A társadalomtudományi kutatásokban a legnagyobb eredmény: új elmélet kidolgozása. (A természettudományban is, de ott más, nem elméleti eredmények is hasonló értékűek lehetnek, pl. egy új elem felfedezése).

Hipotézisellenőrzés a fonológiában:

A Globális Programozás Elvének néhány független bizonyítéka

Szépe Judit

MTA Nyelvtudományi Intézet – PPKE BTK Nyelvészeti Intézet

Megjelent in: Hunyadi László (szerk.): Kísérleti fonetika és laboratóriumi fonológia a gyakorlatban, 181–212.

Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Nyomda, Debrecen.

A társadalomtudományi kutatások legnagyobb eredménye valamely új elmélet kidolgozása. (A természettudományban is, de ott más, nem elméleti eredmények is hasonló értékűek lehetnek, úgy, mint egy új elem felfedezése (pl. a rádiumé), illetőleg egy eszköz (pl. az endoszkóp) vagy módszer (a pasztörizálás) kifejlesztése). Az eredmények mércéje a heurisztikus érték. Akkor van nagyobb heurisztikus értéke egy eredménynek, ha nemcsak azt tudja megjósolni, hogy ha A megfigyelhető jelenség fennáll, akkor biztosan fennáll B jelenség is, hanem azt is meg tudja jósolni, hogy miért állnak fenn ezek a viszonyok (Pap 1970).

Az elméletek eltérő nagyságrendűek lehetnek. Ha egy új elmélet valamely tudományág alapkérdéseit érinti, teszi fel őket vagy ad rájuk az eddigiekkel nagyrészt össze nem egyeztethető válaszokat, amelyekkel azonban nemcsak korábban már valamilyen módon rendezett kérdéseket tud megválaszolni, hanem új, eddig még nem ismert összefüggéseket is feltár, akkor az elmélet paradigmaalkotó elmélet. Ennek értelmében Chomsky generatív elmélete a megelőző strukturalizmushoz képest új paradigmát képvisel. A sztenderd modell alapkérdése: hogyan mutatható ki szintaktikai elemzéssel a kétértelmű mondatok (Az oroszlán simogatása veszélyes) kétértelműsége. A strukturalizmus nyelvleíró módszerei igen eredményes elemzési technikákat dolgoztak ki, mint pl. a disztribúció, a transzformáció, a csoportszerkezeti felbontások. Ám az elemzések minden finomsága sem tudta ledönteni azt a korlátot, hogy a strukturalizmus az összes elemzési eljárást kizárólag empirikusan tapasztalható szerkezeteken működtette. Átalakító műveleteinek pedig mind kiinduló, mind végpontja ugyancsak empirikusan tapasztalható szerkezet volt. Az új paradigma éppen azzal hozott újat (többek között), hogy a levezetésekben az elemzés kiinduló vagy valamely közbülső szintjén feltett, empirikusan nem megragadható, absztrakt szerkezeteket is, amelyek segítségével számot tudott adni a csupán empirikus elemzés által nem értelmezhető jelenségekről is.

Természetesen paradigmaváltó elméletből nem túl sok születik. A nyelvészetben az utóbbi századokban úgy ötven évenként egy. Keletkeznek azonban a paradigma részleteit kidolgozó elméletek, amelyek mindig a paradigma szemléleti keretén belül keresik a problémamegoldásokat. Ahogy korábban említettem, az elméleteket alkotó hipotézisek teoretikus terminusokból (fogalmakból, elemekből) és a köztük feltett összefüggésekből (szabályokból) állnak. A paradigmaalkotó elméletek viszonylag kis számú fogalmat és összefüggést tartalmaznak, de minden fogalmuk igazolása újabb és újabb hipotézisek felállítását kívánja meg, amelyek újabb és újabb fogalmakat tartalmaznak, és amelyeknek az igazolása megint csak újabb fogalmakig jut el. A generatív elmélet mondatelemzési modelljeinek egyik hipotézise a szerkezetátalakítás. A szerkezetátalakítás lényegében mozgató művelet. A mozgatáshoz fel kell tenni olyan absztrakt pozíciókat, amelyek a mozgatás előtt üresek, s ahová a mozgató műveletek átvihetik a kiinduló szerkezetben más pozíciót elfoglaló elemeket. De ha közelebbről megnézzük, kiderül, hogy nem minden, látszólag azonos kimenetű szerkezet elemét lehet ugyanabba a pozícióba elmozgatni. Egy egyszerű példa a kiemelést tartalmazó magyar mondat szerkezete, amelynek kiinduló formája lehet egy igével kezdődő szerkezet, amely mögül eléje mozgatható valamely nem igei típusú szerkezet. Az ige elé mozgatott szerkezet prominens hangsúlyt fog viselni. Legyen ez a pozíció a fókusz. Igen, de ha az előre vitt szerkezet kvantor (mondjuk a néhány), illetőleg olyan partikulákat visel magán, mint az is vagy a csak, akkor az másképp viselkedik, mint a többi előrevitt szerkezet. Például nem küldi az ige mögé az igekötőt. Ebből az következik, hogy egy másik kiemelő pozíciót is fel kell venni. Tehát a kiemelés hipotéziséből az elmélet deriválta, mintegy leszármaztatta a kiemelő pozíciót, az pedig egy új hipotézist alkotott. Ez tartalma szerint a következő: nem csak egyetlen kiemelő pozíció van. Egy következő lépésben azután újabb hipotézis fogalmazza meg, milyen elemek kerülhetnek az egyik vagy a másik kiemelő pozícióba.

Így válik a paradigmaalkotó elmélet egyre nagyobb mélységélességűvé, ami azt jelenti, hogy az alapfogalmak és -összefüggések egyre nagyobb részletességgel bomlanak ki, oly módon azonban, hogy minden részlet – közvetlenül vagy közvetve – levezethető a paradigmaalkotó elmélet fogalmi keretéből. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy minden levezetett hipotézis részelmélet, méghozzá kettős értelemben. Egyfelől része lesz a paradigmaalkotó elméletnek, másfelől pedig mindegyik hipotézis része egy vagy több szélesebb körű hipotézisrendszernek. Ez utóbbiak mindegyike ugyanannak a jelenségnek más-más aspektusait vagy más-más területeken való megjelenését írja le. A levezetett (rész)elméletek általában egy fogalmat vagy összefüggést nagyítanak ki, a kinagyított részlet pedig újabb, nagyításra alkalmas összetevőket tartalmaznak. Ez a kutatás hipotetiko-deduktív módszere.

Egy paradigmaalkotó elmélet érvényességi ideje alatt a legtöbb kutatási eredményt a paradigmából levezetett, részletleíró vagy -magyarázó hipotézisek (fogalmak és összefüggések) felállítása és ellenőrzése adja. Az ellenőrzés azt jelenti, hogy a hipotézist össze kell vetni az empirikus adatokkal, vagyis a megfigyelhető jelenségekkel. Egy elmélet valamely fogalma vagy egy feltett összefüggés annál nagyobb heurisztikus értékű, az empirikus adatoknak minél szélesebb körével vethető össze, vagyis minél több autonóm vizsgálati területen alkalmas empirikus jelenségek leírására. Következésképpen, minél több önálló hipotézisben szerepel ugyanabban az értelemben. Ezeket a fogalmat vagy összefüggést igazoló adatokat és értelmezési lehetőségeket tekintjük független bizonyítékoknak arra, hogy a kidolgozott fogalom vagy összefüggés helytálló.

Ez a tanulmány egy fonológiai (rész)elmélet, a Globális Programozás Elve (Global Programming Principle, a továbbiakban GPP) fogalmainak és összefüggéseinek az ellenőrzését tűzi ki célul: annak hipotéziseit különféle önálló vizsgálati területeken veti össze empirikus adatokkal, s keres ezen a módon független bizonyítékokat. Mint látni fogjuk, a hipotézisek ellenőrzése újabb és újabb fogalmak és összefüggések felállítását teszi szükségessé és lehetővé, így a GPP részrendszereinek kidolgozásával az elmélet egyre nagyobb mélységélessége válik beláthatóvá.

A GPP (Szende 1992: 180–183, 1997: 153–163) kiinduló hipotézise a következő. Bármely szóalak nagyságrendű közlésegységhez két, egymással meghatározott viszonyban lévő hangtani leírás rendelhető: (i) a szóalak ejtésközeli fonológiai formájának (alapalakjának) leírása (fonológiai reprezentációja), valamint (ii) alapalakhoz tartozó, a közlésben realizált formájának leírása (Szende 1997: 5). A fonológiai reprezentáció a szóalak szegmentális és szótagszerkezetét ábrázolja, beleértve a szóalakot a többi szóalaktól elkülönítő tagolásihatár-jegyeket is. Az ejtésközeliség pedig azt jelenti, hogy az alapalak maga is levezetett (derivált): a szótári alakhoz képest a rajta végbemenő posztlexikális rendszerszabályok eredményét is tartalmazza, mint például a zöngésségi hasonulásét vagy a palatalizációs folyamatokét. Az alapalak leírása magasabb absztrakciós fokú, mint az realizált forma leírása. A fonológiai reprezentáció a szóalak fonológiai kiinduló formáját (alapalakját) adja meg, amelyen a fonológiai szabályok közül a szóalak határszegmentumai közötti rendszerszabályok érvényesülnek. A realizált forma leírása pedig azokat a levezetéseket is tartalmazza, amelyek a realizált formának a fonológiai alapalaktól való szegmentális és szekvenciális eltéréseit eredményezik. Ezek az eltérések hozzák létre a közlésben tapasztalható torzított, illetőleg deviáns alakokat. Torzított alakoknak azokat a nem laboratóriumi, hanem természetes körülmények között (például gyors vagy lezser beszédben) regisztrálható ejtésváltozatokat tekintjük, amelyek a rendszerében már elsajátított normál nyelvhasználatban jelennek meg, s amelyeket az anyanyelvi intuíció nem minősíti rosszul formált alakoknak (pl. [konEktor] ‘konnektor’, [nAæoj:o:] ‘nagyon jó’, vö. Siptár 1995: 107). Deviáns alakok pedig a még el nem sajátított nyelvhasználatban ([pAnitSor] ‘paradicsom’), továbbá a közlő nyelvi szabályrendszerének, illetőleg nyelvhasználatának defektusaiban – afáziás ([sEntEmbEr] ‘szeptember’) vagy időskori nyelvi regresszió ([Ebë:dhordo:] ‘ebédhordó’), nyelvbotlás ([pa:rfa:ù] ‘páfrány’) – tapasztalhatók, s vagy ők maguk rosszul formáltnak minősülnek ([kynëlëS] ‘különös’), vagy az aktuális közlést teszik rosszul formálttá ([nEm ta:l sElE] ‘nem száll tele’).

Az alapalak és a realizált forma közötti fő eltérés abban áll, hogy az elmélet az alapalakot minden szegmentumában teljes specifikációjúnak teszi fel (vagyis az alapalak minden tagolási pozíciójára az összes előírt megkülönböztető jegyet felveszi), a realizált forma eltéréseit pedig éppen abban látja, hogy az alapalakhoz képest az nem teljes specifikációjú. Azt, hogy a teljes specifikációjú szegmentum az őt azonosító mindegyik összetevőt tartalmazza, az elmélet a következőképp modellálja. Egy szóalak ejtésközeli fonológiai alapalakjának szegmentumai lineárisan követik egymást egy vízszintesnek ábrázolt időtengelyen: mindegyik szegmentum egy-egy időfülkében helyezkedik el:

Az időfülkék absztrakt tagolási egységek. Absztrakt voltuk egyfelől abban nyilvánul meg, hogy absztrakt elemi összetevők töltik ki, amelyeknek megvalósulása azonban a közlésben ettől eltérő is lehet. Például a tagolási határ kijelölése a szóalak kezdetén a közlésben fakultatív: realizálódhat glottális zárként, h-ként, de kitöltése el is maradhat. Másfelől pedig abban, hogy az időfülkék azonos méretű tagolási pozíciók, vagyis nem modellálják az egyes szegmentumok egymáshoz képesti időtartamértékeit. Például azt, hogy egy felpattanó zárhang fizikailag inherens időtartamértéke csupán töredéke például egy magánhangzóénak. De az egyes tagolási pozíciókban realizált alakok nemcsak időtartamértékeikben térnek el, hanem abban is, hogy időfülkéik – eltérően az absztrakt elemek időfülkéitől – (metaforikus kifejezéssel élve) nincsenek átjárhatatlan falakkal elválasztva. Noha a hallgató az ejtésközeli alapalak absztrakt elemeit azonosítja, tehát nem észleli a szegmentumok közötti átfedéseket, azok fizikailag nagyon is léteznek. Az akusztikai regisztrátumok megfejtésének legfőbb nehézsége épp az egyes szegmentumok közötti tagolási határok megállapítása. A képzőszervek együttműködésének eredményeképp egy korábbi szegmentum artikulációjában már megjelennek a következő szegmentum artikulációjának egyes jegyei, abban pedig a következőéi. Ez eredményezi az akusztikai képen a szegmentumok közötti átmeneteket. Vagyis a realizált formák időfülkéi egyfelől „rugalmasak”, tehát méretük időben növekedhet vagy csökkenhet (pl.: az általános szó első á-jának félhosszú vagy rövid [a(^.)ltAla:noS] ejtésekor az /a:/ tagolási pozíciójában). Másfelől pedig falaikon a megkülönböztető jegyeknek megfelelő összetevők átszivároghatnak a szomszédos fülkékbe, tehát szegmentumok közötti átfedések jöhetnek létre. Így a modellben az absztrakt elemekhez különféle artikulációs–akusztikai korrelátumok tartoznak, amelyeknek összetevői eltérő mértékben felelnek meg az absztrakt entitás megkülönböztető jegyeinek (Szende 1997: 141–153). Az általános szóalak esetében az /a:/ pozíciójában lévő absztrakt elemnek a realizált formában megfelelhet [a:], [a^.] és [a] szegmentum is. Az általános imént bemutatott, nem normatív ejtésében az [a(^.)]-realizációk kevesebb jegyben felelnek meg az alapalak megfelelő absztrakt elemének, mint a többi, amelyek minden jegyben megfelelnek alapalakbeli korrelátumaiknak. Ezt nevezi az elmélet az elemek eltérő individualitásfokának (Szende 1997: 143, 149). Korábbi ajánlat példánkban az /n/ pozíciójában lévő elemnek a realizált formában legfeljebb csak laboratóriumi ejtésben felelhet meg [n]. Természetes beszédhelyzetben az /n/ nazalitásjegye már az /a:/-n megkezdődik és az /l/-en is folytatódhat (ezzel csökkentve azok individualitásfokát). Maga az /n/ is veszít individualitásfokából, hiszen természetes ejtésben nincs tiszta fázisú dentális nazális az ajánlat-ban. Időfülkéjében csupán egy nazalitásjegy maradna, az pedig önmagában nem tud szegmentumot alkotni. Az /n/ képviselete a szomszédos mássalhangzók nazalitásjegyében és/vagy fakultatív módon viszonylagosan eltérő kvantitásjegyében jelenik meg ([Aja$:lAt], [Aja$:l$:At], [Aja:l:At]). A realizált formában az egyes tagolási pozíciók összetevőjegyekkel való feltöltése nem minden tagolási pozícióban egyforma. Vannak olyan pozíciók a szóalakon belül, nevezetesen a szóhatárok mellettiek, amelyekre jóval kevésbé terjednek át a más pozíciókra előírt jegyek, és vannak mások, a szóalak belsejében lévő pozíciók, amelyekre jobban. Vagyis a pozíciók eltérő mértékben lezártak, illetve lezáratlanok (Szende 1997: 147). Az erősebben lezárt pozíciók a kiemelt pozíciók. Nem véletlen, hogy éppen a határjegyek melletti pozíciók ilyenek. A lehetséges szókezdeti és szóvégi szegmentumkombinációk jóval kevésbé számosak, mint a szóbelsejiek, ezért az előbbiek entrópiája kisebb. Ezek a kisebb változatosságú szélső pozíciók stabilabbak az észlelés számára, vagyis a közlés feldolgozásában is kiemelt szerepük van. Közülük is a szótag terjedelmű szóalak-, illetőleg morfémakezdetek a leginkább kiemelt helyek (Szende 1997: 152–153). A szóbelseji morfémahatárok szintén kiemeltek, bár valamivel kisebb mértékben, mint a szóhatárok.

Az egyik jelenséghalmazt, amely a fent leírt módon modellálható, a fonetikusok koartikulációnak nevezik. A koartikuláció a szomszédos fonémák részleges átfedése, vagyis a valamely tagolási pozícióra előírt összetevő-jegyek átterjedése a szomszédos elemek realizációjának teljes vagy részleges időtartamára. Ám jegyek nem kizárólag szomszédos pozíciókra képesek átterjedni. Figyeljünk meg olyan nyelvbotlás-jelenségeket, amelyek erre példák: [soros] ‘szoros’; [tAnte:kEdEn] ‘tanszékeden’; [tsigAùAss:où] ‘cigányasszony’. Az első példában az erősen kiemelt, szóeleji pozícióban lévő szegmentum képzésihely-jegye ráterjed a tőle négy pozícióval későbbi szóvégi szegmentumra, a második esetben pedig a szóeleji, erősebben kiemelt hely képzésmód-jegye a kevésbé kiemelt pozíciójú, szóbelseji morfémakezdő szegmentumra. A harmadik esetben megfigyelhető, hogy egy korábbi szegmentum képzésére egy későbbi szegmentum van hatással, amely fizikailag még nem lehetett jelen a korábbi szegmentum képzésekor. Ez a jelenség, az anticipáció pedig csak úgy lehetséges, hogy ha az összetevőterjedést nem szűkítjük le a realizációk körére. Ezt a jelenséget értelmezi a GPP, amely szerint a szóalak – kiterjesztett értelemben pedig a szóalakok láncolata, vagyis a frázis – fonológiai alapalakjának egyes tagolási pozícióira előírt megkülönböztető jegyei a közlést megelőző fonológiai tervezésének folyamatában egyszerre, egy időben vannak jelen. Az, hogy a realizált forma hogyan jön létre, normatív vagy torzított/deviáns módon, azon múlik, hogy a szóalakra/frázisra előírt jegyek az alapalaknak megfelelően kerülnek-e az egyes tagolási pozíciókba, tehát „szabályosan” vagy szerkezeti torzulásokkal fog-e a szóalak/frázis megjelenni a közlésben. Az elmélet kiinduló hipotéziséből következően várható és igazolandó, hogy a kiemelt pozíciók jegyfeltöltései stabilabbak, ezért azokon a pontokon a torzulás ritkább lesz, míg a szóbelseji, nem határmenti pozíciókban gyakoribb. Figyeljük meg, hogy az úgy várja ki, mint annak a rendje ‘úgy vágja ki…’ , illetőleg a szétmont egy mondatot ‘szétbont…’ nyelvbotlásos adatokban a frázisok kiemelt pozíciójú, szóeleji szegmentumára előírt jegyfeltöltés átterjed a kevésbé kiemelt pozíciójú, morfémahatár-menti szegmentumra is.

A realizált formát két műveleti szint hozza létre az alapalakból való kiindulással. Az első szintű műveletek kijelölik a szóalak alapstruktúráját, vagyis szótagszerkezetét, szélső (és belső) határait, a szóalak előállításához szükséges összes jegyösszetevőt, és csak a szóhatárjegyek melletti pozíciók számára a teljes jegyfeltöltést. Ez a szint a globális programozás szintje. A második szinten történik a finomprogramozás: rendező műveletek a még nem pozicionált jegyekkel feltöltik a nem kiemelt pozíciókat.

Most vagyunk azok a ponton, ahol az elmélet ellenőrzése kezdődik. Ez pedig úgy történik, hogy az eddig szigorúan a grammatikai elemzés hangtani tartományára korlátozódó modell fogalmainak és összefüggéseinek érvényét más területen is kipróbálja az elmélet alkotója. Ha más területeken is működnek, akkor jó esély van rá, hogy sikerült egy, a jelenségek mögött működő összefüggést feltárni.

A GPP – mint minden elmélet – több más, szélesebb elméletnek is része. Része egyfelől a szekvenciaszervezési elméleteknek, hiszen arra vonatkozóan állít fel hipotézist, hogyan történik a közlést alkotó elemek lineáris rendezése, vagyis hogy milyen, általánosabb érvényű rendezőszabályok, -stratégiák, -műveletek és -algoritmusok határozzák meg, hogy egy közlemény létrehozásának végeredményeképp a fonológiai összetevők a lineáris elrendezésnek pontosan melyik pozíciójában fognak megjelenni. Másfelől pedig része a fonológiaelméletnek, hiszen a szekvenciaszervezésnek olyan aspektusait keresi, amelyek fonológiai szintű egységekkel – mint megkülönböztető jegyek, hangsorpozíciók, határkijelölések – értelmezhetők.

Számos hipotézis ellenőrzésére alkalmas módszer a devianciák vizsgálata. Ha egy ép, sértetlen rendszert szándékozunk leírni, akkor összefüggéseire a rendszer hibátlan működésének jelenségeiből következtetünk. Ám az ellenőrzésre, vagyis annak kiderítésére, hogy jól definiáltuk-e fogalmainkat, és megfelelően állítottuk-e fel összefüggéseinket, nemcsak a rendszer hibátlan működéséből adódó adatok állnak rendelkezésre. Független bizonyítékokat a rendszer műveleti hibáiból adódó jelenségek is szolgáltatnak. Hogyan? Leegyszerűsítve: ha egy empirikusan közvetlenül nem tapasztalható rendszer („fekete doboz”) valamely komponense „el tud romlani”, akkor biztosan létezik is. Tegyük fel, hogy a, b, c és d különféle empirikus adatok. Bizonyos vonatkozásban hasonló viselkedésük alapján feltesszük, hogy van a fekete dobozban egy olyan alkatrész, amely felelős ennek a hasonló viselkedésnek a létrehozásáért. Ha történetesen úgy romlik el a rendszer, hogy a, b, c és d egyszerre kezd a szokásostól eltérően viselkedni, tehát empirikusan másképp megjelenni, akkor biztosak lehetünk abban, hogy létrejöttükben működik egy közös komponens, amely akár ép, akár sérült állapotában ugyanazokban az empirikus adatokban fog megnyilvánulni. Vegyünk egy egyszerű példát. A magyar nyelv fonológiai rendszerének leírása tartalmazza a zöngésségi hasonulás fogalmát, amelynek lényege, hogy mássalhangzó-kapcsolatokban a későbbi obstruens zöngésségi értéke meghatározza a korábbi obstruens zöngésségi értékét. A szonoránsok azonban nem vesznek részt a zöngésségi hasonulásban. Létezik olyan hipotézis (Siptár 1995), amely szerint a /v/ és a /j/ kettős természetűek, vagyis egyszerre mutatnak obstruens és szonoráns tulajdonságokat a zöngésségi hasonulásban. Ez abban nyilvánul meg, hogy a /v/ zöngétlen obstruens előtt – akárcsak az obstruensek – zöngétlenedik (szívtől [si:ftë:l]), de az előtte álló zöngétlen obstruenst – akárcsak a szonoránsok – nem zöngésíti (hatvan [hAtvAn]). A /j/ pedig – szonoránsként – nem zöngésít (rakja [rAkjA]), de egy speciális hangkörnyezetben – hasonlóan az obstruensekhez – zöngétlenedik (lépj ki [le:pÅ ki]). Ennek a jelenségnek egyik lehetséges értelmezése azon a feltevésen alapszik, hogy e két szegmentum kettős természetű. Organikus agysérülést elszenvedett betegek, afáziások beszédében gyakran megfigyelhető, hogy közléseikben az éppen soron következő beszédhang helyett egy másikat mondanak, például [p] helyett [k]-t: piros helyett kiros. Ezek a helyettesítések nem olyan módon állandók, mint a logopédiai esetekben, vagyis amikor egy bizonyos hang helyett a beszédhibás közlő mindig ugyanazt a másik hangot alkalmazza. Az afáziás helyettesítésekben valamely hang helyén nem mindig ugyanaz a másik hang jelenik meg: [ts] helyett megjelenhet [t] (ceruza [tEruzA]) vagy [s] (ceruza [sEruzA]). Jellegzetes, hogy a helyettesítések rendszerében a szonoránsok csoportja élesen elkülönül. Csak egymás között történnek helyettesítések, illetőleg zárhangok helyettesíthetik őket. Ugyanígy, tehát a „tiszta” szonoránsoknak megfelelően viselkedik a [v] is és a [j] is. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a [v] és a [j] az afáziás beszédben képes az előtte álló zöngétlen obstruenst zöngésíteni, vagyis obstruensként viselkedni (hatvan [hAdvAn], apjuk [Abjuk]). Ezek a devianciák független bizonyítékként szolgálnak az e két szegmentum kettős természetére vonatkozó hipotézis számára.

A GPP fogalmait, összefüggéseit igazoló független bizonyítékok keresése ezúttal a mentalizmus jegyében történik. Vajon a GPP tekinthető-e a beszédprodukció egy részmodelljének? A kérdés egyfelől az, hogy a nem normatív közlések eltérő tartományaiban tapasztalható adatok alátámasztják-e a kétszintű programozás feltevését. Másfelől pedig az, hogy hogyan igazolható, vajon a közlésfolyamat mentális műveleteiben is szétválik-e a szóalak realizációjának két szakasza. Miután a normál működés megismerésének egyik legeredményesebb módja a deviáns működés tanulmányozása, iménti kérdéseinket a torzított vagy deviáns realizált formák fonológiai szerkezetének tanulmányozása segítségével válaszolhatjuk meg.

Mindenekelőtt állapítsuk meg, mi a globális programozás központi elve. Ez az elv az információs térszűkítés vagy egyszerűsítés. Az egyszerűsítés mindig információcsökkenés, amely abból adódik, hogy egy teljes halmazból való választás helyett egy szűkített elemszámú halmazból való választás történik. Ha egy program egy feladatot úgy hajt végre, hogy előbb kijelöli a szerkezeti vázat, majd azt beépíti, akkor egyfajta egyszerűsítést hajtott végre. Azért, mert a globális programozás során a teljes szerkezet helyett először csak néhány ponton kellett pozíciókat és jegyfeltöltéseket kijelölnie. Így a teljes összetevő- és pozícióhalmaznál kisebb elemszámú összetevő- és pozícióhalmazon kellett rendezőműveleteket végrehajtania. A finomprogramozás műveleti hibáinál ugyancsak az egyszerűsítés a fő elv. Például a [soros] ‘szoros’ szóalak esetében, amikor a tévesztett elem szókezdetet ismétel, a tévesztett elem nem kapja meg a saját képzéshely-jegyét, ehelyett a kiemelt pozíció képzéshely-jegye generalizáltan rá is érvényes lesz. A ([nEm ta:l sElE] ‘nem száll tele’) kezdőszegmentumainak cseréjében pedig egy szükséges rendező művelettel kevesebbet alkalmaz a program, hiszen a két dentialveoláris zöngétlen mássalhangzó-pozícióra előírt képzésmód-jegyet nem a megfelelő pozícióba viszi, így a rendezettség mértéke nem éri el az alapalaknak megfelelő szintet (Szende 1997: 156).

Nézzük meg közelebbről, nagyobb mélységélességben a GPP egyszerűsítés-fogalmát és további központi fogalmait (a kiemelt helyek, a szótagpozíciók és a jegyrendezés fogalmait), és figyeljük meg, milyen további fogalmak és összefüggések vezethetők le belőle. A GPP-nek megfelelő kiinduló hipotézis szerint a finomprogramozás műveleti hibái – pl. a jegyek hatókörükön túlra való terjesztése vagy bizonyos rendezési műveletek elmaradása – egyszerűsítő műveletek, amelyeknek eredménye egy, az alapalakhoz képest kisebb információtartalmú, torzított/deviáns realizált forma. Ha igazolni tudjuk, hogy minden deviáns formáció valamilyen módon az egyszerűsítés elvét követi, vagyis információtartalma mindig kisebb, mint a szabálykövető alakoké, akkor független bizonyítékot találtunk a GPP hitelességére. Ki kell tudnunk mutatni, hogy egymással ellentétes irányú műveletek eredményei is, mint például a törlés és a betoldás, illetőleg mássalhangzó-kapcsolatok homogenizálása és differenciálása azonos keretben, az egyszerűsítés elvével értelmezhetők.

Vizsgálataim szerint (Szépe 2000, 2002a és 2002b, 2003) a nem szabály szerinti nyelvi alakulatok létrehozása a következő négy fő stratégia közül egynek vagy többnek a követésében valósul meg: (A) a tagolási határok kiemelése; (B) az összetevők sorrendjének cseréi; (C) a szerkezetek konstituenseinek harmonizálása (szerkezetismétlés); (D) a rendszerszabályok hatókörének kiterjesztése. (A (D) pont eseteit nem külön, hanem az (A)–(C) műveletein belül fogom bemutatni. A könnyebb olvashatóság kedvéért a továbbiakban az adatokat a magyar helyesírás szerint közlöm, s a későbbi példákban nem az asszimilációt, hanem az asszimiláció szabályszegő elmaradását jelölöm szögletes zárójelek közé tett APhI-átírási jelekkel. Ugyanígy jelölöm szükség esetén a téves művelet által érintett szegmentumokat.)

A tévesztések – látszólagos véletlenszerűségük ellenére is – stratégiakövetők, jelenségeik a nyelvrendszer különféle elemzési szintjein, illetőleg dimenzióiban értelmezhetők. Jelen vannak a már említett területeken kívül a nyelvtörténetben, ahol változások indítópontjaiként működhetnek, továbbá a nyelvelsajátítás működésfolyamataiban, ahol indikátorai lehetnek egyes fejlődési állomásoknak.

Vizsgálataim négy non-poszterior afáziás beszélő 4 órányi spontán és előhívott közléséből (saját gyűjtés) elemzi a fonológiai adatokat. Annak bizonyítására, hogy az egyszerűsítési elv a szekvenciaszervezésnek valóban univerzálisnak tekinthető stratégiáiban nyilvánul meg, a parafáziás adatok szekvenciaszerveződési sajátosságait nem-afáziás korpuszokkal is összevetem: egy körülbelül 700 spontán nyelvbotlást tartalmazó gyűjteményből (saját gyűjtés), egy 81 éves közlő mintegy 300 spontán tévesztését tartalmazó gyűjteményből (saját gyűjtés), egy nem értelmi fogyatékos autista kisfiú anyanyelvelsajátításának a kezdetektől 7 év 9 hónapos koráig felvett beszédkorpuszából (Forró Orsolya gyűjtése), illetőleg gyermeknyelvi deviáns adatokból (Dezső 1970, Gósy 1999, Kassai 1981, Lengyel 1981a,b továbbá Rétei Eszter gyűjtése, Svak Tímea gyűjtése és saját gyűjtés) és általános iskolások mintegy 1000 íráshibáját tartalmazó korpuszból (Lengyel [1999]) való adatokkal. Figyeljük meg, hogy az egyes stratégiák az egyes korpuszokban, illetőleg az egyes korpuszokon belül is eltérő műveletekben nyilvánulhatnak meg.

(A) A tagolási határok kiemelése

Az afáziás szekvenciák legnagyobb számban és változatosságban megjelenő stratégiája a tagolási határok kiemelése. A tagolási határok kiemelése növeli a közlemény redundanciáját, ezáltal csökkenti információtartalmát: tehát egyszerűsítést hajt végre. A tagolási határ kiemelése különféle műveletekkel történhet: vagy határjelöléssel ott, ahol a folyamatos közlés szekvenciaszervezési szabályai ezt nem írják elő vagy éppen tiltják, másfelől többféle tagolási jel együttes alkalmazásában nyilvánul meg: a tagolás kijelölésében a szupraszegmentális tényezők megjelenése és a posztlexikális szabályok felléptének elmaradása mellett szegmentális komponensek is részt vesznek. A szegmentális komponensek a tagolási határon a közlés átmeneti felfüggesztésére törekszenek, vagyis vagy a glottisz működését szüntetik meg zöngétlen hang beiktatásával, vagy zárkomponenst tartalmazó hanggal akasztják meg a képzés folyamatát, sőt gyakran a két komponenst együtt tartalmazó elemet választanak a határ megerősítésére. Mind az indításjelzés, mind a határjelzés leggyakoribb megerősítői tehát a zöngétlenségművelet és a zárművelet. (A példasorokban az (a) jelű példák minden esetben a parafáziás adato(ka)t, a (b) a nyelvbotlásbelit, a (c) az időskorit, a (d) az autistát, az (e) pedig a gyermeknyelvi adato(ka)t tartalmazza.)

Zöngétlenségműveletet tartalmaz indításjelzésben a h bevezetése a közlésegység elejére, ahogyan ezt az (1) példasor mutatja, továbbá a zöngés kezdés zöngétlenítése (2). A zöngétlenítés a határjelzés kiemelésében is részt vesz (5), ám az afázián kívül csak a gyermeknyelvi korpuszban volt kimutatható.

(1) (a)	hírt egy levelet	‘írt egy levelet’
(b)	nincs adat
(c)	az három hadag volt	‘az három adag volt’
(d)	hamiska	‘apiska’
(e)	hujcip[ë^.]	‘új cipő’
(2) (a)	komb fízen	‘gomb’ ‘vízen’
(b)	tervezek egy arra faló kanyarást	‘tervezek egy arra való kanyarást’
(c)	megsütni a saját sírjában	‘megsütni a saját zsírjában’
(d)	nincs adat
(e)	firág	‘virág’

Zárműveletet tartalmaz indításjelzésben a zárhang-protézis (3), továbbá a nazális vagy réshang helyett zárelemet tartalmazó homorgán hang megjelenése (4a).

A zárelemet tartalmazó zöngétlen hang protézise, pl. (3a,c,d), továbbá a zöngétlen zárhang és a h együttes megjelenése a közlésegység elején (pl.: thőorvos ‘főrorvos’) egyszerre tartalmaz zöngétlenség- és zárműveletet. A zöngétlenségművelet minden korpuszban fellelhető, míg a zárművelet nyelvbotlásban nem jelenik meg, továbbá a nazális vagy réshang helyett zárelemet tartalmazó homorgán hang megjelenése kizárólag afáziában mutatkozik. A határjelzés kiemelésének minden korpuszban megjelenő zárműveletei pedig a zárkonstituens bevezetése a zárószegmentumba vagy zárhang betoldása a közlésegység végére (6). Ez utóbbi esetben a zárhangok az esetek legnagyobb részében zöngétlenek, vagyis egyszerre képviselik a zöngétlenség- és a zárműveletet. (Itt köszönöm meg Szende Tamásnak a jelenség értelmezésében nyújtott segítségét.)

(3) (a)	kpár tjogi nem kirodába	‘pár’ ‘jogi’ ‘nem irodába’
(b)	nincs adat
(c)	föltült	‘fölült’
(d)	tüzemanyag	‘üzemanyag’
(e)	addide blabda	‘add ide a labdát’
(4) (a)	tin bár csok	‘nem’ ‘vár’ ‘sok’
(b–e)	nincs adat
(5) (a)	dop készen tévét nészni	‘dob’ ‘kézen’ ‘tévét nézni’
(b–d)	nincs adat
(e)	szalat ténylek	‘szalad’ ‘tényleg’ (írásban)
(6) (a)	Ápichán nagyont jól	‘Ápisznál’ ‘nagyon jól’
(b)	mocsogat rajtad a sort	‘mosogat’ ‘rajtad a sor’
(c)	igendám, de	‘igen ám, de’
(d)	apunt damódak(k)	‘apu’ ‘mamóka’
(e)	edz enyim banánt eljönk	‘ez az enyém’ ‘banán’ ‘eljön’ (írásban)

A szóbelseji morfémahatárok kiemelésének az afázián kívül kizárólag az időskori adatokban megjelenő művelettípusa a posztlexikális szabályok elmaradása (7).

(7) (a)	saj[t#j]a tanu[l#j]unk	‘sajtja’ ‘tanuljunk’
(b)	nincs adat
(c)	nem akarom elhiszni fagylaltot esztünk	‘nem akarom elhinni’ ‘fagylaltot ettünk’
(d)–(e)	nincs adat

Míg a szegmentális műveletek kiemelik a határjelzéseket, addig a szótag-, azaz hangsorépítő műveletek bevezetik azokat. A rendszerszabályok által elő nem írt tagolási határ bevezetése úgy rendezi át a közleményt, hogy annak ritmus- és redundanciaviszonyai növeljék a szekvencia morfémaszerkezeti vagy fonotaktikai tagoltságát. A határbeiktatás minden vizsgált korpuszban jelen lévő stratégia (8).

(8) (a)	szentember	‘szeptember’
(b)	habdarál	‘harapdál’
(c)	a forrállást még húsz percig folytatni kell	‘a forralást még…’
(d)	sajtóci	‘majmóci’
(e)	Ki az a Szárnyati Géza?	‘szárnyat igéz a [malacra]’

(B) Az összetevők sorrendjének cseréi

Az afáziás beszéd másik nagy hatókörű egyszerűsítő stratégiája a szerkezetet alkotó konstituensek sorrendjének felcserélése. A struktúra-átrendezés fő forrása tehát az, hogy a deviáns alakokban az elemek vagy az összetevők egymás pozíciójában jelennek meg. Ebben az esetben az információcsökkenés forrása az, hogy a beszédmechanizmus egy (vagy több) rendező szabállyal kevesebbet alkalmaz, mint ahány a jól formált alakra elő van írva. Az összetevők sorrendjének cseréje olyan általános művelet, amely nemcsak a fonológai programozásban, hanem a grammatikai elemzés bármelyik szintjén előfordulhat. Jegyek cseréje történik a táffítős ‘távfűtés’ alakban a labialitás–illabialitás jegyek cseréjével, morfémák a Rábírni se nézel? ‘ránézni se bírsz?’ szerkezetben. A fonológiai szinten értelmezhető cserék közül a vizsgált korpuszokban elsősorban a teljes elemcserék voltak gyakoriak, a jegycserék viszonylag ritkábban fordultak elő, méghozzá a parafázián kívül egyértelműen csak a nyelvbotlásokban és az időskori adatokban (9).

(9) (a)	táffítős összpo[N]kort	‘távfűtés’ ‘összkomfort
(b)	a hír fütőtúzként terjedt szaccsolok	‘a hír futótűzként terjedt’ ‘saccolok’
(c)	csinálj egy kapicsúnót	‘csinálj egy kappucsínót’
(d)–(e)	nincs adat

Jegycsere akkor történhet, amikor a két, egymás helyére pozicionálódó jegy olyan, még nem teljesen feltöltött pozícióval találkozik, amelyben vele kombinálódni tudó jegyek szerepelnek. Erre példa az szaccsolok ‘saccolok’ nyelvbotlásos adat, amelyben mind az első, mind a második obstruens pozíciójának jegyfeltöltése lezáratlan volt. Mindkét pozícióban megvolt a zöngétlenség és a képzésmód jegye (ez utóbbi a két pozícóban egymástól eltérő volt, lévén az elsőben réshang, a másodikban affrikáta). A két pozíció képzéshely-jegyei (posztalveoláris, illetőleg dentialveoláris) pozicionálódhattak egymás helyén, hiszen mindkét lezáratlan jegyfeltöltés tudta fogadni egymás képzéshely-jegyét, vagyis beiktatásával lezárultak a tagolási pozíciók, létrejöttek a szegmentumok.

Teljes elemcserét eredményezhet két vagy több jegy téves (egymás helyére történő) pozicionálódása. A teljes elemcserét eredményező, egy-egy jegy átpozicionálásának esetére példa a tok jő ‘tök jó’ nyelvbotlásos adat, amelyben a két, lezáratlan magánhangzó-pozíció [+kerek, –felső, –alsó] jegyeihez egymás [+hátsó], illetőleg [–hátsó] jegye társult: a realizált alakban pedig a két magánhangzó egymás helyére felcserélve jelenik meg. A több jegy átpozicionálásából eredő elemcsere példája a fútkúró ‘kútfúró’ nyelvbotlásos adat. A szóalakot alkotó első két morféma első pozíciójának lezáratlan jegyfeltöltése egyaránt tartalmazta a [–zöngés] és a [+perifériális] jegyeket. Egyik sem tartalmazta azonban sem a képzésmód-, sem a képzéshely-jegyet. Erre abból lehet következtetni, hogy mindkét pozíció tudta fogadni egymás ilyen jegyeit. Míg ha például a második obstruenspozíció tartalmazta volna a képzésmód-jegyet (a réshang képzésmódnak megfelelő jegyet), akkor nem tudta volna fogadni az első pozícióra előírt képzéshely-jegyet sem, hiszen a [+hátsó, (+perifériális)] réshang a magyarban nem fonemikus értékű.

Ettől a két művelettípustól eltér az a változat, amikor egy lezáratlan pozíció egy másik (lezárt jegyfeltöltésű) szegmentum olyan jegyével találkozik, amellyel nem tud kombinálódni. Ilyenkor a fogadó pozícióban lévő jegyfeltöltéseknek el kell tűnniük, s át kell adniuk helyüket a másik szegmentum jegyeinek. Ekkor a két pozíció a realizált alakban azonos jegyfeltöltéssel fog rendelkezni. Például a tontosság ‘pontosság’ parafáziás adatban az első obstruens képzéshelye szempontjából lezáratlan volt, a másodiké terjedt volna rá, de a /p/ [+perifériális] jegye kizárta /t/ [–perifériális jegyét], ezért a realizált formában a [p]-nek el kellett tűnnie a szekvenciából, s átadnia helyét a [t]-nek (vö. Szende 1997: 159, bővebben l. a (C) pontban). Iménti példánk arra is utal, hogy a szegmentumok közötti (transzszegmentális) jegyátadás nem kizárólag kiemelt hely felől történhet nem kiemelt hely felé, hanem két, (közel) azonos kiemeltségi fokú hely között is előfordulhat.

Noha a globális programozás a szóalak szótagszámát nem változtatja meg, egyszerűsítést eredményező műveletek a szótag nagyságrendjében is értelmezhetők. A magyar szótag fő szerkezeti egységei a mássalhangzóval kitöltött vagy ki nem töltött szótagkezdet (onset), valamint a rím, amely tartalmazza a szótagalkotó magánhangzót (nukleust) és a szótagzáró mássalhangzóval kitöltött vagy ki nem töltött szótagzárlatot (kódát). A szegmentumok cseréje szinte minden esetben szótagpozíciókkal magyarázható. Szükségszerű, hogy a magánhangzók egymás pozíciójában való megjelenése mindig a nukleus-kitöltés cseréje is legyen, de az már nem magától értődő, hogy a mássalhangzó-cserék is rendszeresen szótagpozíciókhoz kötődjenek. És mégis, összesen egyetlen olyan adatot találtam az összevetett korpuszokban, amelyben nem köthető az elemcsere szótagpozíciókhoz: ez a nyelvbotlásos ilodarmi ‘irodalmi’ alak.

A szótagstruktúrát különféle módon átrendező műveletek mindenekelőtt a mássalhangzóval kitölthető pozíciók között gyakoriak szótagon belül és szomszédos szótagok között. Jellegzetes típusai a következők: a szomszédos szótagok (vagy szomszédos szóalakok párhuzmos) onsetjei közötti sorrendcsere (10); a szomszédos vagy párhuzamos nukleusok közötti sorrendcsere (11), a szomszédos vagy párhuzamos szótagok kódái közötti sorrendcsere (12); az azonos szótagi onset és kóda közötti sorrendcsere (13); és a korábbi szótag kódája és a következő szótag onsetje közötti sorrendcsere (14).

(10) (a)	szoronánsabb	‘szonoránsabb’
(b)	thelszízenődik	‘elszíneződik’
(c)	szőgenyek	‘szőnyegek’
(d)	nedves cirkos	‘kedves cirmos’
(e)	panicsor	‘paradicsom’
(11) (a)	nincs adat
(b)	hidag, észeki táj	‘hideg, északi táj’
(c)	Rudetolt	‘Rudotelt’
(d)–(e)	nincs adat
(12) (a)	nincs adat
(b)	hertalytó	‘helytartó’
(c)	püskönd	‘Pünkösd’
(d)–(e)	nincs adat
(13) (a)	nüs	‘sün’
(b)	befezejte	‘befejezte’
(c)	boroszkány	‘boszorkány’
(d)	vullánk	‘vulkán’
(e)	nincs adat
(14) (a)	nincs adat
(b)	párfány	‘páfrány’
(c)	a Hovnéd utcába	‘a Honvéd utcába’
(d)	nincs adat
(e)	rednesség	‘rendesség’ (írásban)

Megfigyelhetjük, hogy míg más adatokban előfordul, az afáziás korpuszban egyáltalán nincsen példa kóda és következő szótagi onset, illetőleg szomszédos kódák közötti sorrendcserére. Ez utóbbi arra utal, hogy az afáziás hozzáférésben kiemelt szerepe van a szerkezet összetevőjében az első pozíciónak. Ezt a parafáziás mássalhangzó-harmóniák szintén alátámasztják: az érintett pozíció mindig a tagolási egységek első, szótag eleji mássalhangzója. (Szépe 2000, 144–145). A nyelvbotlásos adatok is azt mutatják, hogy az onset érintettsége kiemelt: a szomszédos onsetek közötti sorrendcserére hatszor annyi példa van, mint a kódák közöttire, három és félszer annyi, mint a kóda és a szomszédos onset közöttire, valamint kétszer annyi, mint az azonos szótagi onset és kóda közöttire.

(C) A szerkezetek konstituenseinek harmonizálása (szerkezetismétlés)

A szerkezetek konstituensei között akkor jön létre harmónia, lényegében tehát egyszerűsítő egyenirányítás, ha a téves szerkezetépítő művelet egy olyan komponenst (jegyet, szegmentumot, morfémát, szintaktikai vagy szemantikai szerkezetet), amely a szekvenciában legalább egy pozícióban már hatékonyan mozgósítva volt, elhelyez egy olyan pozícióban is, amelyre a rendszerszabály azt nem írja elő, s ahonnan törli a szabály szerinti komponenst.

Ez történik az afáziás közlésegységek magánhangzóinak téves hangrendi illeszkedéseiben. A köznyelvi szabályt az afáziás egyszerűsítési stratégia egyrészt módosíthatja, másrészt pedig túlgeneralizálhatja, vagyis kiterjesztheti a normál működési környezetén túlra (15). A szabálymódosítás abból áll, hogy a hangrendi illeszkedést nem a tő váltja ki, mint a köznyelvi alakban (Nádasdy–Siptár 1994), hanem a következő szótag (15b), a túlgenerálás pedig abban, amikor a stratégia végrehajtja az illesztést nem illeszkedő jegy (nyelvállásfok) esetében is (15e), vagy a szabály által elő nem írt tőben (15c) vagy toldalékon (-val/-vel) is (15a, második adat).

(15) (a)	hetvenhárombe kezdtem öttöl több vót	‘hetvenháromba(n) kezdtem’ ‘öttel több volt’
(b)	illetéleg a beszélő	‘illetőleg a beszélő’
(c)	az ebődhordó fogóját	‘az ebédhordó fogóját’
(d)	nincs adat
(e)	a kanyha fala repöllő	‘a konyha fala’ (írásban) ‘repülő’ (írásban)

Harmónia nemcsak magánhangzók, hanem mássalhangzó-jegyek (16) és szegmentumok (17) között is létrejöhet, illetőleg – akár szóhatárokon keresztül is – mássalhangzó-kapcsolatok között is (18). A mássalhangzó-harmóniában a deviáns elem a közlésegység egy másik pozíciójában szintén megjelenik, de ott megfelelően. (17)-ben az is megfigyelhető, hogy leggyakrabban (afáziában mindig) az onset az irányító pozíció. Általában gyakori a párhuzamos szótagpozíciók közötti transzszegmentális jegyátadás, a leginkább – akárcsak a cserék között – az onsetek közötti (16a,c,e, 17a,b,c,e).

A mássalhangzókapcsolat-harmónia a gyors vagy lezser beszédben is létezik (Siptár 1995, Szende 1992, 1997). Ott az a szabály érvényesül, hogy a korábban megjelenő beszédhang artikulációja követi a későbbiét, pl.: lesz sütemény [S:], tíz zseb [J:] ejtése. Az afáziás beszéd ezúttal is módosítja a szabályt. Függetlenül attól, hogy melyik mássalhangzó következik korábban vagy későbben, az afáziás példákban a nem elöl képzett mássalhangzó illeszkedik az elöl képzetthez, illetőleg az orális zárhang illeszkedik a vele azonos képzéshelyű nazálishoz (18a).

(16) (a)	tontosság a Nagyar Nemdebe	‘pontosság’ ‘a Magyar Nemzetbe’
(b)	eloszlász	‘eloszlás’
(c)	ezt a hülye kuját	‘ezt a hülye kutyát’
(d)	nincs adat
(e)	szürdőszoba gergeti	‘fürdőszoba’ ‘kergeti’ (írásban)
(17) (a)	küzönbözik	‘különbözik’
(b)	egyre csöbb csángó	‘egyre több csángó’
(c)	haszlos lesz	‘hasznos lesz’
(d)	vullánk	‘vulkán’
(e)	szésze közomböző	‘csésze’ ‘különböző’
(18) (a)	szottam tunnám pánna	‘szoktam’ ‘tudnám’ ‘párna’
(b)	szemmel voltak velem	‘szemben voltak velem’
(c)	nincs adat
(d)	buffenc	‘bukfenc’
(e)	Jukka	‘Jutka’

A különféle szintű betoldások a közlésegységet szekvenciaszervezési szempontból teszik homogénebbé, vagyis egyszerűbbé. A szótag üres szerkezeti pozíójába való szegmentumbetoldás az érintett szótagok szerkezetének egyneműsítését idézi elő (19), a teljes szótag betoldása pedig ezen felül még szegmentálisan is homogenizálja az alakot (20).

(19) (a)	mindan ketten	‘mind a ketten’
(b)	tropik prominens	‘topik prominens’
(c)	szerencsé[k]tlenséget	‘szerencsétlenséget’
(d)	nincs adat
(e)	krokrodil	‘krokodil’
(20) (a)	Huhunágel a feladatata	‘Hufnágel’ ‘a feladata’
(b)–(c)	nincs adat
(d)	lálálában lábambam valalamit	‘lábam’ ‘lábam’ ‘valamit’
(e)	igengen mozoziba nenemérdekelsz	‘igen’ ‘moziba’ (írásban) ‘nem érdekelsz’

A szabályok túlgeneralizációja útján történő egyszerűsítés nemcsak a jegyek, illetőleg a szegmentumok, hanem a szótag nagyságrendjében is végbemegy. Végezetül tekintsük át ezt a kérdéskört.

A legfőbb szótagillesztési szabály a szonoritási (hangzóssági vagy zengősségi) sorbarendezés (Törkenczy 1994: 366). E szabály értelmében a) a szótaghatár által tagolt mássalhangzó-kapcsolat esetében hátrányos, ha a kapcsolat két tagja azonos szonoritású. Ezen belül b) hátrányos, ha első tagja nem nagyobb szonoritású, mint a második tagja. Ez a szabály nem terjed ki a szó-, illetőleg morfémahatáron lévő kapcsolatokra, továbbá az intervokális hosszú mássalhangzókra, amennyiben fonológiai reprezentációjukban kételemű kapcsolatoknak (geminátáknak) tekintjük őket. A túlgeneralizált szabály ezeken a szekvenciarészleteken is működik, s ezzel is a szótagszerkezet optimalitásának növelésére törekszik.

A fonológiai reprezentációjukban geminátáknak tekintett intervokális hosszú mássalhangzók elemei azonos szonoritásúak. A jelenség a nyelvbotlás- és az időskori korpuszban fordul elő, a parafáziák között mindössze egyetlen adat lelhető fel. Ez nem véletlen, hiszen a parafázia stratégiája épp az ellenkező művelettel egyszerűsít, nevezetesen a mássalhangzókapcsolatok egyneműsítésével. A nyelvbotlásos és az időskori tévesztések alapján úgy tűnik, hogy az a) szabály erősebb, mint a b). A korpusz adataiban a túlgeneralizáció ugyanis rendre megszünteti a hosszú mássalhangzók szonoritási egyneműségét azzal, hogy egyik elemüket megváltoztatja (21a–e), de teljesen esetleges, hogy a létrejött mássalhangzó-kapcsolat két eleme közül az első vagy a második rendelkezik nagyobb szonoritással. (A 21–22-es példában kizárólag nyelvbotlásos (21a–d, 22a–f) és időskori (21e–f, 22g–i) adatok szerepelnek.)

(21) (a)	fél kentőtől nem indítanak	‘fél kettőtől nem indítanak’	[nt]>[tt]
(b)	hallosztad azt a borzalmat	‘hallottad azt a borzalmat?’	[st]>[tt]
(c)	hogy estek túl rajta	‘essek’	[St]>[SS]
(d)	rá lehetne vetni	‘venni’	[tn]>[nn]
(e)	könyvem	‘könnyem’	[ùv]>[ùù]
(f)	garmatika	‘grammatika’	[rm]>[mm]

Megfigyelhetjük, hogy a megváltoztatott elem mindig a kapcsolat első eleme. A jelenség párhuzamba állítható a gyors-, lezserbeszédnek azzal a szabályával, hogy ha egy kételemű mássalhangzó-kapcsolatból hosszú mássalhangzó lesz, akkor mindig az első elem hasonul a másodikhoz, ami egyébként megfelel az asszimilációk magyarban általános irányának. Ugyanakkor a – környezet nélküli – (21e) kivételével az adatok döntő többségénél kimutatható, hogy a hosszú mássalhangzó bontása további struktúrarendezésre vezethető vissza. Olyanra, mint a példasorban a szóalakok párhuzamos szótagjainak illesztési harmóniája (21a).

A szonoritási hierarchia szabályának túlgeneralizálása a mássalhangzó-kapcsolatok egy másik tartományában is végbemegy: az olyan szótaghatárokon, amelyek morféma-, illetőleg szóhatárral esnek egybe. A működési elv itt is hasonló: növeld a kapcsolat elemei között lévő szonoritási különbséget, függetlenül sorrendjüktől. (22) példái közül (22a) még az antilabiális szabályt is kiterjeszti. (Az antilabiális szabály szerint a kis szonoritáskülönbségű kételemű intervokális mássalhangzó-kapcsolatok esetében hátrányos, ha a második mássalhangzó labiális, de ez nem érvényes akkor, ha az első mássalhangzó sz- vagy s, vö. Törkenczy 1994: 375–377.) Számos túlgeneralizációs adat ugyancsak visszavezethető további struktúrarendezésre. Például első szótagi onset-, illetőleg kódaharmóniát mutat a tövekben (22i), szomszédos onsetharmóniát pedig (22f, g).

(22) (a)	kakaskort	‘kakasport (kakasleves elnevezésű porlevest)’	[Sk]>[Sp]
(b)	szétmont	‘szétbont’	[tm]>[tb]
(c)	a te tantékeden tartom	‘tanszékeden’	[nt]>[ns]
(d)	késmenge	‘késpenge’	[Sm]>[Sp]
(e)	eltöprő többség	‘elsöprő’	[lt]>[ls]
(f)	becslérlő	‘becsmérlő’	[tSl]>[tSm]
(g)	nagyon haszlos lesz	‘hasznos’	[sl]>[sn]
(h)	akkor venné érte	‘észre’	[rt]>[sr]
(i)	küldött Titánnak jó, finom porcogókat, hű, de bordog volt	‘boldog’	[rd]>[ld]

((22i)-ben azt az igen ritka példát láthatjuk, hogy a tévesztés hatóköre átlépi a frázishatárt.)

A szonoritási hierarchia túlgeneralizálása morfémahatár által nem tagolt szótaghatáron sokkal kevésbé jellemző a nyelvbotlásokra és az időskori adatokra. A (22i)-n kívül összesen még két példa mutatkozott a korpuszban (szemgentális ‘szegmentális’ [mg]>[gm], kurtúra ‘kultúra’ [rt]>[lt]).

A globális programozás két szintjének elkülönült működése

A beszélő grammatikájának egy lehetséges modelljeként feltehető egy szemantikai információt autonóm módon tartalmazó lexikon komponens egységeinek és egy eltérő szintű (fonológiai, morfológiai, szintaktikai) alrendszereket magában foglaló szabálykomponens műveleteinek egymáshoz rendelése. A lexikon komponens a lexikai egységek egymáshoz rendelt szemantikai és fonológiai reprezentációinak halmaza. A fonológiai szabályok közül a fonológiai reprezentációban a lexikai egységek határoló szegmentumai közötti szabályok érvényesülnek. A szóalak közlésegységben való megjelenésének előfeltétele a lexikai egység fonológiai reprezentációjában foglalt információk előhívása.

A GPP alapján feltehető a lexikonbeli fonológiai reprezentációban (FR) foglalt információk előhívásának két, egymásra épülő műveleti szintje: (1) a globális előhívás szintje (GE), amelyben a fonológiai programozás az FR által tartalmazott információk közül a szótagszámot, a szóhatárokat, a hangsúlymintákat, a fonotaktikai elrendezést hívja elő, illetőleg a felhasználandó megkülönböztető jegyeket, amelyeknek sorrendezéséről azonban csak kitüntetett pozíciókra (a szóhatárokon lévő szótagokra) vonatkozóan hív elő információkat; (2) a finomprogramozás szintje (FP), ahol a programozás a GE által a lexikai egység egészére egyszerre aktivizált jegyek tagolási pozíciónkénti rendezésére vonatkozó információkat hívja elő: a nem kitüntetett pozíciók itt kapják meg teljes jegyspecifikációjukat. (1) bemenetét képezi (2)-nek, amely pedig a fonetikai kivitelezés kiindulását alkotja.

Afáziások közlései arra utalnak, hogy a normál közlésben organikusan együttműködő (1) és (2) az afáziás fonológiai programozásban szétválhat: külön-külön, illetve együttes információ-hozzáférési gátoltságuk eltérő sajátosságokkal rendelkező szegmentális tévesztéseket, helyettesítéseket okoz.

A fonológiai információ GE szinten való előhívhatóságának előfeltétele a hozzárendelt szemantikai reprezentáció (SR) hozzáférése, illetve a fonológiai reprezentációval való összekapcsolása (vö. Garrett 1982, 1984, 1992). Sikeres SR-hozzáférés esetén is bekövetkezhet FR hozzá nem férés. Vannak olyan afáziások, akiknek szótalálási zavarai esetén GE autonóm módon károsodik: nem fér hozzá a lexikai alapinformációkhoz, viszont a célszó elhangzása után a közlő képes finomprogramozásbeli tévesztések nélkül kivitelezni azt, s (legalább átmenetileg) helyreáll SR és FR egymáshoz rendelése.

Az SR-hozzáférés önmagában még nem biztosítja FR előhívhatóságát, de hozzá nem férése biztosan megakadályozza azt. Ebben az esetben a szóalak sikeres utánmondása nem feltétlenül jelenti sem az SR-hez, sem az FR-hez való hozzáférést. Ha az afáziás adatközlő sikeresen utána mondja a célszót, de még nem-verbálisan sem tudja közölni, mire is utal az, akkor nem fért hozzá az SR-hez. A hangsor kivitelezése ebben az esetben nem a célszó lexikonbeli, az SR-hez hozzárendelt FR-re alapul, hanem egy azoktól függetlenül létrehozott fonémaszekvenciára, amely nem rendelhető hozzá a keresett SR-hez (vö. Caplan 1987).

Ha pedig az afáziás közlő utánmondásbeli közelítések sorozatában megfelelően kiejti a célszót, amelynek SR-jéhez hozzáfér, de tovább folytatja a közelítéseket, akkor a lexikai egység előhívott SR-jét és FR-jét nem tudta egymáshoz rendelni, például: vár, fá, vá, várna, vár, bár, bár ‘vár (főnév)’. Ennél az adatsornál arra, hogy az afáziás közlő egymáshoz tudta-e rendelni a közelítések során SR-t és FR-t, az intonációból is lehet következtetni. Ugyanis amíg nem, addig az egyes célszóközelítések intonációja lebegő (több szótagú célszó esetében a közelítések utolsó szótagjának időtartama megnő). Amikor a hozzárendelés sikerül, az intonáció esővé válik (az időtartam normálisra csökken), a standard ejtés mintája szerint.

Nem utánmondási közléshelyzetben a GE szintű információk gátolt hozzáférése esetén a vizsgált adatközlők a következő stratégiákat követik.

(a) Non-fluens stratégia: az elő nem hívható célszót nem pótolja, pl.: a vizsgálatvezető Mi ez? kérdésére a vizsgálati személy (v.sz.) hallgat vagy ‘nem tudom’ tartalmú választ ad. Ebben az esetben FR hozzá nem férését SR hozzá nem férése is okozhatja.

(b) Fluens és non-fluens stratégia: az elő nem hívható célszó SR-jéhez könnyen hozzáférhető, a lexikonban kevéssé specifikált SR-rel rendelkező FR-t rendel: a izsém van ‘egy nővérem van’

(i) az előhívható SR-hez közeli SR-rel rendelkező FR-re építi a kivitelezést. Altípusai az alábbiak:

(i/a) olvas ‘ír’; ház vagy izé, palota; fűrészel ‘reszel’. Az SR szempontjából kevéssé specifikált vagy a célszóhoz közeli lexikai egység, amelynek GE szintű információi hozzáférhetők, ugyancsak tartalmazhat FR szintű tévesztéseket, vö. (b) izsém ‘nővérem’

(i/b) körülírást alkalmaz: tol ór elfordítani vagy bezárni kifordítani beá be be á e, na, nem tudom, elfordítani elfordítani jobbra vagy csuk csuk vagy csukjuk vagy nyissuk ajtót kinyissuk becsukjuk kulcs kulcsot elfordítani vagy bezárni vagy kinyitni ‘zár (főnév)’ Ez az adat nemcsak a (c)-ben meghatározott stratégiát mutatja be, hanem arra is példa, hogy a közelítések során előhívott FR nem tud hozzárendelődni a hozzáférhető SR-hez;

(ii) elő nem hívható SR és hozzá nem rendelhető FR ellenére van közlés: a sértetlen fonémakészlet és a nyelv fonotaktikai szabályai alapján random generált fonémaszekvenciák: eküfödelifökilőme, fotel[a^.]meköszönöste.

FP szintű hozzá nem férések létrejöhetnek (a) a GE szintű hozzáférési gátoltsággal összefüggésben; (b) attól függetlenül. A finomprogramozásbeli tévesztések kiváltói az FP bemenetét képező lezáratlan tagolási pozíciók és a teljes szóalakra aktivizált jegyek: a műveleti hiba valamely jegyet más pozícióba helyez, mint ahogyan azt FR előírja. A [ta:f:i:të:S] ‘távfűtés’ adat sorbarendezési műveleti hibájánál kerekség tekintetében FR /y:/ pozíciójára [+kerek], /e:/ pozíciójára pedig [–kerek] jegyértéket írt elő. A kerekség tekintetében GE-ben mindkét pozíció specifikálatlan maradt, FP-ben pedig a két jegyérték egymás helyére került.

Összefoglalás

A fenti vizsgálatok azt kívánták bemutatni, hogy egy elmélet fogalmaiból és összefüggéseiből hogyan következnek újabb hipotézisekhez vezető fogalmak és összefüggések, illetőleg hogyan ellenőrizhetők az elmélet fogalmai és összefüggései az empíriával történő összevetés során. A számos, elsősorban deviáns alakulatokat létrehozó nyelvhasználati területek adatainak vizsgálatai igazolták, hogy a GPP elmélet központi fogalma, az információs térszűkítés, azaz az egyszerűsítés elve a deviáns adatok szerkezetének legfőbb magyarázó elve. Ez az elv képes közös keretben leírni egymástól nagymértékben eltérő adattípusokat. Az egyszerűsítés elve négy nagy hatókörű stratégiában nyilvánul meg, amelyek a vizsgált korpuszok mindegyikében szervezték a korlátozott információtartalmú deviáns adatokat: a tagolási határok kiemelése, az összetevők sorrendjének cseréi, a szerkezetek konstituenseinek harmonizálása és a rendszerszabályok hatókörének kiterjesztése. Ezek a stratégiák eltérő műveletekkel valósították meg az egyszerűsítő stratégiákat, mint például a különféle zöngétlenség és zárelemek bevezetése a tagolási határok kiemelésében, vagy az eltérő jegyfeltöltésű pozíciók sorrendcseréi, illetőleg a különféle pozíciók között megvalósuló szerkezetismétlések. Bebizonyosodott, hogy a GPP által kiemelt helyeknek nevezett tagolási pozíciók valóban stabil, illetőleg átadó/irányító szerepű pozíciói a szóalaknak/frázisnak. Emellett világossá vált az is, hogy a morfémikus és szótagok szerinti tagolás egyaránt meghatározója az egyszerűsítési műveleteknek. Egyfelől nemcsak a szó-, hanem a morfémahatár is erős irányító pozíciója a transzszegmentális jegyátadásnak, illetőleg a jegycseréknek (egymás között is mindkét irányban), másfelől pedig a párhuzamos szótagpozíciók – és azokon belül is elsősorban az onsetek – között is igen hatékony az átjárás. Végül az is igazolódott, hogy a GPP mentalizmusa is helytálló: parafáziás és nyelvbotlásos adatok támasztják alá a kétszintű programozás hipotézisét a közlés fonológiai tervezésében.

Függelék

A választott téma indoklása

Az elméletek kialakulásának és mélységélességük növekedésének mikéntje általános tudománymetodológiai kérdés. A deviáns nyelvi alakulatok főképp empirikus jellegű (adatgyűjtő és -osztályozó) vizsgálatai arra utaltak, hogy a GPP különösen alkalmas arra, hogy magyarázó elvként kínálkozzék eme erősen heterogén adathalmaz értelmezéséhez az információs térszűkítés, vagyis az egyszerűsítés elvével. Ez az elv a szóalakok/frázisok fonológiai alapalakjához képest torzított/deviáns realizált formák megjelenésének okaként téves működésű programozási műveleteket tesz fel, amelyek elnagyolt, túlgeneralizált, vagyis információhiányos alakokat hoznak létre.

A feltett kérdések indoklása

Minden elméletet ellenőrizni kell. Ezt azt jelenti, hogy fogalmainak, összefüggéseinek létezését igazolandó független bizonyítékokat kell keresnünk. Egyrészt össze kell vetni a hipotéziseket az empirikus adatokkal, másrészt pedig ki kell terjeszteni hatókörét: vagyis kipróbálni, hogy fogalmai és összefüggései más elméletekben is képesek-e ugyanolyan értelemben működni, mint az eredeti elméletben. Tudománymetodológiailag tehát az a kérdés, hogy igazolható-e a GPP empirikusan, és hogy mekkora a hatóköre.

Az alkalmazott módszer(ek) választásának indoklása

A megválaszolandó kérdésre egyfelől annak a vizsgálata adhat választ, hogy tud-e működni deviáns nyelvi alakulatok különféle típusú és nagy méretű korpuszában a GPP egyszerűsítési elve általános magyarázóelvként, tehát igazolható-e a létrejött szekvenciák változatos fonológiai szerkezete információszűkítéssel járó téves műveletekkel, másfelől pedig az, hogy jogos-e a GPP kétszintű működésének mentális reprezentációt tulajdonítani. A választott eljárás a központi elv egyre nagyobb részletességű, mélységélességű, hipotetiko-deduktív módszerű feltárása volt. Ez a módszer mindig szükségszerű második lépése minden kutatási folyamatnak. Az első lépés, a kutatás taxonomikus szakasza valamilyen szempontból közös tulajdonságú adatokat gyűjt, majd osztályozási szempontokat keres arra vonatkozóan, hogy közösségüknek milyen típusai vannak. A kutatás elméleti szakasza az adatok alapján felállít egy magyarázó hipotézist, amely a jelenségek hátterében lévő összefüggéseket kísérli meg feltárni. A hipotézis ellenőrzésére aztán az empirikus adatokkal való összevetés szolgál. Ezt a két szakaszból álló utat az indokolja, hogy egyfelől legalább bizonyos mennyiségű adat tapasztalása szükséges a magyarázó hipotézis megfogalmazásához, másfelől pedig az, hogy a magyarázó hipotézis lehetővé teszi, hogy érvényességét ne az összes (nem ritkán végtelen számú) adattal való (kivitelezhetetlen) összevetéssel, hanem logikai úton ellenőrizhessük. A deduktív ellenőrzés értelmében egy hipotézis mindaddig érvényesnek tekinthető, amíg nem mond ellent neki adat.

A deviáns nyelvi alakulatok összegyűjtött és osztályozott adatai alapján az egyszerűsítés elvének hipotéziséből levezethető volt a stratégiák létezésének hipotézise, amely az empirikus adatokkal való összevetésük során azt mutatta, hogy a feltett stratégiák minden vizsgált korpuszban egyaránt jelen voltak. A stratégiák eltérő művelettípusok révén hozták létre az adatokat, amelyeknek közös szervezőelvük az információhiányos szerkezet volt.

A programozási szintek mentális reprezentációjának igazolása pedig azokkal az adatokkal történt, amelyeknek hátterében vagy kizárólag az egyik, vagy csak a másik szintre jellemző műveletek voltak feltehetők.

Az eredmények helye az eddigi kutatásokban

A GPP-ből levezetett fogalmak és összefüggések empirikus adatokkal való összevetése igazolta, hogy a GPP egy olyan nagy hatókörű elv, amely képes adekvát módon magyarázni a deviáns alakok információhiányos szerkezetének létrejöttét és felépítését. Az alapalak vs. realizált forma viszonyának leírása révén részét képezi az általános fonológiaelméletnek, a kiemelt helyek és a transzszegmentális jegyátadó, -ismétlő műveletek leírásával a szekvenciaszervezés univerzális stratégiakutatási eredményeinek és a kétszintű fonológiai programozás elvének bevezetésével a pszicholingvisztikának.

Lehetséges nyitott kérdések

Egy elmélet ellenőrzése végtelen folyamat. A továbbiakban következhet a GPP összevetése az önmagából következő fogalmakkal és hipotézisekkel, illetőleg az empirikus adatokkal a nyelvtörténet terén, további nyelvpatológiás és normál beszédbeli devianciákat tartalmazó korpuszokkal (pl. felnőtt olvasás, gépíráshibák), továbbá a beszédprodukcióban való jelenlétének igazolása után megkezdődhet a beszédfeldolgozásban és a keresési folyamatokban való működésének feltárása is. Ez utóbbi lehetőségére lássunk egy példát. Egy közlő mentális lexikonából az Óvári utca nevét próbálta nem teljes sikerrel előhívni: „Olyan, mintha azt mondanám: hóvirág, de biztosan nem az”. Figyeljük meg a keresési műveleteket: a globális programozási szinten megvannak a szótagszám, a szegmentumszám, és a tagolásihatár-jegyek, amelyek felerősítve jelentek meg: az elején a gyakori h-protézis, a végén pedig g a zárhang-betoldás képviseletében. A finomprogramozással a teljes szóalakra megvannak a jegyek, de két, nem teljes feltöltésű magánhangzó-pozícióval: mindkét pozíció csak a [–kerek] vagyis az illabialitás jegyét tartalmazza, amelyhez cserével csatlakoznak a további jegyek: a nyelvállásfoké ([+alsó] és [+felső]) és a nyelv vízszintes helyzetéé ([+hátsó] és [–hátsó]). Ez az adat arra utal, hogy nemcsak a fonológiai tervezésben és kivitelezésben van szerepe a GPP-nek, hanem a beszédprodukció ezeket megelőző fázisában, a keresésben is. Ha pedig ez igazolható, akkor a GPP adekvátságát nemcsak újabb független bizonyíték támasztja alá, hanem hatóköre is szélesebb érvényűvé válik.

A munkát az OTKA T 034960 pályázata támogatta.

Irodalom

Caplan, D. (1987): Neurolinguistics and linguistic aphasiology. Cambridge University Press, Cambridge – New York – New Rochelle – Melbourne – Sydney.

Dezső L. (1970): A gyermeknyelv mondattani vizsgálatának elméleti–módszertani kérdései. In: Általános Nyelvészeti Tanulmányok VII: 77–99.

Garrett, M. F. (1982): Production of speech: Observations from normal and pathological language use. Ellis, A. (ed.): Normality and pathology in cognitive functions. Academic Press, London.

Garrett, M. F. (1984): The organization of processing structure for language production: Applications to aphasic speech. Caplan, D. – Lecours, A. R. – Smith, A. (eds): Biological Perspectives on Language. MIT Press, Cambridge, MA.

Garrett, M. F. (1992): Disorders of lexical selection. Cognition 42: 143–180.

Gósy M.: Pszicholingvisztika. Corvina, Budapest 1999.

Kassai I. (1981): Távhasonulás a gyermeknyelvben. In: Nyelvtudományi Közlemények 83: 160–167.

Lengyel Zs. (1981a): A gyermeknyelv. Gondolat, Budapest.

Lengyel Zs. (1981b): Tanulmányok a nyelvelsajátítás köréből. Nyelvtudományi Értekezések 107. Akadémiai, Budapest.

Lengyel Zs. ([1999]): Az írás. Kezdet–folyamat–végpont. Az írástanulás pszicholingvisztikai alapjai. Corvinus, Budapest.

Levelt, W. J. M. (1989): From intention to articulation. MIT Press, Cambridge MA.

Nádasdy Á. – Siptár P. (1994): A magánhangzók. In: Kiefer F. (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan II. Fonológia, 42–182.. Akadémiai, Budapest.

Pap M. (1970): Vissza a nyelvészethez! Általános Nyelvészeti Tanulmányok VII: 207–228.

Siptár P. (1995): A magyar mássalhangzók fonológiája. Linguistica, Series A. Studia et Dissertationes 18. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Szende T. (1992): Phonological representation and lenition processes. MFF/HPP 24. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Szende T. (1997): Alapalak és lazítási folyamatok. Linguistica, Series A. Studia et Dissertationes 22. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Szépe J. (2000): Fonémikus parafáziák magyar anyanyelvű afáziások közlésfolyamataiban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Intézetének Kiadványai 2. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar. Piliscsaba.

Szépe J. (2002a): A nyelvi rendszer egyszerűsítésének tendenciája és változatai az afáziában (A hangtan szintje). Magyar Nyelvőr 126/2: 230–237.

Szépe J. (2002b): Szekvenciaszervezési stratégiák a hangsorépítés devianciái mögött: fonotaktikai sajátosságok a nyelvbotlás jelenségeiben. In: Fóris Ágota – Kárpáti Eszter – Szűcs Tibor (szerk.): A nyelv nevelő szerepe. A XI. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus előadásainak válogatott gyűjteménye, 269–274. Lingua Franca Csoport, Pécs.

Szépe J. (2003): Univerzális vs. rendszerszabályozott elem- és szerkezetválasztás (Parafáziák szegmentumválasztó és hangsorépítő stratégiái). In: Kukorelli Sándorné (főszerk.): A nyelvtudás szerepe a változó Európában. V. Dunaújvárosi Nemzetközi Nyelvvizsgáztatási és Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia, 313–323. Dunaújvárosi Főiskola, Dunaújváros.

Törkenczy M. (1994): A szótag. In: Kiefer F. (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan II. Fonológia, 273–392. Akadémiai, Budapest.