A jegyterjedés devianciái: harmóniák és harmóniasértések

Szépe Judit

 

1. Bevezetés

A jegyterjedés az egyik legátfogóbb fonotaktikai művelet a magyarban. A fonológiai devianciáknak is jellegzetes folyamata mind a magánhangzók, mind a mássalhangzók esetében. Megjelenésük a közlésegység szerkezetileg vagy szekvenciálisan meghatározott szótagpozíciójában jellemző. Ez a dolgozat azt kívánja bemutatni, hogy eltérő megvalósulású, de azonos elvű műveletekre vezethetők vissza mássalhangzók esetében a távhasonulás, illetőleg a mássalhangzó-kapcsolatok homogenizálása, magánhangzók esetében pedig az illesztés- és a harmónia kiterjesztése, illetőleg megsértése.

 

2. Módszer és adatközlők

Két non-poszterior és két poszterior afáziás beszélő 4 órányi spontán és előhívott közlésé­t, amely nagy mennyiségben tartalmazott fonológiai devianciákat, összevetettem nem-afáziás korpuszok hasonló devianciáival. Ezek az adatok egy körülbelül 1200 spontán nyelvbotlást tartalmazó gyűjte­ményből és egy időskori tévesztéseket tartalmazó összeállításból valók. Az időskori adatok közlőjénél enyhe, nem romló kognitív zavar áll fenn. A korpusz mintegy 500 spontán tévesztést tartalmaz, amelyet a közlő 81 és 83 éves kora között produkált.

 

3. Eredmények

A szekvenciák szabályszegő alakulatai – általános megfogalmazásban – az egyszerűsítés elvét követik, vagyis fonoló­giai információtartalmuk mindig kisebb, mint a szabálykövető alakoké (Szende 1989, 1992, 1997, Szépe 2000). Az információ csökkenése abból adódik, hogy a sérült be­szédmechanizmus a közlésfolyamatnak egy adott pontján nem fér hozzá egy fonológiai in­formációhoz. Az információ pótlásának egyik igen gyakori szekvenciaszervező eljárása az összetevők ismétlése. Ilyenkor a beszédmechanizmus valamely sikeresen előhívott jegyet vagy jegynyalábot ismétel meg az információhiányos pozícióban. Vagyis egy vagy több jegyet a szóalaknak a lexikonban előírtnál több pozíciójára is kiterjeszti.

 

3.1. Jegyterjedés a mássalhangzók között

A jegyterjedés művelete jellemzően szomszédos vagy párhuzamos onsetek között (1a–c), nukleusok között (2a–c), kódák között (3a–c), illetőleg azonos szótagi onset és kóda között megy végbe (4a–c). (Az a. jelű példák afáziás adatok, a b. jelűek a nyelvbotlás-korpuszból, a c. jelűek pedig az időskori tévesztések közül valók.)

Vizsgáljuk meg részletesen a (3a) adatot, amelyben az összetevő-ismétlés több lépése is megjelenik. Az ütöm szóalakot záró kódának, az m-nek a nazalitásjegye ráterjed a megelőző ragos főnév ugyanilyen pozíciójára, így lesz a t tárgyragból homorgán képzéshelyű nazális, azaz n. De a szóalak többi mássalhangzója is információhiányos. Egyik onsetpozíció sem a saját képzés­helyjegyét viseli, hanem egymásét. Az első szótagban a képzéshely labio­dentális helyett bilabiális, a második pedig bilabiális helyett labio­dentális lett. Vagyis d helyett b, b helyett pedig t. A létrejött alak tehát egy sorrendező művelettel is szegényebb, mint a standard változat. Ráadásul a szóalak második szótagi onsetje a saját zöngésség­jegye helyett a következő szóalak második szótagjából kapta meg onsetjének zöngésségi értékét. Ezért nem d, hanem t jelenik meg a főnévi tő végén.

 

(1) a.

körkő

‘körző’

onsetek között

b.

kukacban

‘kupacban’

c.

haszlos lesz

‘hasznos lesz’

 

 

 

 

(2) a.

kuroszú

‘koszorú’

nukleusok között

b.

nézzük sörra

‘nézzük sorra’

c.

nyugdújas

‘nyugdíjas’

 

 

 

 

(3) a.

a boton ütöm

‘a dobot ütöm’

kódák között

b.

húspogás

‘húspogács’

c.

hideg víg

‘hideg víz’

 

 

 

 

(4) a.

nincs adat

 

onset és kóda között

b.

kék fokhagyma

‘két fokhagyma’

c.

megidedtem

‘megijedtem’

 

Összetevő-ismétlés nemcsak jegyek és szegmentu­mok között történhet, hanem – akár szóhatárokon keresztül is – mássalhangzó-kap­csolatok között is. Ez az eljárás a gyors vagy lezser beszédben is létezik lenizációs folyamatként (Siptár 1995, Szende 1992, 1997). Ott az a szabály érvényesül, hogy a korábban megjelenő beszédhang arti­ku­lá­ció­ja követi a későbbiét. A mássalhangzó-kapcsolatok közötti összetevő-ismétlés kiterjesztése a lenizáción túlra sem az ép beszéd nyelvbotlásaiban, sem az időskori tévesztések között nem fordult elő. Az afáziás összetevő-ismétlő művelet pedig módosítja a lenizációnál megismert szabályt. Függetlenül attól, hogy melyik mássalhangzó jelentkezik korábban vagy későbben, az afáziás példákban a nem elöl képzett mássalhangzó illeszkedik az elöl képzetthez, illetőleg az orális zárhang illeszkedik a vele azonos képzéshelyű nazálishoz (6a–c).

 

(6) a.  

t + ktt

menet tözbe

‘menet közben’

 

g + ddd

gymár gyuddida ba

‘már nyugdíjban van’

b.

d + n → nn

Sinney-be

‘Sidney-be’

 

t + n → nn

ha[d#j]on nekik

‘hagyott nekik’

c.

r + n → nn

pánna

‘párna’

 

l + n → nn

hen nem törik

‘el nem törik’

 

Amint látjuk, ezekben az esetekben a mássalhangzó-kapcsolat egyik szegmentuma helyén is a másik szegmentum jelenik meg. A két azonos mássalhangzó pedig a Kötelező Kontúr Elve (Törkenczy 1994, Siptár 1995) értelmében egy hosszút hoz létre. Az összetevő-ismétlést az indítja el, hogy a mássalhangzó-kapcsolat egyik eleme sikeresen ak­ti­vizálódik, a másik vi­szont egy vagy több jegy tekintetében információhiányos. A jegyek pótlása a kapcsolat másik, sértetlen eleme felől érkezik. A célszekvenciá­ban a mássalhangzó-kapcsolat ele­mei számos közös jeggyel rendelkeznek. Egészen pontosan: a kapcsolat elemeinek csupán egyet­len jegye nem közös. Az a. esetekben két, eltérő képzéshe­­lyű zárhang, b.-ben homorgán nazális és zárhang, c.-ben homorgán likvida és nazális kö­ve­ti egy­mást a kapcsolatban. Ám ha két olyan mássalhangzó talál­kozik, amelyeknek nincs vagy alig van közös jegyük, az afáziás kompenzációs stratégia más. Ekkor nem a kapcsolat másik eleméből pótlódnak a hiányok, hanem egy másik, a hiány helyé­nek szótagpozíciójával megegyező szótag­pozícióból, amely a szekvencia távolabbi helyéről kerül a műveleti mezőbe (7).

 

(7) a.  

magam mellé vettem tilenc

történés

‘magam mellé vettem kilenc

történészt’

b.

bordasztó sokat dolgaztam

‘borzasztó sokat dolgoztam’

c.

helyestek tartja

‘helyesnek tartja’

 

A sértetlen alakoknál a. esetben a mássalhangzó-kapcsolat két eleme (mk) között sem kép­zéshelyben, sem képzésmódban, sem zöngésségben nincs egyező jegy. b.-ben (rz) a képzés­hely azonos, c.-ben (sn) pedig ismét semmi. Az információhiányos onset­pozí­ció­kat egyik eset­­ben sem a mássalhangzó-kapcsolat másik elemének jegyei töltik fel, hanem egy másik onset­­pozíció, amellyel viszont mindig van több közös jegy. Egészen pontosan csupán egy jegy nem közös. Az a. esetben (k–t) megegyezik a képzésmód és a zöngétlenség, b.-ben (zd) a képzéshely és a zön­gésség, c.-ben pedig a pár tagjai (nt) egymásnak homorgán szonoráns és zöngétlen megfelelői (n zöngéssége redundáns, ezért tekinthető a t-től való különbsége csupán egy jegynyinek). Az információhiány pótlását a meglévő infor­má­ciók irányítják a legkisebb különbség elve alapján. Mással­hangzó-kapcsolat esetén a kapcsolat információhiányos elemének jegypótlása csak akkor érkezhet a kap­csolat hi­ánytalan eleméből, ha annak jegyei nem kisebb mér­tékben egyeznek meg az információhiá­nyos pozíció meglévő jegyeivel, mint az információhiányos pozíció meglévő jegyei a közlésegység egy másik, azonos helyzetű szótagpozí­ciójának jegyeivel. Máskülönben ez utóbbi ismételheti meg saját jegyeit az információhiányos pozícióban.

 

3.2. Jegyterjedés a magánhangzók között

Egy másik fonotaktikai szabály, a magánhangzó-harmónia, illetőleg -illeszkedés működése a magyar devianciaadatok egy különösen érdekes kérdésköre. Legutóbb Huszár Ágnes elemzései mutatták ki, hogy „a nyelvbotlás következményeként létrejött fogalom (non-word) nem sérti meg a magánhangzó-harmóniát, sőt esetleg létre is hozza” (Huszár 2005: 31). Példaként bemutatja a düblőr, dublór ‘dublőr’ nyelvbotlásadatokat. Utal továbbá afáziásoknál, valamint a gyermek­nyelvben megfigyelt hasonló jelenségekre.

A deviancia­kutatás régi mítosza, hogy a műveleti hibák nem érintik az adott nyelv fonotaktikai szabályait. Ám mindenekelőtt a gyűjtött adatok alapján tudomásul kell vennünk, hogy mind a jegyillesztés, mind annak megsértése kétségkívül létező folyamata a nyelvi devianciáknak. Az egymásnak látszólag ellentmondó jelenségeket akkor tudjuk kielégítően értelmezni, ha megtaláljuk közös irányító elvüket, amelyből mindkét adattípus levezethető.  

A magánhangzók elölségét és kerekségét szabályozó elvek két tartományban működnek: harmóniáról akkor beszélünk, ha monomorfemikus lexémában egyeznek meg az elölségi jegyek, illeszkedésről pedig akkor, ha a tő­magán­hangzó(k) elölségi és kerekségi jegyei – meghatározott szabályok szerint – ráterjednek az alulspecifikáltnak tekintett toldalék magánhangzójára (vö. Nádasdy­–Siptár 1994). A devianciák a két tartományban azonban – látszólag – nem azonos módon működnek. Monomorfemikus lexémán belül a devianciaműveletek valóban nem zárkóznak el a jegykülönbségek elsimítása elől, főképp ha hátul képzett, valamint elöl képzett ajak­kerekítéses (ún. harmonikus) magánhangzó kerül közös tőmorfémába, mint a dublőr, vagy a büró szavak esetében. Azt, hogy ilyenkor az elölség melyik értéke kerül ki győztesen a versenyből, számos tényező befolyásolhatja, mint például a szekvenciában elfoglalt pozíció, a hangsúlyosság vagy a kontextus (vö. Szépe 2006). Az öt dublőr következik szekvencia inkább válik nyelvbotlásban öt düblőr következik-ké, mint öt dublór következik-ké.

Az illeszkedési devianciák ettől eltérően, többmorfémás szóalakokon működnek, továbbá nem elsimítják, hanem létrehozzák a jegykülönbségeket tő- és toldalékmorféma között, például hajszínezó sampon, örökra odavan. Ám ez a művelet is – csakúgy, mint a harmóniát létrehozó devianciák – jegykiterjesztés. ­Ezekben az esetekben a toldalék alul­specifikált magánhangzójának – a standard alak­­­tól eltérően – nem az őt megelőző tő, hanem a következő szóalak ad értéket. A  szégyellhatod magadat tévesztésben pedig azt érhetjük tetten, amint a jegyterjesztő művelet a következő szóalak felől kiindulva, jobbról balra végiggördül a megelőző szóalak teljes toldalékmorféma-állományán. Sőt a devianciák jegyterjedését nem szükségképpen állítja meg a tő és a toldalék közti határ sem. Az A Tűzfoldon tartózkodó pártelnök adatban a következő szóalak hátul képzettsége a megelőző szóalak toldalékjára, azután az azt megelőző tőmorfémára terjed. A (8a–c) példákban az afáziás közlésekre jellemző magánhangzó-illeszkedés, ille­tőleg ‑har­­­­mónia szabályának kiterjesztése figyelhető meg. A toldalék illeszkedését azonban a standard alak­­­tól eltérően nem az őt megelőző tő, hanem a következő szóalak határozza meg. (8a)-ben mind az elöl, mind a hátul képzettség jegye megjelenik az afáziás közlésegy­ségben: az előbbi az e-ben és az ü-ben, az utóbbi az ó-ban képviselve. Ám a jegyek nem minde­nütt a stan­dard alakra előírt magánhangzó-pozícióba kerültek. A hetven­három­be alakban a toldalék lexikálisan alulspecifikált magánhangzó-pozí­ció­já­ra nem a tő hátul képzett­sége ter­jed rá, hanem a következő szóalak magán­hangzóira előírt elöl képzettség. Így az elöl­ségi har­móniát nem a megelőző, hanem a következő tő magánhangzója irányítja, tehát a fonológiai információt hordozó egységek standard kiosztási szabálya, vagyis egy rendező művelet ki­esik (erről l. Szende 1996–97). A (8b) példában a csak elöl­ség tekintetében illeszkedhető ‑val/-vel toldalékon kerekségi illeszkedés is végbemegy abból adódóan, hogy az ajakkerekítés jegy nem kizárólag a számára előírt pozíciókban jelenik meg, hanem az alulspe­cifikált toldalék-magán­hangzón is. Itt a kompenzáció, azaz a kerekség értékére vonatkozó informá­ció érkez­het akár a megelőző, akár a következő tő felől: mindkettő azonos módon tudja befo­lyá­sol­ni az alakot. A létrejött közlésegység pedig az ajakrés jegyének hiányával szegényebb, mint a sértetlen változat. (8c)-ben a harmóniaszabály még erősebb kiterjesztése mutat­kozik. A magyar­ban nincs nyelv­állás­fok szerinti harmónia vagy illeszkedés. Nincs továbbá olyan fono­tak­ti­kai szabály sem, amely a toldalék-magán­hangzót jogosítaná fel a tőmagán­hangzó képzéshely tekintetében való specifikálására. A ráhongolódik alak attól deviáns, mert pontosan ez a két művelet megy rajta végbe: a toldalék­­magánhangzók nyelvállás­fok­jegye, a középső nyelvállásfok rá­terjed a tőmagánhangzóra. A mű­velet egy nyelvállásfokjegynyit homogenizál az alakon.

 

(8) a.

hetvenhárombe kezdtem

hetvenháromba kezdtem’

(afázia)

b.

öttöl több vót

‘öttel több volt’

(afázia)

c.

ráhongolódik

‘ráhangolódik’

(afázia)

 

Azt láttuk, hogy a magánhangzókra előírt illesztési szabályokat ugyanaz a művelet sérti meg, mint ami létrehozza vagy továbbviszi: a jegyterjedés. A deviáns alakokban azonban a jegyterjedés vagy áthágja azokat a korlátozásokat, amelyeket számára a fonotaktikai szabályozás előír, vagy megváltozik a művelet iránya. Mindkét viselkedés hátterében a nyelv változást indukáló működésfolyamatainak jellemző stratégiái állnak: az összetevők vagy a szabályok homogenizálása. A jegyterjedés az összetevőket teszi egyneművé, az illeszkedés irányának megfordítása pedig a magyar mássalhangzókra vonatkozó, kiterjedt hasonulási–illesz­ke­dési műveletrendszer jobbról balra tartó hatás­irányában való felsorakozás a fono­tak­ti­kai szabályrendszert homogenizálja. Az egyneműsítés pedig végső soron információszűkítés, amennyiben a létrejött deviáns alak (a realizáció) kevesebb eltérő összetevővel rendelkezik, mint lexikonbeli reprezentációja.

 

Irodalom

Huszár Á. 2005. A gondolattól a szóig. A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében. Budapest: Tinta.

Nádasdy Á. – Siptár P. 1994. A magánhangzók. In: Kiefer Ferenc (szerk.) Strukturális magyar nyelvtan II. Fonológia. Budapest: Akadémiai. 42–182.

Siptár P. 1995. A magyar mássalhangzók fonológiája. Linguistica, Series A, Studia et dissertationes 18. Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézet.

Szende, T. 1989. Phonological representation and ‘global programming’. Magyar Foneti­kai Füzetek/Hungarian Papers in Phonetics 21. 132–135.

Szende, T. 1992. Phonological representation and lenition processes. Magyar Foneti­kai Füzetek/Hungarian Papers in Phonetics 24. Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézet.

Szende T. 1996–97. Információvesztés morfolexémikus változások kialakulásában. Nyelvtudományi Közlemények 95. 193–200.

Szende T. 1997. Alapalak és lazítási folyamatok. Linguistica, Series A, Studia et Dissertationes 22. Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézet.

Szépe J. 2000. Fonémikus parafáziák magyar anyanyelvű afáziások közlésfolyamataiban. A Páz­mány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Intézetének Kiadványai 2. Piliscsaba: PPKE BTK. 

Szépe J. 2006. Történetek egy lovag botlásairól. In: Cser A. (szerk.) Köszöntő kötet Szende Tamás tiszteletére. Budapest: Open Art. 77–100.

Törkenczy M. 1994. A szótag. In: Kiefer F. (szerk.) Strukturális magyar nyelvtan II. Fonológia. Budapest: Akadémiai. 273–392.