak a szóalakon belüli ereje magyarázza. A szóalakon belül vannak a többi szegmentumhoz képest erőfölénnyel rendelkező szegmentumok, amelyek legyőzik a gyengébbeket, vagyis elfoglalják az ő helyüket is. Ez a felfogás előfutára annak a csaknem száz évvel későbbi koncepciónak (Szende 1997), amely a szóalakon belül prominenciaviszonyokat tesz fel a szóalakot alkotó szegmentumpozíciók között. A „legerősebb” szegmentumok a szókezdő, illetőleg tőmorfémakezdő, valamint a hangsúlyos szótag magán- és mássalhangzói. A prominenciaviszonyok koncepciója nem magukat a szegmentumokat, hanem a pozíciókat tekinti prominencia szempontjából eltérőknek. Prominens pozíciók a szóalak külső és belső határai mentén vannak. Leginkább prominens a szóalakkezdő pozíció, majd a szóalakzáró, végül pedig a szóbelseji tő-, illetőleg toldalékmorféma-határok.

Meringer pszichológus kortársa, Wundt szintén a Meringer-féle tipológiát fejlesztette tovább. Két fontos lépést tett:

1.        Elsőként különbözteti meg azt, hogy a téves alakulatot tartalmazó közlésegység milyen nyelvi szintű összetevőben (elemben vagy szerkezetben) jelenik meg.

2.        Számba veszi a kizárólag mennyiségi tévesztéseket, vagyis

a.         a betoldásokat: és megvan a flakont#ja ’flakonja’

b.        a törléseket: bilabális ’bilabiális’ (G.M.).

Wundtnak három megállapítását is igazolták a későbbi kutatások. Modern terminológiával:

1.        A lexikai egységek közötti asszociációs kapcsolatot, amely a lexikon szemantikai hálózatának alapja.

2.        Annak a felismerését, hogy a hangalakjukban és jelentésükben egyaránt közeli lexikai egységek egyszerre aktiválódnak a közlésben, s a köztük lévő verseny megnöveli a téves előhívásuk gyakoriságát.

3.        Az anticipációs jelenségek nagyobb gyakoriságát a perszeverációkhoz képest.

 

*

 

A nyelvbotláskutatás jelenkori tipológiáit a beszédprodukció kognitív szemléletű modelljei ihlették. A kognitív modellek majdnem közvetlen előzménye az a felismerés volt, hogy a beszédprodukció nem egyetlen működési szinten, a realizáció szintjén megy végbe, hanem azt megelőzik tervezési folyamatok. A pályája jelentős részében a behaviorzimus korszakában dolgozó pszichológus, Lashley (1951) arra jutott, hogy semmilyen viselkedési folyamat nem reprezentálható pusztán ingerre adott válasz reflexláncokkal. Például azért sem, mert még a legegyszerűbb, jobbról balra ható koartikulációs vagy anticipációs jelenségek (mint például a veláris nazális a veláris zárhangok előtt vagy a zságd vebre ’vágd zsebre’ típusú nyelvbotlások) sem írhatók le egy olyan modellel, amelyben a műveletsorban a következő láncszem aktiválását kizárólag az őt megelőző láncszem hajthatja végre. Lashley olyan irányító folyamatot tesz fel, amelyek a fizikailag megvalósuló inger–válasz reflexsorozat előtt kialakítanak egy „belső választ”, lényegében egy tervet. Az irányító folyamat egyszerre fér hozzá a sorozat összes láncszeméhez, vagyis képes egy korábbi ponton úgy megtervezni a választ, hogy tekintetbe vett egy vagy több későbbi láncszemet is.

A kognitív modellek közvetlen előzményei a kényelmesnek csúfolt feldolgozó és produkciós modellek voltak. Ezek legalább kétszintes modellek voltak, az egyik szint a jelentés nélkül, a másik a jelentéses komponensekkel dolgozott. A szinteken belül a beszédszándéknak, az egyes nyelvi szinteknek, illetőleg a realizációnak megfelelő lépcsők foglaltak helyet. A feldolgozás időben egymás után végigjárja a két szakaszt, és azon belül az összes lépcsőt. Ám egyes kísérletek arra utaltak, hogy az események sokkal gyorsabban zajlanak, semhogy egy ilyen lassan bandukoló elképzelés képes lehetne modellálni. A kérdés az lett újabb modellek számára az, hogy vajon mitől is lehet olyan gyors a produkció és a feldolgozás?

Erre a kérdésre három kognitív irányzat három eltérő választ ad, s kialakulnak

1.        a moduláris

2.        az interakciós és

3.        a konnekcionista

modellek. A gyorsaságot ezek a modellek két eltérő módon oldják meg. Az egyik megoldás szerint azért olyan gyors a feldolgozás, mert mindent egyszerre csinálunk (interakciós és a konnekcionista), a másik megoldás szerint pedig azért olyan gyors a feldolgozás, mert egyszerre csak nagyon kevés dolgot csinálunk (moduláris). A modellálás módja pedig a moduláris és az interakciós koncepciók esetében számítástechnikai modell (dobozolós), míg a konnekcionista idegrendszermodell (szubszimbolikus szintű, hálózatba szerveződött, absztrakt neuronok aktivációival operál). 

 

 

5. A kognitív beszédprodukciós modellek nyelvbotlástipológiái

 

A kognitív nyelvbotlástipológiákat valamelyik kognitív beszédprodukciós modell ihlette, illetőleg fordítva: a nyelvbotlásokkal ellenőrizték az egyes beszédprodukciós modellek érvényességét. Bár nyelvbotlástipológia mind moduláris, mind interakciós keretben létezik, a moduláris megközelítések az elterjedtebbek: a magyarra létező tipológiák is moduláris alapúak.

 

5.1. Moduláris nyelvbotlástipológiák (Fromkin, Garrett, Levelt)

 

A moduláris nyelvbotlástipológiák a tévesztéseket általában a produkció konceptuális, illetőleg nyelvi szinteknek megfelelő dobozaihoz kötik. Noha a modularitás a generatív szemlélethez kapcsolódik, a nyelvbotláskutatás csak azután vált relevánssá ebben a keretben, amikor a generatív pszicholingvisztika túljutott azon, hogy kísérleteivel a szintaxiselmélet teoretikus terminusainak pszichológiai realitását próbálja meg igazolni. A számos moduláris modell közül csak a legnagyobb hatásúakat vagy a valamely tekintetben különösen fontosakat fogom említeni.

A generatív pszicholingvisták (Miller, Bever, Garrett, Kirk, Lackner stb.) munkásságát azért kell megemlíteni, mert fogalmi keretét adták a 70-es, 80-as évek moduláris beszédprodukciós modelljeinek. Az első, generatív ihletésű beszédprodukciós modellek specialitása, hogy  Chomsky korai korszakainak megfelelően a beszédmodelleket az éppen aktuális generatív modell egyes szintjei szerint felépülő hierarchikus rendszerekként képzelték el. Ez három jellemzőt eredményezett:

1. A nagy modularitás értelmében a generatív pszicholingvisták száműzték a beszédprodukciós modellekből a konceptuális szintet.

2. Az egyes szinteket lényegében az 57-es és 65-ös Chomsky-modellek hierarchikus elrendezésű szerkezeti dobozai alkották, amelyek között a transzformációk létesítettek egyirányú kapcsolatot. A generatív pszicholingvisták célja pedig az volt, hogy igazolják a szerkezeti dobozok, a transzformációk, valamint a dobozok tartalmának, vagyis a szintaktikai kategóriáknak a pszichológiai realitását.

3. Mivel ebben a korszakban a modellek az ideális nyelvi beszélő kompetenciamodelljei kívántak lenni, a nyelvbotlás mint a performancia esetlegességei nem is kerültek a kutatás látóterébe.

 

Még Fromkin (1971) modellje is magán viseli az első két generatív jellegzetességet. Ami két jellegzetessége miatt mégis érdemes külön szót ejteni róla:

1. A nyelvbotlásokat, vagyis a performancia esetlegességeit, alkalmazta a generatív fogalmak mentális realitásának ellenőrzésére, s ezzel hozzájárult ahhoz a pszicholingvisztikai irányhoz, amely immár a beszédprodukció tényleges folyamatait kívánta feltárni, nem pedig az elmélet kateóriáinak mentális realitását igazolni.

2. Továbbá széles körben és hosszú ideig Fromkin volt az egyedüli, aki szerint a nyelvbotlások nem állnak meg a szegmentumok nagyságrendjénél, hanem a megkülönböztető jegyeket is érintik. Ez azt jelenti, hogy bár fonológiai szinten kétségkívül a leginkább érintett egység a szegmentum (pl. fezejet ’fejezet’, egyre csöbb csángó ’több’), egy-két megkülönböztető jegy mozgása két szegmentumpozíció között ugyancsak tetten érhető a nyelvbotlásokban (uszonyat ’iszonyat’, sa[p]tábla ’sakktábla’, tok ’tök jó’).  

A moduláris megközelítések következő fontos állomása Garrett modelljei. Huszár Ágnes is felhívja rá monográfiájában a figyelmet, hogy a beszédtevékenység modellálásának kialakulásában oly nagy szerepet játszó korai generatív tanok módszertani mentalizmusa milyen erősen tartja magát a nyelvhasználat folyamatainak kutatásában. Még a nyolcvanas években is szinte általánosan elfogadott kiindulás az, hogy az elmélet fogalmai mentális realitással rendelkeznek. Garrett (1976, 1980, 1988) elméletében a produkció főbb szakaszait különféle egymáshoz kapcsolódó és részben egymásba ágyazódó moduláris szintek, ún. processzorok képviselik. Ezek a processzorok egyértelműen megfeleltethetők a korai generatív grammatikai modell komponenseinek. A legfőbb modul a Szintaktikai Processzor, amely a generatív modellben a szintaktikai generáló komponensnek felel meg. Maga is két almodulra oszlik, amelyek létrehozzák a mondatszerkezet mély-, illetőleg felszíni szerkezetét. A két almodulhoz egy-egy újabb processzor kapcsolódik: a mélyszerkezethez a Szemantikai Processzor, a felszínihez pedig a Fonetikai Processzor. Az előbbi szemantikai értelmezést rendel a mélyszerkezethez lexikai és alapvető grammatikai viszonyok formájában, az utóbbi pedig hangtani értelmezést rendel a felszíni szerkezethez (értelmező komponensek). A mélyszerkezetet létrehozó és értelmező modulok együtt alkotják a modell funkcionális szintjét, míg a felszíni szerkezetet létrehozó és értelmező modulok a modell pozicionális szintjét. A két szint független bizonyítékai az eltérő jellegű nyelvbotlások. Az egyes tévesztéstípusok, a helyettesítések és a különféle összetevőmozgások mindkét szinten megjelennek, ám eltérő nagyságrendű szerkezeti egységben. Például a szótévesztések, vagy a tőmorféma nagyságrendű sorrendcserék a funkcionális szinten történnek, míg a szegmentális tévesztések vagy a toldalékmorfémák cseréje a pozicionális szinten. Később Garrett egy nem, vagy legalább is nem teljesen nyelvi szinttel is kiegészítette a modellt: ez a közölni szándékozott üzenet konceptuális, szerkezetileg még nem tagolt állapotának szintje, amely nem nyelvi formájú információkat is tartalmazhat. Ez a nyelvi tervezést megelőző szint aztán később minden beszédprodukciós modellnek komponensévé vált.      

 A legnagyobb hatású moduláris beszédprodukciós modell, amely a nyelvbotlásokat is részletesen értelmezi, Levelt (1989, 19999)-es modellje. Az újabb nyelvbotlásvizsgálatok részben vagy egészében ennek a modellnek a kategóriáira alapulnak, ideértve a magyarra vonatkozó tipológiákat is. Levelt produkciós modellje a hierarchikus, tehát szeriálisan működő moduláris modellek közé tartozik, amelynek szintjei azonban a produkció folytonossága révén egymással egyidőben, azaz párhuzamosan is működnek: a közlemény korábbi szakaszai már előbbre tartanak a folyamatban, mint a későbbiek.

A modellben elkülöníthető egy tervező és egy kivitelező komponens. A kivitelező komponens pusztán az artikulációs mozgásokért felelős, minden mást a tervező komponens különféle egységei végeznek. A tervező komponens egy preverbális és verbális szakaszból áll. A preverbális komponens a mondanivaló konceptuális tervezését végzi, tehát a közlendő ismeretek kiválogatását és aktuális tagolás, illetve logikai relációk szerinti előrendezését (mi az, amiről és mi az, amit majd állítani fogok). Ezt követően pedig a verbális komponens nyelvi formát rendel a közlendő ismeretekhez, vagyis nyelvi elemeket válogat és rak össze. Ezután következik majd az artikuláció megtervezése, végül pedig kivitelezése.

Részletesebben tekintve: a verbális komponens a preverbális üzenetet előbb szintaktikai relációkba szervezi. A kategóriákat a külön modult képező lexikonból tölti fel. A lexikon maga is két eltérő módon szerveződik: a lexikai egységek a jelentésük alapján asszociációs hálózatot képeznek, fonológiai alakjuk alapján pedig egy formai hasonlóságon alapuló hálózatot. (A jelentéshez a morfológiai és a szintaktikai jegyek is hozzátartoznak, mint pl. a szófaj, a nem stb.) A verbális komponensnek az a része, amelyik a szintaktikai kategóriák kiválogatását, sorrendezését és lexikális feltöltését végzi, a lexikonnak csak a jelentéseket tartalmazó részéhez fér hozzá. A verbális komponens másik része a fonológiai megformázást végzi el. Ennek megfelelően ő a lexikai egységeknek csak a fonológiai vonatkozásaihoz fér hozzá.

Levelt modellje nemcsak az egyes tervezési és kivitelezési szakaszok moduljaiban történő műveletekről ad számot, hanem a modulok kimenetét is meghatározza. A preverbális komponens kimenetei az ismeretek közül kiválogatott és aktuális tagolásba, logikai relációkba állított konceptusok. Ezeket majd a verbális komponens első műveleti állomása szintaktikai relációkba állítja, a szintaktikai kategóriákat pedig a lexikai egységek jelentéskomponenseivel tölti ki. Ennek a műveletsornak a kimenete a lemma, amely lényegében szintaktikai relációban helyet foglaló olyan szóalak, amelynek egyelőre csak jelentése van,  pontosabban jelentésjegyei,  továbbá szintaktikai és morfológiai jegyei. Ám a lemmának fonológiai formája még nincs. A lemma a verbális komponens fonológiai részébe kerül, s ott megkapja a következő fonológiai összetevőit: magán- és mássalhangzó-szegmentumainak jegyeit, a szótagszerkezetét, szupraszegmentális sajátosságait. A kimenet a lexéma. (A hagyományos magyar terminológiában szóalak lenne, hiszen már szintaktikai relációban van.) A lexéma ezután egy olyan modulba kerül, amely a vele összetartozó morfoszintaktikai elemeket (pl. toldalék, névelő, névutó, jelző stb.) csoportosítja hangsúlyviszonyok szerint. Az egy közös főhangsúly alá tartozó elemek alkotják a nyomatéki szakaszt: Levelt terminológiájával élve a fonológiai szót. A fonológiai szó a fonetikai tervezés moduljába kerül, amely megtervezi a posztlexikális folyamatokat, ellenőrzi a szótagok felépítését és összeválogatja a szükséges artikulációs mozgásokat: ez a belső beszéd. A belső beszéd átkerül a kivitelező, vagyis az artikuláció moduljába, ahol létrejön a realizált alak. (A fonetikai tervezési modul csak 1999-ben került a modellbe.)

A levelti modell terminusaival értelmezett nyelvbotlások az egyes modulok kimeneti egységeihez kapcsolódnak. Értelmezésük pedig az egyes modulok belsejében zajló téves algoritmusokkal, illetőleg két modul közti kapcsolat megakadásával történhet.

Nyelvbotlások a konceptus szintjén még nem tudnak létrejönni, hiszen ott még nincsenek nyelvi elemek.

1.        Nyelvbotlások a lemma szintjén: eredménytelen vagy téves találatok a lexikon jelentéseket tartalmazó részében:

a.         „a nyelvem hegyén van jelenségek”: szintaktikai szerkezet és a konceptus megvan, de

                                                                                 i.        nem jut be a lexikonnak a jelentésjegyeket tartalmazó részébe (ez arra utal, hogy talán még a szintaktikai és a morfológiai jegyek is valamelyest külön vannak tárolva a szemantikai jegyektől) → nincs semmilyen találat (megakad a közlés)

                                                                              ii.        bejut a lexikonnak a jelentésjegyeket tartalmazó részébe, de ott a szemantikai jegyek közül nem mindegyik aktiválódik, hanem lesznek tévesen megtalált jegyek: ezek a téves jegyek valamilyen asszociációs mintázat szerint  kerülnek elő (ez pedig arra utal, hogy a lexikon asszociatív viszonyok alapján szerveződik) → a keresett szójelentés szinonim jelentése kerül elő, vagy vele valamilyen kizáró viszonyban lévő jelentés, vagy a keresett jelentéssel hierarchikus vagy metonim kapcsolatban lévő jelentés

szinonim: eldobják a sulykot ’elvetik a sulykot’ (H.Á.)

kizáró: kiásatlan gödröt ’kiásott’ (H.Á.)

hierarchikus: az egyik sajtóba megjelent ’újságban’ (H.Á.)

metonim: ha a választó bemegy az urnába ’a szavazóhelyiségbe’ (H.Á.)

(Ezt Gósy (2001) a lexikális előhívás keresési folyamatában éri tetten: eredményük vagy a téves találat (szómelléfogás), vagy a keresési folyamat (a szónyomozás) egyik állomása)

bizalmatlanul ’fenntartással’ (G.M.)

pszicho – önkívület – parapszichológia – hipnózis ’hipnózis’ (G.M.)

b.        a freudi elszólások: a konceptuális szintről beszivárog egy elem, amelyet a közlő nem szándékozott verbalizálni: Szerintem nem fognak hazudni ezért az értékmegállapításért ‘haragudni’ [gondolati kontextus: az illetékhivatalban nem fogják feltenni, hogy közlőtárs letagadja a ház valódi forgalmi értékét, mert annyira magas értéket állapított meg]

c.         a szintaktikai szerkezet keveredése:

                                                                                 i.        a sikeresen megtalált jelentésjegynyalábok egymás helyére pozicionálódnak: hangja a hallodat ’hallja a hangodat’ (erre hamarosan visszatérünk)

                                                                              ii.        egyszerre több előhívott terv versengése: láss hozzá a sörfőzésnek ’láss neki a sörfőzésnek x fogj hozzá a sörfőzéshez’

2.        Nyelvbotlások a lexéma szintjén

a.         „a nyelvem hegyén van jelenségek”: ha a szintaktikailag elrendezett jegynyalábok továbbkerülnek a következő modulba, akkor a fonológiai összetevők eredménytelen vagy csak részleges megtalálása okozhat nyelvbotlást:

                                                                                 i.        a közlő beszámol arról, hogy tudja, milyen szegmentummal kezdődik a keresett lexéma, hány szótagból áll stb., de nem jut el realizálható alakig → megakad a közlés

                                                                              ii.        fonológiailag hasonló alak jön létre, amely azoban

1.        vagy nem létező szó:

miharamabb ’mihamarabb’

2.        vagy egy másik szó, amely jelentésében eltér a keresett szótól:

mágnásos vonzás ’mágneses vonzás’ (H.Á.)

idetartoznak a malapropizmusok, vagyis szegmentális felépítésükben hasonló idegen szavak esetében egyik helyett a másik választása (feltétel: a közlő ismeri a szavak jelentését)

Lanát hermeneutikusan elzárva tartották ’hermetikusan’

3.        vagy egy másik szó, amely jelentésében is közeli:

tambura – gordonka – doromb ’doromb’

b.        szóalakkontaminációk: ha az előző szakaszban két lemma aktivizálódik, akkor azok a fonológiai fázisban versengeni fognak, és mindkettőjük fonológiai jegyeiből (az összesnél kevesebből) összeáll egy hibrid alak:

különböző pszichikális funkciók ’pszichikus x mentális’ (lexikai)

3.        Nyelvbotlások a fonetikai tervezés szintjén

Ezek a tévesztések a megtalált lexéma jegy, szegmentális és szótag-összetevőinek elmozgatásából adódnak. Típusait a korábban már említett anticipációs, perszeverációs és metatézises jelenségek adják, amelyek közül az első kettő előfordulhat úgy is, hogy az elmozgatott összetevő a saját helyén is megjelenik, és úgy is, hogy ott nem jelenik meg.

4.        Nyelvbotlások a fonetikai kivitelezés szintjén

A fonetikai kivitelezés szintjéhez kapcsolódnak azok a nyelvbotlások, amelyek a kontextustól függetlenül betoldanak, törölnek, illetőleg helyettesítenek szegmentumokat vagy szótagokat.

 

5.2. Interakciós nyelvbotlástipológia (Dell)

 

Az elsősorban Dell nevéhez fűződő beszédprodukció modellben a szavak szemantikai és fonológiai jegyekből álló hálózatokba szerveződnek. Amikor egy szó mintázata aktiválódik a rendszerben, akkor az aktiváció átterjed mindazokra a szavakra is, amelyek az eredetileg aktivált szó fonológiai és szemantikai jegyeiből akár egyet is tartalmaznak. Az összekapcsolódott szintekkel értelmezik a nyelvbotlások közül a következőket:

1.        a malapropizmusokat (egy szó helyettesítése olyan szóval, amely csak fonológiailag hasonlít a célszóhoz): indikál ’indukál’ (G.M.)

2.        az egyszerre szemantikai és fonológiai természetű nyelvboltásokat: restaurál ’rekonstruál’

3.        a lexikai hatásra létrejövő nyelvbotlásokat (egy fonológiai jellegű tévesztést, pl. helyettesítést tartalmazó szó egybeesik egy másik szóval): irrigál ’irritál’

4.        a fonológiai környezet hatására létrejövő nyelvbotlásokat (a helyettesítő és a helyettesített szegmentum a lexémában ugyanolyan szegmentális környezetben jelenik meg): Hű, de pöhög ’köhög’ ←  pöfög (Trabant)

 

 

6. Nyelvbotlástipológiák a magyarra (Gósy, Huszár)

 

Mindkét tipológia lényegében a levelti kategóriákat veszi alapul, bár eltérő módon. Anélkül, hogy részletesen ismertetném őket, bemutatom néhány sajátos vonásukat.

Gósy (2004) a nyelvbotlásokat a megakadásjelenségek között tárgyalja, így tipológiája több, ezeknek megfelelő kategóriát is tartalmaz. Adatait 12 fő osztályba rendezi, amelyek a kurrens beszédprodukciós modellek szemantikai, morfoszintaktikai, fonológiai és fonológiai szintjeihez, illetőleg dimenzióihoz köthetők. Egyes kategóriákat tovább osztályoz abból a szempontból, hogy történik-e javítás, s ha igen, meddig megy vissza a javítás. A levelti kategóriákat bizonyos mértékig más aláosztásban tárgyalja. Például a malapropizmus és a nyelvem hegyén van jelenségek, amelyek Levelti a lemma szint tévesztéseinek alcsoportjai, Gósynál külön-külön kategóriát képeznek. A nyelvem hegyén van a téves szótalálásoktól is elkülönül, noha Gósy (2001: 126) szerint mindkettő ugyanarra az okra vezethető vissza (a lexikális előhívás problémájára), sőt a beszédprodukciós folyamatnak is ugyanazon a helyén történnek meg. A különbség csupán a megoldásban jelentkezik: az egyik az előhívás sikeretelenségét jelenti, a másik pedig téves találatot. 

A kontamináció viszont egy nagy kategóriát alkot, eltérően attól, hogy a levelti modell értelmében a szintaktikai szerkezetek kontaminációja a lemma szintjéhez tartozik, a szóalakkeveredések pedig a lexikai szinthez. Ehhez képes az újraindítást két kategóriában is megtaláljuk: egyszer a morfológiai, szintaktikai hibák között, egyszer pedig önálló kategóriaként, amelyen belül elkülönül a változtatással történő újraindítások egyetlen alcsoportja. Ez a megoldás, vagyis hogy egy fő kategóriának egyetlen alkategóriája legyen, formailag kicsit meglepő. Mivel itt a változtatással és a változtatás nélkül történő újraindítások különülnek el, talán áttekinthetőbb lett volna ezeket az újraindítás két altípusának venni. Szintén nem alkotnak közös kategóriát az összetevőmozgások különféle típusai: vagyis az anticipáció, a perszeveráció és a metatézis. A metatézisnél ismét elkülönül egy alkategória, amelybe egy metatézis akkor kerül, ha „[a]z egyik felcserélt elem nem jelenik meg (zéró elem, vagy a beszélő a kimondása előtt megáll)” (Gósy 2004: 3). Módszertanilag semmi akadálya nincs annak, hogy egy összetevő elmozgását egy zéró és a valami közti helycserének tekintsük, bár talán nem volna haszontalan elkülöníteni, hogy a zéró egy kitöltetlen pozíció-e vagy sem. Úgy gondolom, van különbség a következő két eset között:

a.        Egy szóban két szomszédos szótag onsetjében lévő elem helyet cserél, pl. dongolja ’gondolja’. Abban az esetben, ha a két azonos szótagpozíció közül az egyik nincs kitöltve, értelmezhetjük a jelenséget úgy, hogy a két szótagpozíció tartalma helyet cserélt: vagyis a zéró és a valami cserélt helyet egymással, pl.: Anyó Kanna ’Kanyó Anna’ (G.M.).

b.        Ám ha egy szintaktikai pozíció eleme mozog el egy olyan helyre, ahol nincs is pozíció, pl. Nem jár jólsz velünk ‘Nem jársz jól velünk’ (G.M.), az más eset. Gósy (2004: 138) nyelvbotlástipológiájában ezt az adatot is azok közé a metatézisek közé sorolja, amelyeknek a másik eleme zéró. A zéró elem azonban a grammatikai elemzésekben nem pusztán a semmi, hanem a funkcionális semmi, vagyis van kategóriája, és a közlés organikus elemeként viselkedik. Azt is el kell fogadnunk, hogy metatézisnek csakis két azonos elemzési szintű elem helycseréjét tekinthetjük. Nem is igen van ilyen, de ha lenne, akkor egy szóalak és egy szegmentum cseréjét nem tekintenénk metatézisnek. A sz a jár igei személyragja, s ha morfológiai minőségében elmozog a helyéről, akkor máshol nem találhat magának új helyet, mint egy üres toldalékmorféma-pozícióban. A jól végén pedig nincs további pozíció újabb toldalékok számára, ezért nehéz volna oda egy zéró elemet elhelyezni. Ha nem morfológiai, hanem szegmentális jelenségnek értelmeznénk ezt az adatot, sokkal könnyebben védhető volna a zéró és a valami közi helycsere hipotézise, hiszen mindkét szótag megenged a végén elágazó kódát. (Arra, hogy ez a példa egyébként is sokkal inkább tűnik szegmentális, mint morfológiai tévesztésnek, még visszatérünk.)

Annak, hogy egy metatézisben az egyik felcserélt elem nem jelenik meg, a másik oka Gósy szerint az, hogy a beszélő még az elem kimondása előtt megállt. Itt indokoltnak látok egy komolyabb módszertani kifogást. Tudniillik, ha a beszélő megállt a felcserélés második elemének kimondása előtt, akkor nem tudhatjuk, hogy mit mondott volna, ha nem hallgatott volna el. Például a kétszázezer karboná... ’karbovánec’ adat esetében bármennyire is csábító, mégis módszertani hiba volna azt állítani, hogy ha a közlő megszólalt volna, akkor v lett volna a következő realizált szegmentuma. Hiszen semmi nem szól az ellen a lehetőség ellen sem, hogy a közlő ancipálhatott is volna egy jóízűt, és ekkor a teljes, nyelvbotlásos szóalak a karbonánec lett volna. Ez a típus, vagyis a szomszédos szótagok azonos szótagpozíciójában helyet foglaló szegmentum vagy jegy anticipációja a nyelvbotláskorpuszok nem is ritka jelensége, pl.: egyre csöbb csángó ’több’. Ha az egyre után a közlő megállt volna, a Gósy módszere szerint az adatot akár besorolhattuk volna a metatézisek közé.

Természetesen senki nem vonja kétségbe, s maga a szerző is többször kifejti, hogy egy  akármilyen alapossággal és részletes kidolgozott kategorizáció sem igazítja el mindig az adat elemzőjét, s olykor komoly nehézségek árán vagy még úgy sem sikerül egy-egy adatot biztonsággal kategorizálni. Vegyünk most egy ilyen esetet, s nézzük meg, mi okozta az osztályozási nehézséget.

A levelti modellben vannak a lemma szintjén elemezhető szerkezeti sorrendcserék, mint pl. a hangja a hallodat ’hallja a hangodat’. Gósy korpuszában is szép számmal találunk példákat erre a típusra. Gósy (2005: 105) a „szavakon átívelő metatézisek” csoportjába osztályozza őket. Itt azt látjuk, hogy közös kategóriába kerül a melező ferőleges ’felező merőleges’ és az ott is ez a törött csajú kéz ’törött kezű csaj’. Első pillantásra úgy tűnik, ezek az adatok mind olyan, szavakon átívelő metatézisek, amelyek szegmentális nagyságrendben zajlanak. Gósy megkülönbözteti ezektől a toldalékok ilyen természetű cseréjét is, megemlítve, hogy a toldalékoknak nemcsak metatézises mozgása lehetséges, hanem csere nélküli, egyszerű elmozgása is a saját helyéről egy másik szóra. Ez utóbbira, vagyis a csere nélküli elmozgásra hozza egyik példaként a korábban már említett ezzel nem jár jólsz ’nem jársz jól’ adatot, noha láttuk, hogy korpuszában viszont a metatézisek közé osztályozta mint a morfémának a zéró elemmel való helycseréjét. A szerző hoz azonban olyan példákat is, amelyek valóban egyértelmű helycserék, méghozzá nem is szegmentum nagyságrendűek. Nézzünk néhány példát (Gósy 2004: 133, 2005: 105):

1.        elszánásra küldtem ’elküldésre szántam’ (V – NP)

2.        meghajoltam a fésűmet ’megfésültem a hajamat’ (V – NP)

3.        nem dobom nagy verre [...] ’nem verem nagy dobra’ (V – NP)

4.        jó szolgával példál [...] ’jó példával szolgál’ (V – NP)

5.        van nyomtató a papírban ’papír a nyomtatóban’ (NP – NP)

6.        az életbe nem vinnék lakást a kutyába ’kutyát a lakásba’ (NP – NP)

7.        öngyilkossági szándékból ugrott a folyóból a hídra ’a hídról a folyóba’ (NP – NP)

8.        majd pont tudom fogni ’fogom tudni’ (V – VP)

9.        tudni hozok egy példát ’hozni tudok’ (V – VP)

Ezeket az eseteket Gósy arra hozza példának, hogy a toldalékmorfémák felcserélődek a szerkezetben. S bár a szerző rögtön felfigyelt arra, hogy „a morfémák felcserélődése esetén az érintett szavak kiejtési sorrendje is megváltozik”, figyelmét mégis elkerülte, hogy itt valójában nem a toldalékok cserélnek helyet egymással, hanem a tövek. A toldalékok el nem mozdulnak eredeti helyükről. Ha végignézzük a példasort, minden esetben azt látjuk, hogy mind a tévesztett, mind a szándékolt alakban a toldalékok pontosan ugyanott vannak: az egyik a sorrendben első tő után, a másik a sorrendben második tő után. Ezt a levelti modellben nem is nehéz értelmezni, hiszen a morfoszintaktikai pozíciók kijelölése korábban megy végbe, mint a pozíciók kitöltéséhez szükséges elemek összeválogatása. A fenti példák szintaktikai szerkezetük szerint ugyanazon alapséma három típusa. Mindegyik egy VP, igei alaptaggal és valamilyen bővítő kategóriával:

1.        az első három példa olyan VP, amelyben a nyelvbotlás által érintett két szóalak az igei alaptag és az ő – tőle jobbra elhelyezkedő – főnévi csoportből álló bővítménye;

2.        a negyedik példa olyan VP, amelyben a nyelvbotlás az igei alaptagot és az ő főnévi alaptagú módosítóját érinti: a módosító semleges mondatban az alaptag előtt helyezkedik el;

3.        az (5–7) olyan VP, amelyben a nyelvbotlás az ige két, főnévi alaptagú bővítményét érinti.

4.        a (8–9) példa olyan VP, amelyben a nyelvbotlás az igét és annak igei alaptagú bővítményét érinti.

A levelti modell szerint a lemma szinten először a közlés szintaktikai szerkezetének a kialakítása történik. Ez lineárisan a morfoszintaktikai pozícióik egymás után rendezését jelenti.
Vagy­­is leegyszerűsítve: első lépésben kialakul egy tő – toldalék, tő – toldalék sorozat. A következő lépés a pozíciók feltöltése lemma  egységekkel: tövekkel és toldalékokkal. Mivel a toldalékok a nyelvbotlásos adatokban is ugyanott vannak, ahol a szándékolt szekvenciában lettek volna, kénytelenek vagyunk azt gondolni, hogy a tövek cseréltek helyet, vagyis az ő pozicionálásukkor történt a téves sorrendező művelet. Úgy tűnik, mind a négy típus azonos módon működik, vagyis mindegy, hogy ige és főnévi alaptag között, vagy két főnévi alaptag között, vagy két igei alaptag között történik-e. Két, külön vizsgálódásra is érdemes példa lóg ki a sorból, a (7)-es és a (9)-es.

Nézzük először a (9)-est. Minden olyan helycserés példában, amelyben a ragok a helyükön maradnak, így a szintaktikai szerkezet ép marad, a tövek helycseréjét érdemes feltennünk. Ám a tudni hozok egy példát adat nem illik bele a sorba. Azért nem, mert úgy tűnik, itt tényleg a toldalékok cseréltek helyet, nem pedig a tövek. Ez azonban nem olyan egyszerű. Maga Gósy is a szokásos mechanizmus szerint adja meg a szándékolt közlést, vagyis a toldalékokat a helyükön hagyja, és a tövek sorrendjét rendezi vissza, hasonlóan, mint a majd tudom fogni esetében: ’hozni tudok egy példát’. Ám ez a szerkezet így sem jól formált szintaktikailag. Figyeljük meg, a tudok úszni, tudok varrni, tudok biciklizni, tudok főzni egy teát stb. szerkezetekben az igei alaptag és a főnévi igeneves bővítmény semleges mondatban csakis ebben a sorrendben jól formált. Megfordítva kizárólag fókuszos vagy kontrasztív topikos mondatban jól formált:

'úszni tudok, nem evezni – úszni 'tudok, de evezni 'nem

'varrni tudok, nem hímeznivarrni éppen 'tudok, de nem valami szépen

'biciklizni tudok, nem motorozni biciklizni 'tudok, de motorozni nem

De még ez sem lehetséges minden esetben. Ha szemantikai okok miatt nem lehetséges a fókusszal vagy kontrasztív topikkal szembeállítani legalább egy elemet, nem lehet a mondatok kiemeléses változatát létrehozni. Ilyen a következő példa.

'Főzni tudok teát, nem sütni. – Főzni 'tudok teát, de sütni nem.

Úgy tűnik, a hozok tudni  is ilyen szerkezet, hiszen a hozni-val nehéz bármit szembeállítani a példára vonatkozóan:

Példát 'hozni tudok, nem vinni. – Hozni 'tudok példát, de vinni nem.

Így ez az adat arra utal, hogy itt már a szintaktikai pozíciók kijelölése során megtörtént a tévesztés, hiszen ebben a példában valóban a toldalékmorfémák cseréltek helyet. A szerző által toldalékmorfológiai helycserékként elemzett példák közül ez volt az egyetlen, amely valóban valóban a toldalékmorfémák, nem pedig a tövek között ment végbe.  

A (7)-es példa: öngyilkossági szándékból ugrott a folyóból a hídra ’a hídról a folyóba’ pedig különösen jó példája annak, hogy a produkció egyes fázisainak sorrendjét nyomon kövessük. Ebben a példában is feltesszük, hogy a tévesztés a szokásos módon működik: a toldalékok helyükön maradnak, a tövek pedig helyet cserélnek. (Itt ugyan semmi akadálya nem volna annak, hogy közlési szándékként az a folyóba a hídról sorrendet tegyük fel, de gyakorisági alapon, sőt talán még kognitív szempontból is erősen valószínűsíthető, hogy a közlési szándék az a hídról a folyóba volt, mint ahogy azt Gósy is azonosította.) Itt azonban felmerül egy észrevétel. A toldalékok, noha a helyükön maradtak, mégsem maradtak teljesen változatlanok. Azt már tudjuk, hogy a tő és a toldalék közti magánhangzó-illesztések biztosan később zajlanak le, mint a morfoszintaktikai pozíciók lexikai elemmel való feltöltése, ezért sem meglepő, hogy az (1) példában az eltérő hangrendű tövek ráterjeszthetik jegyeiket a toldalékokra. A (7)-es példában azonban valami más történik. Valamilyen szempontból megváltozik az alakjuk, hiszen az eredetileg  -ról és -ba toldalékok -ból és -ra alakúra változtak a nyelvbotlás során. Figyeljük meg: a helyükön maradt toldalékok az irányhármasság tekintetében különböznek: az egyik valamitől való távolodást (a közlési szándék szerint -ról, a realizált alakban
­­‑ból), a másik pedig valamihez való közeledést fejez ki (a közlési szándék szerint -ba, a realizált alakban -ra). Az irányhármasságot kifejező toldalékok nemcsak a mozgás iránya szerint különböznek egymástól, hanem abban a tekintetben is, hogy a helynek, amelyre irányul a mozgás, van-e űrtartalma vagy nincs, és ha van, akkor a mozgás a felületére vagy a belsejébe irányul-e. A hídról a folyóba közlési szándék esetében a hídnak nincs űrtartalma, míg a folyónak van. Az ugró mozgás a hídtól távolodik, a folyóhoz pedig közeledik. Ha az irányhármasságot kifejező toldalékok mellett felcseréljük a töveket, akkor annyi változik, hogy az ugró mozgás a folyótól távolodik és a hídhoz közeledik. De akkor az űrtartalom szempontjából is megfordul a helyzet, amit a toldalékok szépen tudomásul is vesznek. Milyen műveletekkel lehet ezt a folyamatot leírni?

1. Megtörténik a morfoszintaktikai szerkezet kialakítása, a tő–toldalék sorrendek.

2. A toldalékok a helyükre kerülnek. De vajon mi van meg belőlük, hogy a tőmorfémák helycseréje után még tudnak változni? Mivel a mozgás irányát az igető specifikálja, az űrtartalmat pedig a főnévi bővítmények, fel lehet tenni a következőket:

3. A toldalékpozíciók kijelölése után, a lemma feltöltés során az ige kiosztja a toldalékokra a mozgás irányának megfelelő, alulspecifikált toldalékot. Alulspecifikált abban a tekintetben, hogy majd a főnévnek kell az űrtartalom szerint specifikálni a toldalékokat.

4. A lexikonból előkerülő főnévi tövek tartalmi, vagyis szemantikai-morfológiai jegyként tartalmazzák azt a jegyet, hogy van-e űrtartalmuk. Ezt a jegyüket is viszik magukkal az elcserélt pozíciókba, ahol aztán a még csak mozgásirány szerint specifikált toldalékot specifikálják az űrtartalom tekintetében is.

Elképzelhető az is, hogy előbb a főnevek specifikálják a toldalékot űrtartalom szerint, és utána az ige a mozgás iránya szerint, sőt az is, hogy mindez egyszerre megy végbe. De azt biztosan fel lehet tenni, hogy a toldalék a lexikonból mind mozgásirány, mind az űrtartalom szerint alulspecifikálva kerül elő, s hogy az ige és a főnév hozzák magukkal azokat a jegyeket, amelyek a nekik megfelelő fonológiai alakkal feltöltik a toldalékpozíciókat.        

Még két dologra szeretném felhívni a figyelmet.

1. Az (1) es példában az elszánásra küldtem ’elküldésre szántam’ esetében megfigyelhetjük, hogy nemcsak a ragok, hanem a főnévképző is a helyén maradt. Ez talán egy érv lehet arra vonatkozóan, hogy nemcsak a ragok és a jelek, hanem a képzők, de legalább is a produktív képzők is kapnak saját pozíciót a morfoszintaktikai szerkezet kialakulásakor, és nem a tövekkel együtt érkeznek a lexikonból.

2.  Korábban a példák között felsoroltuk az ott is ez a törött csajú kéz ’törött kezű csaj’ példát, amely a szóhatárokon átívelő metatézis szegmentum nagyságrendű példái között volt Gósy (2005)-ben felsorolva. Ha megnézzük ezt az adatot, láthatjuk, hogy az a törött csajú kéz ugyanazt a szerkezetet mutatja, mint az eddig elemzett tőhelycserés példák. Itt is a toldalék (képző) marad a helyén, s a tövek cserélnek helyet. Ez egyfelől még egy példa annak ellenőrzésére, hogy a képző is a szintaktikai szerkezet része, másfelől pedig a tövek közti helycsere arra hívja fel a figyelmet, hogy ez ugyanolyan morfoszintaktikai átrendezés, mint az imént vizsgált sorozat, és nem egyszerű szegmentális helycsere, mint a melező ferőleges. Bár a törött csajú kéz és a melező ferőleges Gósy (2005)-ben közös kategóriába, a szóhatárokon átívelő szegmentum szintű tévesztések közé van sorolva, ezek eltérő esetek: ahogy láttuk, az előbbi esetében a szóalak morfoszintaktikai feltöltése, tehát a lemma szint mutatott tévesztést, míg az utobbinál ez érintetlen maradt, s a nyelvbotlás a produkció egy későbbi szakaszára, a szegmentális feltöltésre tehető.

3. A példák között van olyan is, amely – bár első látásra a morfoszintaktikai elrendezést érintik, mégis a szegmentális feltöltés hibás műveletének tekintendő. Ilyenek a már ismert Nem jár jólsz velünk ‘Nem jársz jól velünk’ vagy a Könyörög mégsz te! ’könyörögsz még te’, ahol a pozícióhoz nem köthető zéróval történő érvelést az is kiegészíti, hogy ezeknek az eseteknek másképp kellett előállniuk, hiszen nincs bennük tövek közti helycsere. Ha pedig nem a szintaktikai szerkezet feltöltésekor történik a helycsere, akkor a fonológiai feltöltés során valószínűsíthető. Valamennyire hasonló, mégis ellenpélda a Betege gyerek lett ’Gyereke beteg lett’ (Gósy 2004: 137), amely első pillantásra pusztán a szegmentális feltöltés téves műveletének tűnhet. Ám itt is az valószínűsíti a morfoszintaktikai pozíciók téves feltöltését, hogy a tévesztés által érintett tövek sorrendje megváltozik, a toldalékmorféma viszont a helyén marad.

                                                

A tőcserékkel kapcsolatos elemzések másik problémáját abban látom, hogy Gósy – talán annak magyarázataként, miért is lehetségesek ezek a fajta cserék – úgy ítéli meg, hogy „valamennyi (itt nem felsorolt) adatban is a toldalékmorfémák felcserélődése olyan szerkezetekben megy végbe, ahol a részt vevő szavak szabály szerint toldalékolhatók lennének a tévesztett módon” (Gósy 2005: 105). Kétségtelen, hogy két főnévi csoport alaptagjáról vagy két igei csoport alaptagjáról lehet ilyen állítást tenni. És az is biztos, hogy bár nem elegáns, de a homonimák esetét is még éppen lehetséges idesorolni: a hajol ugyanis nem a haj főnévből van továbbképezve  Ám az is biztos, hogy a nem dobom nagy verre adatban a ver a standard grammatika szabályai szerint sehogyan sem toldalékolható -re helyhatározóraggal.

                                                          

Huszár (2005) nyelvbotlástipológiája a klasszikus levelti felosztás követi. Gósy osztályozásától abban tér el, hogy megtartja a levelti modulok és almodulok szerinti hierarchiát: az egyes nyelvbotlástípusokról a szintaktikai szerkezet kijelölés és a lemmakeresés, valamint a lexéma fonológiai feltöltése és a fonetikai terv fő kategóriáin belül ad számot. Ez utóbbi kategória alosztásai elkülönítik a tagmondat határain belül és kívül létrejövő tévesztéseket: ez utóbbiakat – ritka előfordulásuk miatt – a tipológiák számos esetben figyelmen kívül is hagyják. Huszár tipológiája abban is eltér Leveltétől, hogy a kontextusfüggetlen helyettesítéseket a lexéma szintjéhez köti, a helycseréket viszont a harmadik nagy szinthez, együtt a kiesésekkel és a betoldásokkal. Két figyelemre méltó eleme az elemzésnek a tulajdonnevek egy típusának szemantikai ihletésű kereséséről szóló fejtegetés, valamint a tagadóelem tagmondathatárt átlépő sorrendezési hibáinak értelmezése.

 

 

7. Miért lehet szükség valami másra is?

 

Láttuk, hogy a szakirodalom nyelvbotlás-tipológiái egyrészt a tévesztésekben részt vevő elemek, másrészt nyelvi szintek, továbbá szekvenciaszervezési műveletek alapján próbálnak meg rendet vágni az első pillantásra zavarbaejtően gazdag és változatos adatrengetegben, és az őket létrehozó folyamatokra vonatkozó állításokat tenni. Ám a kategóriák olykor túl általánosak, máskor pedig saját szempontjaikkal – rosszabb esetben magukkal az adatokkal – kerülnek összeütközésbe. Például a tévesztéseket a célelem–nyelvbotlás–hibaforrás kategóriákkal leíró értelmezés nem veszi tekintetbe, hogy a hiba forrására vonatkozóan – a ritmikai okokra visszavezethető szekvenciaszervezési folyamatok kivételével – a valódi törlések esetében (tehát a biztosan nem téves lexématalálás eredményeként létrejött alakoknál) még hipotézis sem fogalmazható meg.

Továbbá: a nyelvbotláskutatás szakirodalmában nem mindig különül el világosan a fonetikai és a fonológiai (vagy megkülönböztető) jegy fogalma. (Az előbbi a beszédhangok adott, univerzális szempontok szerinti artikulációs–akusztikai–percepciós jellemzőire utal, az utóbbi pedig ezek közül azokra, amelyekkel az egyedi nyelvben minimális párokat, vagyis jelmegkülönböztető szerepű szegmentumokat (klasszikus terminussal – a mai ún. fonológiákból kiseprűzött – fonémákat) lehet elkülöníteni.) A nyelvbotlás-szakirodalom évtizedeken át a tévesztés által érintett legkisebb nyelvi egységnek a beszédhangot, s – Fromkin kivételével (vö. pl. Fromkin 1971, 1997) – nem összetevőit, a fonetikai jegyeket tekintette. Most ne ássunk a mélyére annak a problémának, amelyet Huszár Ágnes maga is felvet monográfiájában, nevezetesen, hogy a standard/dialektális/idiolektális normától nem fonológiai, csupán fonetikai megkülönböztető jegyben eltérő beszédhangváltozat, az allofón mennyiben képes deviáns alakot létrehozni. Nincs az a fonetikus, aki spontán beszéd műszeres elemzésekor ne találkozott volna valamely szegmentum olyan aktuális megvalósulásával, amely több akusztikai paraméterben tért el a standardtól, mint ahányban megegyezett vele, miközben a percepció (akár az elemző kihegyezett percepciója) a kontextusban mindebből mit sem vett észre. De annyi bizonyos, hogy észrevétlen allofonikus eltérésekre nem kifizetődő hipotézist építeni. Annál is inkább nem, hiszen a keresett legkisebb egység, amelyet a nyelvbotlás érint, nyelvi egység. Márpedig a beszédhangokat alkotó fonetikai jegyek, valamint az allofónok nem a nyelv, hanem a fizikai megvalósítás, az artikuláció motoros folyamatainak kérdése.

Az adatok mindenesetre azt mutatják, hogy a tévesztések (és nemcsak az ép spontán beszédbeliek, hanem a patológiások is) igenis érintik a jegyeket. Természetesen nem a fonetikai, hanem a megkülönböztető jegyekről van szó. A nyelvbotlásos egyén ‘edény’, tyérd ‘térgy (a térd szó nyelvjárási alakja)’ vagy az afáziás táffítős ‘távfűtés’, összponkort ‘összkomfort’ adatokban az a közös, hogy a tévesztés által érintett szegmentumoknak mindösszesen egy-egy jegye „cserélt helyet” egymással. Ugyanez a folyamat mutatható ki azoknál az ismétléses botlásoknál, amelyeknél az ismételt szegmentum egyetlen megkülönböztető jegyben tér el az ismételttől. Ilyen pl. a [...] hogy jól összevessen a Hegedűs Attilával ‘összevesszen’, vagy a fökhagymás, füstölt ‘fokhagymás’ alak. Ha kiindulásként elfogadjuk a jegyek érintettségét, a Berg-féle osztályozásnak mindjárt nincs szüksége arra a kényelmetlen eljárásra, hogy a Sowdetunion ’Sowietunion’ tévesztésben a d-t kontextusban nem szereplő elemnek legyen kénytelen tekinteni. Azért nem, mert a d képzéshelye megegyezik – többek között – az összetett szóalak következő lexémájában lévő ugyanolyan szekvenciális és szótagpozícióban helyet foglaló n képzéshelyével. Ez pedig vizsgálataim szerint (Szépe 2006) az egyik leggyakoribb jegyterjedési típus – lehet, hogy nem csak a magyarban?

Ugyancsak csínján kell bánnunk azzal a – szintén a jegyekkel operáló – elképzeléssel, amely az affrikáták önálló mássalhangzói státusát a nyelvbotlás adatainak független bizonyítékaival kívánja igazolni: „[...] míg más komplex szegmentumok, pl. az sk nyelvbotlásokban helyet cserélhetnek, az affrikáták elemeivel ez soha nem fordul elő (Törkenczy 1994: 288)” (17). Először is, előfordul: gyermeknyelvben, afáziában (pl. bozda ‘bodza’, lándacs[1] ‘lándzsa’ (Sebestyénné Tar 2006: 77) tusva ‘csukva’; a doszent ‘a docens’).[2] Nyelvbotlásokban pedig a szekvencia által tartalmazott virtuális affrikáta-összetevők affrikátává épülhetnek össze (pl. dzsarázs ‘darázs; csetvér ‘testvér’). Aztán pedig, ha az affrikáták azt mutatják, hogy szétválhatnak összetevőikre, akkor erősen meginog a ty, gy zárhang természetét hirdető elképzelés, ugyanis ezek is szétválhatnak (pl. afáziás ha[dj]on... hadott ‘hagyott’, SLI-os gyermeknyelvi hattuj ‘hattyú’).   

A pozicionális hibák közül két elem helycseréjének egyik típusa a spoonerizmus. Az átrendező művelettel „két egymást követő szó kezdő hangzója cserél helyet, úgy, hogy új, értelmes szavak keletkeznek”. Nem egy kutató „kételkedik a spoonerizmus spontán létrejöttében, tudatos szójátékoknak tartja őket” (19). Természetesen tudatosan is előállíthatók ilyen alakok, ám a szóalakkezdő szegmentumok cseréje nem ritka semelyik tévesztéstípusban sem. Ez pedig Szende Tamás Globális Programozás elméletével (Szende 1992, 1997) magyarázható. Nyelvbotlásos adatokon végrehajtott elemzés (Szépe 2005) azt mutatta, hogy ismétlés típusú nyelvbotlásműveletek végbemehetnek egyes jegyeken is és szegmentumon, vagyis teljes jegyfeltöltésen is. Az egyes jegyek terjedése az egyik pozícióról a másikra megtörténhet akár egy kiemelt pozíció felől egy kevésbé kiemelt pozíció irányában (pl. nyelsbotlás ‘nyelvbotlás’), akár fordítva is (pl. uszonyat ‘iszonyat’, eloszlász ‘eloszlás’). Sőt, két, azonos kiemeltségű pozíció között is (pl. Per Münt meséi ‘Per Gynt meséi’). Az átrendező művelet, vagyis a csere az azonos vagy közel azonos mértékben kiemelt pozíciók között ezzel szemben csak teljes jegyfeltöltések, vagyis teljes szegmentumok cseréjét hajthatja végre. Azonos kiemeltségű onsetek közötti cserére a zságd vebre ‘vágd zsebre’ lehet példa, kis mértékű kiemeltségbeli eltérésű onsetek közötti cserére pedig a fútkúró ‘kútfúró’ vagy a csinálok garadaluska levest ‘csinálok daragaluska levest’. Ugyanilyen viszonyban álló nukleusok és kódák együttes cseréjét a magánsőszfördei ‘magánsörfőzdei’ példa illusztrálja. A nagy kiemeltségi különbségű pozíciók között viszont lehetséges csupán egyetlen jegy cseréje, ami nem eredményezi teljes szegmentumok cseréjét, pl. a dentialveoláris és posztalveoláris képzésihelyjegyek cseréje a szaccsolok ‘saccolok’ esetében.

Annak a megállapítása, hogy az azonos kiemeltségű onsetek közötti csere – jegycsere avagy teljes jegynyalábok cseréje, a magyarban számos esetben nem könnyű vagy nem is lehetséges. Ugyanis számos olyan szegmentumpár létezik, amelynek tagjai között csupán egyetlen megkülönböztető jegynyi a különbség, pl. kép–gép, vár–bár, láp–lát, sár–szár. Ezekben a szóalakokban ennek az egyetlen jegynek a cseréje a teljes szegmentum cseréjét eredményezi. Erre is példa volt a garadaluska szóalak.

Vannak azonban olyan esetek is, amelyekben egyetlen jegy cseréje nem eredményezi egy­ben a két szegmentum cseréjét is (erre láttuk példaként a szaccsolok ‘saccolok’ szóalakot). Nem lehet véletlen, hogy a vizsgált devianciakorpuszok nem tartalmaznak egyetlen olyan ese­tet sem, amelyben az azonos mértékben erősen prominens pozíciók között (tehát két szóalakkezdő-, vagy két szóalakzáró vagy két morfémahatár-menti pozíció között) teljes szeg­men­tum­cserét nem eredményező jegycsere történt volna. Ez pedig – legalább is ezen a téren – lehetővé tesz a tévesztések fonológiai szerkezetére vonatkozó jóslást. Így már nem véletlen, hogy az ‘egy korsó borsodi’ többszöri előfordulású tévesztés csak egy borsó korsodi tévesztésként, teljes jegycserével mehetett végbe, s nem valósulhatott meg az egy porsó gorsodi vagy az egy gorsó porsodi alak.

Egy másik nehéz ügy a következő. Minden, magyarral foglalkozó devianciakutatás szembesül a magánhangzó-illeszkedés szabályának érintettségével. A devianciák olykor túlgeneralizálják, máskor megsértik ezeket a szabályokat. A gyűjtött adatok alapján tudomásul kell vennünk, hogy mind a jegyillesztés, mind annak megsértése kétségkívül létező folyamata a nyelvi devianciáknak. Az egymásnak látszólag ellentmondó jelenségeket akkor tudjuk kielégítően értelmezni, ha megtaláljuk közös irányítóelvüket, amelyből mindkét adattípus levezethető.  

A magánhangzók elölségét és kerekségét szabályozó elvek két tartományban működnek: harmóniáról akkor beszélünk, ha monomorfemikus lexémában egyeznek meg az elölségi jegyek, illeszkedésről pedig akkor, ha a tő­magán­hangzó(k) elölségi és kerekségi jegyei – meghatározott szabályok szerint – ráterjednek az alulspecifikáltnak tekintett toldalék magánhangzójára (vö. Nádasdy­–Siptár 1994). A devianciák a két tartományban azonban – látszólag – nem azonos módon működnek. Monomorfemikus lexémán belül a devianciaműveletek valóban nem zárkóznak el a jegykülönbségek elsimítása elől, főképp ha hátul képzett, valamint elöl képzett ajak­kerekítéses (ún. harmonikus) magánhangzó kerül közös tőmorfémába, mint a dublőr, vagy a büró szavak esetében. Azt, hogy ilyenkor az elölség melyik értéke kerül ki győztesen a versenyből, számos tényező befolyásolhatja, mint például a szekvenciában elfoglalt pozíció, a hangsúlyosság vagy a kontextus (vö. Szépe 2006). Az öt dublőr következik szekvencia inkább válik nyelvbotlásban öt düblőr következik-ké, mint öt dublór következik-ké.

Az illeszkedési devianciák ettől eltérően, többmorfémás szóalakokon működnek, továbbá nem elsimítják, hanem létrehozzák a jegykülönbségeket tő- és toldalékmorféma között, például hajszínezó sampon, örökra odavan. Ám ez a művelet is – csakúgy, mint a harmóniát létrehozó devianciák – jegyterjesztés. ­Ezekben az esetekben a toldalék alul­specifikált magánhangzójának – a standard alak­­­tól eltérően – nem az őt megelőző tő, hanem a következő szóalak ad értéket. A  szégyellhatod magadat tévesztésben pedig azt érhetjük tetten, amint a jegyterjesztő művelet a következő szóalak felől kiindulva, jobbról balra végiggördül a megelőző szóalak teljes toldalékmorféma-állományán. Sőt a devianciák jegyterjedését nem szükségképpen állítja meg a tő és a toldalék közti határ sem. Az A Tűzfoldon tartózkodó pártelnök nyelvbotlásban a következő szóalak hátul képzettsége a megelőző szóalak toldalékjára, valamint az azt megelőző tőmorfémára terjed. A jegyterjedésnek itt terjedelmi okok miatt részletesen nem tárgyalható további olyan típusait látjuk viszont a nyelvbotlásokban, illetőleg az afáziás, valamint a gyermeknyelvi adatokban, mint a nyelvállásfok jegyének illesztése, vagy a tőmagán­hangzónak a képzéshely tekintetében való specifikálása a toldalék-magán­hangzó vagy másik szóalak párhuzamos szótagi magánhangzója által (Szépe 2000, 2006, Sebestyénné Tar 2006).

 

 

8. És akkor mégis, hogyan?

                                         

Mint már említettem, sőt korábbi előadásaimban is beszámoltam róla, saját elemzéseim és osztályozási kategóriáim arra a kiindulásra alapulnak, hogy a nyelvi devianciáknak, legyenek azok bármilyen eredetűek is, igen széles körű közös vonásaik vannak. Legfőbb szervezőelvük a bennük fellelhető információ csökkenése. A devianciákban a beszédmechanizmus kevesebb információhoz fér hozzá, mint amennyit a közölni szándékolt nyelvi alakulat tartalmaz. Ezt a hozzáférési hiányt néhány nagy hatókörű eljárás kompenzálja annak érdekében, hogy ne szakadjon meg a közlés. Ám a kompenzációs eljárások sikeres alkalmazása ellenére is a deviáns alak kevesebb információt fog tartalmazni, mint a szándékolt közlésforma. Ezek az eljárások nemcsak arról tanúskodnak, hogy a szekvencia mely pontján történt információhiány, hanem a legtöbb esetben arról is számot tudnak adni, hogy milyen kompenzációs eljárás ment végbe. Ezek az eljárások devianciák igen jelentős részéről képesek számot adni, legyenek azok bármilyen eredetűek is: ép vagy patologikus, gyerek vagy felnőtt beszéde, szándékos vagy szándéktalan deviancia (1. ábra).

A különféle eredetű devianciák esetében ezek az eljárások részben azonos, részben eltérő műveletekkel képviseltetik magukat (2. ábra). A közös eljárások arra utalnak, hogy a devianciáknak vannak közös működési elveik, az eltérő eljárások pedig éppen azokat a sajátosságokat mutatják meg, amelyekben a különféle eredetű devianciák, a közös elvek ellenére is, részben eltérően működnek.

Elemzéseim a fonológiai szinten értelmezhető szekvenciaszervezési tévesztéseket vizsgálják. Noha az alkalmazott kategóriák többé-kevésbé megfeleltethetők a levelti modellnek a lexéma szintű, illetőleg a fonetikai tervezési szintű tévesztéskategóriáinak, elemzéseim nem törekszenek arra, hogy a nyelvbotlásokat ezekhez a szintekhez kösse. Méghozzá azért, mert úgy látszik, hogy a „betoldás”, az „anticipáció”, a „metatézis” és hasonló műveletek olyan műveletek, amelyet az információszűkítés kis számú, de nagy hatókörű eljárásait megvalósítják meg, és soha nem önmagukban érdekesek, hanem az őket létrehozó folyamat függvényében. A legtöbb betoldás, anticipáció vagy metatézis eredményeképp a létrejött szerkezet valamilyen szekvenciaszervezési szempontból egyszerűbb lesz, például homogénebbé válik a szótagszerkezete, akkor is, ha szegmentálisan bonyolultabb felépítésű alakulatot kapunk, pl.: tropikprominens nyelvek ’topikprominens’.

Másik példa: minden devianciatípusban létezik egy típusa a szabály hatókörét megváltoztató általános eljárásnak, ez pedig a tagolási határ kiemelésének eljárása. Minden devianciatípusban léteznek ennek az eljárásnak különféle műveletei. Például a mássalhangzós indításjelzés egyaránt fellelhető a nyelvbotlás, az időskori tévesztés vagy éppen az afázia devianciái között. Ám az ilyet létrehozó számos művelet közül a nyelvbotlások kizárólag a zöngés kezdés zöngétlenítését alkalmazzák, míg az időskori tévesztések zárelemet tartalmazó zöngétlen mássalhangzó betoldását, valamint a nazális vagy réshang helyettesítését homorgán zárhanggal. Ehhez képest afáziában a mássalhangzós indításnak még további két határkijelölő művelete létezik.  

                                         


 

 

 

összetevő-

ismétlés

ősszetevő-

átrendezés

szabályhatókör-

megváltoztatás

 

ép

gyerek

szürdőszoba

‘fürdőszoba’

panicsor

‘paradicsom’

vimlajos

‘villamos’

felnőtt

uszonyat

‘iszonyat’

párfány

‘páfrány’

kopasztra nyírt újonc

‘kopaszra nyírt újonc’

idős

videt adni

‘vizet adni’

szőgenyek

‘szőnyegek’

képes lesz teszni

‘képes lesz tenni’

 

patologikus

gyerek

(SLI, aut.)

buffenc

‘bukfenc’

lándacs

‘lándzsa’

mamint

‘mami’

felnőtt

(afázia)

tontosság

‘pontosság’

nüs

‘sün’

ráhongolódik

‘ráhangolódik’

idős

(AD)

szikrárú

‘szikláról’

gyalusk

‘gyalogkakukkolás’

lesztört

‘letört’

 

1. ábra: Kompenzációs eljárások ép és patologikus, illetőleg eltérő életkorban létrejött fonológiai devianciákban

 

Korábban többször is beszéltem és írtam is a devianciák közös szervezőelvének, az információcsökkenésnek azokról az eljárásairól, amelyek bármilyen eredetű devianciakorpuszban az adatok jelentős részét képesek értelmezni.

 

az információhiányt kompenzáló eljárások és műveletek

afázia

időskori

tévesztés

felnőttkori nyelvbotlás

(A) Szabályhatókör-megváltoztatás

 

 

 

1. tagolási határjelzések

 

 

 

1.1. indításjelzések

 

 

 

(a) mgh-s indításjelzés:

 

 

 

h protézisével

ü

ü

 

k protézisével

ü

ü

 

t protézisével

ü

ü

 

(b) msh-s indításjelzés:

 

 

 

(b/1) zárelemet tartalmazó zöngétlen hang  protézisével

ü

ü

 

(b/2) nazális vagy réshang helyett zárelemet tartalmazó homorgán hang

ü

ü

 

(b/3) zöngés kezdés zöngétlenítése

ü

 

ü

(b/4) törlő h-val

ü

 

 

1.2. határjelzések

 

 

 

(a) zöngés határ zöngétlenítése

ü

 

 

(b/1) zárelem betoldása

 

 

 

mgh után

ü

ü

ü

szonoráns után

ü

ü

ü

réshang vagy zárhang után

ü

 

ü

(b/2) réshangból

 

 

 

affrikáta

ü

 

ü

zárhang

 

ü

 

(c) posztlexikális hasonulás elmaradása morfémahatáron

 

 

 

(c/1) palatalizáció elmaradása

ü

 

 

(c/2) -sz tövű igék

 

ü

ü

2. szonoritási szabály kiterjesztése

 

ü

ü

3. rosszul formált szótag

ü

ü

 

 

 

(B) Összetevő-átrendezés

 

 

 

 

1. jegyek között

 

 

 

 

(a) onset–onset

ü

 

ü

 

(b) onset–kóda

ü

 

ü

 

(c) kóda–onset

 

 

 

 

(d) kóda–kóda

 

 

 

 

(e) nukleus–nukleus

ü

ü

ü

 

2. elemek között

 

 

 

 

(a) onset–onset

ü

ü

ü

 

(b) onset–kóda

ü

ü

ü

 

(c) kóda–onset

ü

ü

ü

 

(d) kóda–kóda

 

ü

ü

 

(e) nukleus–nukleus

ü

ü

ü

 

3. affrikátakomponensek között

 

 

 

 

(a) affrikátafelbontás

ü

 

 

 

(b) affrikátaösszeépítés

 

ü

ü

 

(C) Összetevőismétlés

 

 

 

 

1. jegyek között

 

 

 

 

(a) onset–onset

ü

ü

ü

 

(b) onset–kóda

ü

 

ü

 

(c) kóda–onset

ü

 

 

 

(d) kóda–kóda

ü

 

ü

 

(e) nukleus–nukleus

ü

ü

ü

 

2. elemek között

 

 

 

 

(a) onset–onset

ü

ü

ü

 

(b) onset–kóda

 

ü

ü

 

(c) kóda–onset

ü

ü

ü

 

(d) kóda–kóda

ü

ü

ü

 

(e) nukleus–nukleus között

ü

ü

ü

 

3. szótagismétlés

ü

 

 

 

4. mássalhangzó-kapcsolatban

ü

 

 

 

5. szótagillesztésben

ü

ü

ü

 

 

2. ábra:

A fonológiai információhiányt kompenzáló eljárások három fő típusa ((A), (B), (C)) és azok művelettípusai (1., 2., 3 és azok aláosztásai) afáziában, időskori tévesztésekben és felnőttkori nyelvbotlásokban

 

A következő alkalommal bemutatandó vizsgálat – a ko­rábban felállított és számos nyelvi devianciákban igazolt – stratégiatípusokba sorolja egy saját gyűjtésű nyelvbotláskorpusznak azokat az adatait, amelyeket a fonológiai szinten értelmezhető szekvenciaszervezései eljárások hoztak létre, valamint azok előfordulási arányait és főbb elveit feltérképezze – a rendelkezésre álló adatok korlátai között.

 

 


Hivatkozások

 

Dell, G. S. (1984), Representation of Serial Order in Speech: Evidence From the Repeated Phoneme Effect in Speech Errors. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition 10: 222–233.

Dell, G. S. (1986), A spreading-activation theory of retrieval in sentence production. Psychological Review 93: 283–321.

Dell, G. S. (1990), Effects of Frequency and Vocabulary. Type on Phonological Speech Errors. Langauge and Cognitive Processes 564: 357–352.

Freud, S. (1958), A mindennapi élet pszichopatológiája. Bibliotheka, Budapest.

Fromkin, A. V. (1971), The non-anomalous nature of anomalous utterances. Language 47: 27–52.

Fromkin, A. V. (1997), Some Thoughts about the Brain/Mind/Language Interface. Lingua 100/1: 3–27. Magyarul: Gondolatok az agy, az elme és a nyelv közti kapcsolatokról. In: Bánréti Zoltán (szerk.) (1999), Nyelvi struktúrák és az agy. Neurolingvisztikai tanulmányok, 59–90. Corvina, Budapest.

Garrett, M. F. (1976), Syntactic processes in sentence production. In: R. J. Wales, R. J. – Walker, E. C. T. (szerk.), New approaches to language mechanisms. North-Holland, Amsterdam, 231–256.

Garrett, M. F. (1980), Levels of processing in sentence production. In: Butterworth, B. (szerk.), Langauge production I. Academic Press, New York, 177–220. Magyarul: A feldolgozási szintek a mondatprodukcióban. In: Pléh Csaba (szerk.) (1989), A beszédmegértés és a beszédprodukció pszichológiája. Tankönyvkiadó, Budapest, 275–322.

Garrett, M. F. (1988), Processes in language production. In: Newmeyer, F. J.  (szerk.), Linguistics: The Cambridge survey: Vol. 3. Language: Psychological and biological aspects. Cambridge University Press, Cambridge UK, 69–96.

Gósy M. (2001), A lexikális előhívás problémája. In: Gósy Mária (szerk.:) Beszédkutatás 2001. MTA Nyelvtudomány Intézet, Budapest, 126–142.

Gósy M. (2004), „Nyelvbotlás”-korpusz, tanulmányok. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Gósy M. (2005), Pszicholingvisztika. Osiris, Budapest.

Hoffmann I. (2005), Afáziás, Alzheimer-kóros és ép kontroll időskorúak spontán beszédének sajátosságai. PhD disszertáció. Pécs.

Huszár Ágnes (2005), A gondolattól a szóig. A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében. Tinta, Budapest.

Jakobson, R. (1941), Kindersprache, Aphasie und allgemeine Lautgesetze. Uppsala.

Lashley, K. S. (1951), The Problem of Serial Order in Behavior. In: Jeffress, L. A. (szerk.), Cerebral mechanism in behavior. Wiley, New York.

Levelt, W. J. M. (1989), Speaking. From Intention to Articulation. MIT Press, Cambridge MA.

Levelt, W. J. M. (1999), Models of word production. Trends in Cognitive Sciences 3/6: 223–232.

Meringer, R. – Mayer, K. (1895), Vesprechen und Verlesen: Eine Psyhcolinguistisch-Linguistische Studie. Göschen, Stuttgart.

Meringer, R. (1908), Aus dem Leben der Sprache. Versprechen. Kindersprache. Nachahmungstrieb. Behr’s Verlag, Berlin.

Nádasdy Á. – Siptár P. (1994), A magánhangzók. In: Kiefer Ferenc (szerk.), Strukturális magyar nyelvtan 2. Fonológia. Akadémiai Kiadó, Budapest, 42–182.

Paul, H. (1880), Prinzipien der Sprachgeschichte. Niemeyer, Halle.

Sebestyénné Tar É. (2006), A 3–6 éves kori fonológiai fejlődés kronológiai mintázata a magyarban. Open Art, Budapest.

Szende, T. (1992), Phonological representation and lenition processes. MFF/HPP 24. MTA Nyelv­tudományi Intézet, Budapest.

Szende T. (1997), Alapalak és lazítási folyamatok. Linguistica, Series A, Studia et Dissertationes 22. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest. Szépe J. (2000), Fonémikus parafáziák magyar anyanyelvű afáziások közlésfolyamataiban. A Páz­mány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Intézetének Kiadványai 2. PPKE BTK, Piliscsaba. 

Szépe J. (2006), Történetek egy lovag botlásairól. In: Cser A. (szerk.), Köszöntő kötet Szende Tamás tiszteletére. Open Art, Budapest, 77–100.

Törkenczy M. (1994), A szótag. In: Kiefer F. (szerk.), Strukturális magyar nyelvtan II. Fonológia. Akadémiai, Budapest, 273–392.

Wundt, W. (1900–1920), Völkerpsychologie: Eine Untersuchung der Entwicklungsgeschichte von Sprache, Mythos und Sitte, I. Die Sprache. Kroener, Leipzig.

 

 



[1] A szóalakot záró szegmentum zöngétlenedése jellemző művelete mind az ép, mind a patologikus devianciafolyamatoknak.

[2] Az onset pozícióra előírt affrikátákat felbontó művelet az egyik komponenst elmozgathatja, a másik pedig az affrikáta eredeti helyén marad. Az elmozgatott elem valamelyik legközelebbi kódában fog pozicionálódni, előremozgásnál ugyanannak a szótagnak a kódájában, hátramozgásnál pedig az előző szótag kódájában (Szépe 2002).