Tagolási vonalak a magyar szegmentumállományban
(A parafáziák független evidenciái)

Szépe Judit

MTA Nyelvtudományi Intézet – Pázmány Péter
Katolikus Egyetem

Megjelent in: Hunyadi László (szerk.): Kísérleti Fonetika és Laboratóriumi Fonológia, 111–125.

Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Nyomda, Debrecen.

1. Hogy kerülnek a parafáziák a fonológiai laboratóriumba?

Minden elméletet ellenőrizni kell. Egyfelől belső koherenciájára nézve, másfelől az adatokkal való összevetésben. Mit jelent ez a gyakorlat nyelvén? Vannak nézetek, amelyek szerint egy elméletnek empirikusan adekvátnak kell lenni, és vannak olyanok is, amelyek szerint az ellenőrzés mind az empirikus adekvátság, mind az igazságtartalom megállapítására irányul. Ahhoz, hogy e két elméletalkotási mód (ma járatos, óvatosabb kifejezéssel: modellképzés) eltérését megértsük, világosan kell látnunk a két elmélettípus eltérő funkcióját. Karl Popper tudományfilozófus két, alapvetően eltérő elméletalkotási módot különböztet meg: a leíró és a magyarázó elméletet (Popper 1997).

A leíró elmélet célja, hogy megmutassa: bizonyos megfigyelhető jelenségekből bizonyos más megfigyelhető jelenségek következnek. Ha egy elmélet megfelelően reprezentálni tud egy ilyen viszonyt, akkor segítségével előrelátások (predikciók) tehetők: egy bizonyos jelenség fennállásából megjósolhatóvá válik egy másik jelenség bekövetkezése. Ha a predikció érvényes, akkor az elmélet empirikusan adekvát. Ettől eltérően a magyarázó elmélet felteszi, hogy a fogalmak, kategóriák, amelyek az elmélet alkotóelemei, a jelenségek mögött összefüggésrendszert tárnak fel. Nemcsak leírni akarja a megfigyelhető jelenségek között fennálló viszonyokat, hanem magyarázatot akar kapni arra is, miért állnak fenn ezek a kauzálisnak feltett viszonyok. Így a magyarázó felfogás számára az elméletben alkalmazott fogalmak feltett tulajdonságok, összefüggések, halmazba tartozások megnevezései. Az elmélet ellenőrzése pedig nemcsak arra terjed ki, hogy az elmélet adekvát-e empirikusan, hanem azt is, hogy léteznek-e, megvannak-e a mögöttes összefüggésekben a fogalmak által reprezentált tulajdonságok, vagyis azt, hogy valósághű-e az elmélet.

A mögöttes összefüggésrendszer, amelyet egy magyarázó elmélet fogalmai leírnak, nemcsak azokkal a jelenségekkel függ össze, amelyeket már ténylegesen leírtunk ezekkel a fogalmakkal. Az elméletből ténylegesen levezetett következmények (amelyek összevethetők az empíriával) sohasem merítik ki az elmélet által jelzett valamennyi esetet. A mögöttes összefüggés-rendszer leírásának mindig fennmarad egy olyan része, amelynek még nem vizsgáltuk meg a tapasztalattal összevetendő következményeit. Tehát az elméletnek heurisztikus ereje van. Arra ösztönöz, hogy újabb és újabb jelenségkörök kerüljenek be a vizsgálatba. Ám ebből még nem következik, hogy az új jelenségeket reprezentáló fogalmak bármiféle realitással rendelkeznek. Csak akkor tehetjük fel egy fogalom realitását, ha az a fogalom több, egymástól független és jól működő elméletben szerepel ugyanabban az értelemben, amit eredetileg tulajdonítottunk neki. Ezeknek az egymástól független magyarázó hipotéziseknek az empirikus ellenőrzése bizonyítékokkal, független evidenciákkal szolgál arra nézve, hogy az elmélet által rendszerezett és összekapcsolt jelenségek alatt valóban olyan összefüggések rejlenek, amilyeneket az elmélet fogalmai jellemeznek. Ha a fogalmak több, egymástól független jelenségrészlet értelmezésére is alkalmasak, akkor okunk van feltenni, hogy többet tartalmaznak a jelenségszintű leírásnál (Pap 1970).

Az alább bemutatott afáziás beszédanyag egyes sajátosságai független bizonyítékként szolgálhatnak a magyar szegmentum-állományról feltett néhány rendszerösszefüggést illetően. Olyan teoretikus terminusok afáziás jelenségekben való működését szeretném bemutatni, mint magánhangzók/mássalhangzók, obstruensek/szono-ránsok, zárhangok/affrikáták.

2. A korpusz értelmezendő jelenségei: a parafáziák

A vizsgált korpusz kilenc afáziás adatközlőtől gyűjtött (Szépe 2000), mintegy hatórányi beszédanyag. Az ebből összegyűjtött ún. fonémikus parafáziák elemzése alapján olyan hangtani összefüggéseket mutatok be, amelyek arra utalnak, hogy a parafáziás jelenségeket irányító fonológiai folyamatok a szegmentális rendszerelemek sajátosságaiból (inherens tulajdonságaiból és rendszerösszefüggéseiből) adódnak.

A parafázia az afáziás beszédnek az a jellegzetessége, hogy a közlemény egyik összetevője helyén egy másik, ugyanolyan nyelvi szintű összetevő jelenik meg. Fonémikus parafázia jön létre tehát, ha egy közlésegységben valamelyik szegmentum helyett egy másik szegmentum jelenik meg, így (1). (A szegmentum vagy szekvencia standard alakját, illetőleg ejtését szimpla, az afáziás előfordulást dupla szögletes zárójelek között jelölöm, kivéve a táblázatokat, amelyekben mellőzöm a zárójelezést.)

(1) [p]®[[k]] piros [[kiroS]]

Ez a jelenség a szakirodalomban beszédhang-helyettesítés néven is ismert.

A helyettesítésen kívül (2) az elemek törlését (3a) és betoldását (3b) is parafáziának tekintjük. Ezekben az esetekben egy szegmentum helyén zéró, illetőleg egy zéró helyén szegmentum jelenik meg.

(2) helyettesítés: [tS] ® [[c]] csésze [[ce:sE]]

(3) (a) törlés: [r] ® [[Ò]] férfi [[fe:fi]]

(b) betoldás: [Ò] ® [[d]] előadást [[Elë:dAda:St]]

A helyettesítéseket először abból a szempontból elemzem, hogy az egyes helyettesítés-típusok milyen gyakorisággal mutatkoznak a vizsgált afáziás korpuszban, illetőleg hogy ez a gyakorisági eloszlás mutat-e összefüggést az érintett szegmentumoknak a magyar szegmentumállományban betöltött rendszerbeli helyével.

3. A helyettesítések rendszer-összefüggései

3.1. Gyakorisági eloszlás a magán- és a mássalhangzók előfordulásaiban

A felvett adatok első vizsgálata számba vette a korpuszban fellelhető összes egy- és többjegyű beszédhang-helyettesítést, továbbá törlést és epentézist. Mivel az adatközlők interjúból, illetőleg spontán beszédből származó adatainak mennyisége nem elhanyagolható egyéni különbségeket mutat, a jelenségek típusoknak voltak tekintendők. (Ugyanannak a jelenségnek az előfordulása az egyik közlőnél többszöröse, vagy akár többtízszerese is lehet, mint egy másiknál.) Külön vizsgáltam a magán-, illetőleg a mássalhangzók helyettesítési folyamatait. Ezt az indokolta, hogy a két alrendszer élesen eltérő szabályosságot mutat: nem fordul elő olyan eset, hogy magánhangzót mássalhangzó helyettesítene vagy fordítva.

A helyettesítésben részt vevő szegmentumok a magyar szegmentumállomány kombinációiként elvileg 650 különféle (egy- és többjegyű) mássalhangzó-helyettesítést és 72 különféle magánhangzó-helyettesítést hozhatnak létre (ezeket a továbbiakban típusoknak fogom nevezni). A mássalhangzóknál ténylegesen előforduló típusok száma az összes lehetséges típus 22%-a (146 típus). A magánhangzóknál a helyettesítések 36%-a (26 típus) fordul elő. Vagyis a lényegesen kisebb számú és kevesebb megkülönböztető jeggyel definiált magánhangzók, amelyeket általában kevésbé „sérülékenynek” tekintenek (Lecours és mtsai 1973), több mint másfélszer annyit használnak fel a helyettesítési lehetőségek közül, mint a kilencszer akkora helyettesítési térrel rendelkező mássalhangzók.

3.2. Mássalhangzók helyettesítés-típusai

A helyettesítés-, valamint a törlés- és epentézistípusok a következő összefüggést mutatják. A kizárólag helyettesítőként (helyettesítettként azonban nem) előforduló [h] kivételével, (illetőleg [dJ] és [Z] kivételével, amelyekre nincs afáziás adat) egyjegyű helyettesítésben minden mássalhangzó előfordul mind helyettesítőként, mind helyettesítettként.

Az egyjegyű helyettesítésekben részt vevő szegmentumok egy része kétjegyű helyettesítésekben is megjelenik. A szegmentumok egy része törlődhet vagy betoldódhat. A vizsgált korpuszban csak azoknak a mássalhangzóknak a törlése fordul elő, amelyeknek van két- vagy többjegyű helyettesítőjük, másfelől csak olyan mássalhangzók epentézise tapasztalható, amelyek két- vagy többjegyű helyettesítőként is előfordulnak. Egyetlen kivétel van: a helyettesítettként elő nem forduló [h] (a lexikális h-törlésen túl is) törlődhet. Ez az összefüggés arra utal, hogy a törlés értelmezhető úgy, hogy a szegmentum létrehozásához szükséges fonológiai információk egyike sem hozzáférhető az afáziás közlő számára az adott közlésegységen belül. Az epentézis pedig felfogható a hatékonyan hozzáférhető fonológiai információ generalizált felhasználásaként. (4)-ben látható, hogy a korpuszban előforduló törölt elemek a következők voltak: [m l r j v f S h g t ï]. A betoldottak pedig: [[m l r j v f S s h d g t k tS]]. Mint látjuk, a törölt és betoldott szegmentumok tartománya a mássalhangzók körében 70%-ban megegyezik.

(4)

Töröltek:

m

l

r

j

v

f

S

h

g

t

ï

Betoldottak:

m

l

r

j

v

S

s

h

d

g

t

k

tS

Azok a mássalhangzók, amelyek a legtöbb különféle mássalhangzó helyettesítőjeként jelennek meg, a következők voltak: [[t z d n s]]. Ahogyan az (5) táblázat mutatja, túlnyomó részük a spontán beszéd gyakori mássalhangzói közül kerül ki (vö. Szende 1973). Ettől a tendenciától kismértékben eltér a [[d]] és az [[s]], amelyek valamivel kevésbé gyakoriak a spontán beszédben. Ennek ellenére azok között az elemek között vannak, amelyek a legtöbb különféle mássalhangzót helyettesítik. A jelenséget legvalószínűbben a kisebb artikulációs erőfeszítésre való törekvés indokolja. Az (5–8)-ban az elemek után írt értékek az alábbiakat mutatják. (5–6)-ban: 1. oszlop: a helyettesítőként előforduló szegmentumot; 2. oszlop: a helyettesítés-típus számát, vagyis azt a számot, ahány különféle szegmentumot helyettesít az 1. oszlopban előforduló szegmentum; 3. oszlop: a 2. oszlopban előforduló szám százalékarányát az 1. oszlopban előforduló szegmentum összes lehetséges helyettesítés-típusához képest; 4. oszlop: a szegmentum előfordulási gyakoriságát a spontán beszédben. (7–8)-ban: 1. oszlop: a helyettesítettként előforduló szegmentumot; 2. oszlop: a helyettesítés-típus számát, vagyis azt a számot, ahány különféle szegmentum helyettesíti az 1. oszlopban előforduló szegmentumot; 3. oszlop: a 2. oszlopban előforduló szám százalékarányát az 1. oszlopban előforduló szegmentum összes lehetséges helyettesítés-típusához képest; 4. oszlop: a szegmentum előfordulási gyakoriságát a spontán beszédben.

(5) a leggyakrabban helyettesítő mássalhangzó-szegmentumok

a helyettesítő szegmentum	a helyettesítés-típus száma	a helyettesítés-típus százalékaránya	előfordulási gyakoriság
t	13	50	6,50
z	11	44	3,19
d	11	44	2,37
n	9	36	6,88
s	9	36	1,56
l	8	32	5,26
k	8	32	4,24

A legkevesebb helyettesítő típust alkotó mássalhangzók pedig általában a spontán beszéd kevésbé vagy legkevésbé gyakori mássalhangzói között vannak: [[c j J ts dJ Z h]]. Erős kivételt képez a legkevesebb típust mutató [[h]], amely a spontán beszédben nem kis gyakoriságú; vö. (6).

(6) a legritkábban helyettesítő mássalhangzó-szegmentumok

a helyettesítő szegmentum	a helyetesítés-típus száma	a helyettesítés-típus százalékaránya	előfordulási gyakoriság
c	3	12	0,01
j	3	12	1,68
J	3	12	0,02
ts	3	12	0,18
dJ	2	8	0
Z	2	8	0,005
h	1	4	2,54

A legtöbb eltérő mássalhangzóval helyettesített szegmentumok zöme a spontán beszéd gyakori mássalhangzói közül kerül ki: [k t l d z v]; vö. (7).

(7) a leggyakrabban helyettesített mássalhangzó-szegmentumok

a helyettesített szegmentum	a helyetesítés-típus száma	a helyettesítés-típus százalékaránya	előfordulási gyakoriság
k	11	44	4,24
t	10	40	6,50
l	10	40	5,26
d	8	32	2,37
z	8	32	3,19
v	8	32	1,92

A (8)-as táblázat azt mutatja, hogy a legkevesebb helyettesítő típussal rendelkező mássalhangzók a spontán beszédben is kevéssé gyakoriak: [ts ù J dJ Z h]. Itt is erős kivétel a legkevesebb helyettesítési típusban előforduló [h], amely a spontán beszédben nem kis gyakoriságú.

(8) a legritkábban helyettesített mássalhangzó-szegmentumok

a helyettesített szegmentum	a helyettesítés-típus száma	a helyettesítés-típus százalékaránya	előfordulási gyakoriság
ts	4	16	0,18
ù	4	16	0,43
J	4	16	0,02
dJ	0	0	0
Z	0	0	0,005
h	0	4	2,54

A legtöbb eltérő mássalhangzót helyettesítő mássalhangzók, illetőleg a legtöbb eltérő mássalhangzó által helyettesített mássalhangzók köre erős átfedést mutat. Az érintett elemek több mint 70%-ban azonosak. Ugyanez érvényes a legkevesebb eltérő mássalhangzót helyettesítő mássalhangzók, illetőleg a legkevesebb eltérő mássalhangzó által helyettesített mássalhangzók állományára is. Tehát az afáziás közlésekben tendenciaszerűen ugyanazok a mássalhangzók töltik be a helyettesített és a helyettesítő szerepet is: a spontán beszédben gyakoribb elemek alkotják helyettesítőként és helyettesítettként is a legtöbb típust (9), míg a kevésbé gyakoribbak a legkevesebbet (10).

(9)	gyakori helyettesítő mássalhangzók:
	t	z	d	l	k		n	s
	gyakori helyettesített mássalhangzók:
	t	z	d	l	k	v

(10)	ritkán helyettesítő mássalhangzók:
	ts	J	dJ	dz	h		c	j
	ritkán helyettesített mássalhangzók:
	ts	J	dJ	dz	h	ù

A legtöbb helyettesítő és helyettesített típust alkotó elemek elsősorban a szájcsatorna elülső részén képzettek (elsősorban [denti]alveolárisok) és [k], amely utóbbi viszont a második leggyakoribb magyar mássalhangzó. Azoknak a mássalhangzóknak pedig, amelyek helyettesítőként és helyettesítettként is a legkevesebb típust képviselik (elsősorban affrikáták), mindegyike tartalmaz képzésmódjában résösszetevőt.

Az a jelenség, hogy a legtöbb típust alkotó, elemeik között nagy átfedést mutató helyettesítők és helyettesítettek egyaránt elsősorban a (denti)alveolárisoknak a szegmentumrendszer szempontjából legnagyobb sűrűségű tartományából kerülnek ki, a (denti)alveolárisok implementációbeli kétarcúságára utal. Az alveolárisok a fajlagosan legkisebb artikulációs energiafelhasználással ejthető mássalhangzók. Más megfogalmazásban: a helyettesítés iránya az „erős ® gyenge” az obstruensek körében. A jelenség párhuzamban áll az érintett elemek rendszerbeli gyakoriságával is. A kisebb erőfeszítés pedig korrelál helyettesítő típusként való intenzív megjelenésükkel. Ugyanakkor a beszédcsatorna közel azonos felületén képezendő számos elem a kivitelezésnek nagyfokú, afáziás közlők számára nem ritkán elérhetetlen pontosságát követeli meg, amit a (denti)alveolárisok nagyszámú helyettesített típusként való megjelenése igazol. Amint láttuk, a spontán beszédben gyakori [h] – amely az afáziás törlésben és betoldásban egyaránt érintve van – igen kis mértékben vesz részt a helyettesítésben. Ez arra enged következtetni, hogy a mennyiségi és minőségi változást létrehozó afáziás folyamatok feltételezhető motivációja lehet eltérő: [h] esetében a mennyiségi változás az elem gyakoriságával, a minőségi változás pedig a rendszerben elfoglalt szélső pozíciójával mutat párhuzamot.

3.3. Magánhangzók helyettesítés-típusai

A szótagszámot megváltoztató magánhangzótörlés, illetve magánhangzó-betoldás ritka előfordulása az afáziás közlésekben arra a tendenciára utal, hogy a szóalak újraszervezési folyamataiban a szegmentumszám csak annyiban változhat, amennyiben nem változtatja meg a szótagszámot. Tehát a szótagszám állandósága erősebb megkötésnek bizonyul, mint a szegmentumok számáé.

A mássalhangzóktól eltérően, a legtöbbször helyettesítő két magánhangzó egyike , az [[y(:)]], a spontán beszédben a legkevésbé gyakori, másika pedig, az [[i(:)]], közepes gyakoriságú (11).

(11) a leggyakrabban helyettesítő magánhangzó-szegmentumok

a helyettesítő szegmentum	a helyetesítés-típus száma	a helyettesítés-típus százalékaránya	előfordulási gyakoriság
y(:)	5	55	0,29
i(:)	4	44	2,59

A legkevesebbszer helyettesítő [[a: E]]-t viszont éppen nem a spontán beszédben kis gyakoriságú magánhangzók között találjuk (12).

(12) a legritkábban helyettesítő magánhangzó-szegmentumok

a helyettesítő szegmentum	a helyetesítés-típus száma	a helyettesítés-típus százalékaránya	előfordulási gyakoriság
a:	1	11	2,98
E	1	11	11,22

Azok a magánhangzók, amelyeket a legtöbb különféle magánhangzó helyettesíti a korpuszban, [o(:)], [e:] és [E], szintén gyakoriak a spontán beszédben (13). Az [a:] pedig, amelyet a legkevesebb különféle magánhangzó helyettesíti, spontán beszédben ugyancsak a gyakoriak közé tartozik (14).

(13) a leggyakrabban helyettesített magánhangzó-szegmentumok

a helyettesített szegmentum	a helyetesítés-típus száma	a helyettesítés-típus százalékaránya	előfordulási gyakoriság
o(:)	4	44	2,89
e:	4	44	3,26
E	4	44	11,22

(14) a legritkábban helyettesített magánhangzó-szegmentumok

a helyettesített szegmentum	a helyetesítés-típus száma	a helyettesítés-típus százalékaránya	előfordulási gyakoriság
a:	1	11	2,98

Megfigyelhetjük, hogy a magánhangzók állományában helyettesítőként és helyettesítettként egyaránt a legtöbbször megjelenő elemek a magánhangzórendszer nem alsó (tehát felső vagy középső nyelvállású) tartományába sorolódnak. Míg azonban a leggyakoribb helyettesítő típusok elsősorban középső nyelvállásúak, addig a helyettesítettek leginkább felsők. Ha megvizsgáljuk a teljes magánhangzó-állomány helyettesítőit és helyettesítettjeit, azt láthatjuk, hogy az alsó/nem alsó elkülönülés a teljes készletre is igaz. Ugyanakkor helyettesítőként a felső, míg helyettesítettként a középső nyelvállásúak dominálnak. A spontán beszédben a leggyakoribb, alsó nyelvállású [E] helyettesítettként a leggyakoribbak közé tartozik, viszont a legkevesebb különféle magánhangzót helyettesíti. Az [a:] pedig helyettesítettként és helyettesítőként egyaránt a legritkább. Az iménti jelenségek, továbbá a nem-alsó nyelvállású magánhangzók intenzív részvétele a helyettesítési folyamatokban hasonlóságot mutatnak a mássalhangzó-készletben legnagyobb számban előforduló (denti)alveolárisok kettős viselkedésével. A nem-alsó tartomány elemei, amelyek a semleges légzőálláshoz közelebbiek, a képzési konfiguráció kisebb mértékű elmozdulásával ejthetők, mint az alsó tartomány elemei, ezért a legtöbb helyettesítő típus közülük kerül ki. Másfelől azonban a közel azonos felületen képezendő számos elem nagy részletességgel meghatározott artikulációt kíván meg. A helyettesítettek magas típusszáma arra utal, hogy az afáziás közlésben ennek megvalósítása – az imént leírtak okán – nehézségekbe ütközik.

3.4. A helyettesítések rendszerösszefüggéseinek áttekintése

Az elvégzett vizsgálatok szerint az, hogy egy adott szegmentum milyen mértékben jelenik meg helyettesítőként és helyettesítettként, tendenciaszerűen erős párhuzamot mutat azzal, hogy a rendszer milyen sűrűségű tartományának eleme. Az az elem, amely nagy sűrűségű tartományba tartozik, mind helyettesítettként, mind helyettesítőként nagyszámú típust képvisel. Ez az összefüggés korrelál a spontán beszédbeli gyakorisági adatokkal, bár a korreláció szorossága nem teljesen egynemű. Spontán beszédben nagy gyakoriságú elem ugyanis abban az esetben is intenzíven részt vehet a helyettesítési folyamatokban, ha nem nagy sűrűségű tartományba tartozik (ilyen például a [k]), illetőleg helyettesítőként és helyettesítettként mutathat eltérő irányt is (l. az [E] esetét).

1. Obstruensek és szonoránsok

A most következő jelenségek a szegmentális fonológia autonóm leírási elveinek a szempontjából is érdekesek.

A helyettesítési folyamatokban sajátos elkülönülést mutatnak az obstruensek és a szonoránsok. Az elkülönülés mértékét nem befolyásolja az, hogy bizonyos szegmentumok hovatartozása teoretikusan nem egyértelmű. Így a [v] lehet réshang, illetőleg szonoráns, a [ï] és a [c] pedig zárhang, illetőleg affrikáta. Az érintett szegmentumokat bármelyik részhalmazba sorolhatjuk: a különbség olyan csekély, hogy az egyes részhalmazok egymáshoz való viszonyát egyetlen esetben sem befolyásolta.

(a) Jellemző az obstruensek részhalmazán belüli helyettesítés, illetőleg a szonoránsok részhalmazán belüli helyettesítés.

(b) Az obstruensek között elsődleges az azonos képzésmódú szegmentumok részhalmazán belüli helyettesítés eltérő képzéshelyű és/vagy zöngésségű helyettesítővel, illetőleg helyettesítettel.

(c) Mind ejtésben, mind azonosításban az affrikáták vesznek részt legkevésbé a helyettesítési folyamatokban. A szonoránsok, illetőleg a zár- és réshangok részhalmazain belüli helyettesítéseknél valamivel kisebb előfordulási gyakoriságú, de szintén jelentős ejtésben a zárhangok réshangokkal, a zárhangok szonoránsokkal, illetőleg a szonoránsok zárhangokkal való helyettesítése. A réshangok közül kizárólag a [z]-t helyettesítheti szonoráns – többjegyű helyettesítésben – (illetőleg a [[v]], amennyiben a [v]-t réshangnak tekintjük) és megfordítva: szonoránsokat a réshangok közül kizárólag [[z]] helyettesíthet (illetőleg [v]-t [[J]] és [[f]]). Mindkét jelenség a [v] kettős természetét támasztja alá. Szonoráns affrikátákat egyáltalán nem helyettesít, az affrikáták közül pedig egyedül a [[dJ]] helyettesít szonoránst ([ù]). Ugyancsak kisebb gyakorisággal azonosításban réshang helyett előfordulhat zárhang és affrikáta, zárhang helyett pedig szonoráns.

A [v] és a [j] egyszerre mutatnak szonoráns- és obstruens-tulajdonságot: egy számottevő posztlexikális szabályt megsértve zöngésíthetik az előttük álló zöngétlen obstruenst (15). Feltehetően éppen azért ez a két elem van érintve a folyamatban, mert csak ezeknek vannak egyszerre szonoráns és obstruens tulajdonságaik (Siptár 1995: 30–38). Kettős természetüket más módon is felmutatják. Egyfelől – hasonlóan az obstruensekhez – mindkettőjük zöngétlen párja is szerepet kap a folyamatokban (16), másfelől pedig ugyanazokat az elemeket helyettesítik, mint a réshang-tulajdonság nélküli szonoránsok, tehát elsősorban nazális és nem nazális szonoránsokat, továbbá zárhangokat. Másfelől ugyanazok az elemek helyettesítik őket, mint a réshang-tulajdonság nélküli szonoránsokat: vagyis szonoránsok, zárhangok és a [[z]].

(15) hatvan [[hAdvAn]], hetven [[hEdvEn]], apjuk [[Abjuk]]

(16) vár [[fa:r]], György [[jërç]]

Az [l], az [r] és a [j] ugyancsak elkülönülő csoportot alkot a parafáziás jelenségekben: az [l] és az [r], az afáziás helyettesítési folyamatokban a legerősebben érintett szegmentumok, legfőképp egymás helyett fordulnak elő, illetve [j]-vel helyettesíthetik egymást. Akár úgy is, hogy ugyanannak a szóalaknak a helyettesítésében vesznek részt (mégpedig ugyanannál az adatközlőnél) (17):

(17) ruhát [[luha:t]], [[juha:t]], sál [[Sa:j]], [[Sa:r]]

Ugyancsak együtt vesznek részt annak a közlőnek a helyettesítési folyamataiban, aki a zárhangokat, továbbá a [l]-t, a [r]-t és a [j]-t helyettesíti zárhangokkal és nazálisokkal. Emellett az [l] és az [r] az afáziás közlésfolyamatok jellegzetes törölt elemei (18), illetőleg hiátustöltői (19):

(18) szalámit [[SAa:mit]], citromlé [[tsitrome:]],

ceruza [[tsEuzA]], férfi [[fe:fi]]

(19) könyveit [[këùvElit]], fiúk [[firo:k]]

Ez a jelenség nemcsak összetartozásukra utal, amit – gyermeknyelviek mellett – tájnyelvi adatok is megerősítenek (B. Lőrinczy 1977: 20–30), hanem a zárhangokkal való kapcsolatukra is. Mindhárom elemnek – és csak ezeknek – speciális a viszonya a zárképzéssel: [l] és [r] szonoráns természetük ellenére akadályhangok, a képzési felületeknek speciális, az obstruens zárhangokétól eltérő érintkezésével, az approximáns [j] pedig az akadályhangok artikulációjával képeződik az akadály tényleges megvalósulása nélkül. Ebbe a speciális szegmentumcsoportba sorolandó a [v] hasonló tulajdonságokkal rendelkező ejtésvariánsa, az approximáns [ï] is (Siptár 2001: 36), amely az afáziás beszédjelenségekben is megjelenik.

2. Zárhangok és affrikáták

A [ts], a [tS], a [c] és a [ï] viselkedéséről: az eltérő megközelítések által (Siptár 1995: 33–34, Szende 1997: 111–115) eltérő státusúnak minősített [c] és [ï] a helyettesítési folyamatokban kettős természetűeknek bizonyulnak. (a) Egyfelől, eltérően a nem kérdéses státusú affrikátáktól, a [c]-t és a [ï]-t ugyanazok az elemek helyettesítik, mint a zárhangokat. Ugyanis a zárhangokat, illetve a [c]-t és a [ï]-t helyettesítheti szonoráns, és fordítva. Ezzel szemben a nem kérdéses státusú affrikátákat soha. (b) Másfelől viszont artikulációjuk pontos kivitelezésének bonyolultsága éppen olyan tévesztéseket eredményez az afáziás folyamatokban, mint a nem kérdéses státusú affrikátáké. (Hogy az affrikátákon végbemenő műveleteket az afáziás közlésfolyamatokban mégsem kizárólag artikulációs szempontok motiválják, arra [tS] előfordulása utal egy- és kétjegyű helyettesítőként, illetve betoldott elemként. [tS] nemcsak a mássalhangzó-rendszerek egyik elsődlegesen megjelenő eleme, hanem a gyermeknyelvben is korán stabilizálódik.) A korpuszban ennek legérdekesebb megjelenési formája az affrikátának olyan virtuális összetevőkre való szétválása, mint a [t]-nek megfeleltethető zárkomponens és a [S]-nek megfeleltetheő réskomponens, illetőleg ezeknek a virtuális összetevőknek az esetleges átpozicionálása (20):

(20) (a) alveoláris zárhanggá való egyszerűsítés

[tS] ® [[t]] csavar [[tAvAr]], csiga [[tigA]],

kulcs [[tkult]]

[ts] ® [[t]] ceruza [[tEruzA]], Laci [[lAti]]

[c] ® [[t]] tyúk [[tu:k]]

(b) réshanggá való egyszerűsítés

[tS] ® [[S]] csukva [[SukvA]], dicséret [[diSe:rEt]]

[ts] ® [s]] ceruza [[sEruzA]]

[ï] ® [[j]] négyzet [[ne:jsEt]]

(c) szétválás összetevőkre

[tS] ® [[t]]+[[S]] csukva [[tuSvA]]

az egész család [[Az Ege:S tAla:d]]

[ts] ® [[t]]+[[s]] docens [[dosEnt]]

[ï] ® [[d]]+[[j]] hagyott nekik [[hAdjon:Ekik]]

Összefoglalás

Az áttekintés után visszatérhetünk a kezdőponthoz. A bemutatott afáziás adatok empirikus bizonyítékkal szolgálnak a szegmentális fonológia egyes teoretikus terminusai számára. Az elméletalkotásban a független bizonyítékok keresésében azonban sohasem állhatunk meg. Bármilyen sok független bizonyítékunk van is egy elmélet igazságára, sohasem lehetünk biztosak abban, hogy az tényleg adekvátan írja le a mögöttes összefüggéseket. Nincs más biztosíték, mint az elmélet állandó ellenőrzése: újabb és újabb jelenségszférák bevonása a kutatásba.

Természetesen a kutatás során olyan problémák is előadódnak, amelyekkel az elmélet nem tud megbirkózni. Ilyen például a nem nazális szonoránsok sajátos csoportalkotása a zárhangokkal. Az ilyen problémák felhalmozódása vezet bővítő és újrarendező (rész)elméletek kialakulásához.

Irodalom

Lecours, A.R.–Lhermitte, F.–Deloche, G. (1973): Paraphasias phonémiques. Description et simulation sur ordinateur. Colloques IRIA–Informatique Médicale 2: 311–350. Institut de recherche d’informatique et d’automatique, Rocqencourt.

B. Lőrinczy É. (1977): Az l, r és j hangok azonos magatartásformái a magyar nyelv bizonyos kételemű mássalhangzó-kapcsolódásaiban. Magyar Nyelv 73: 20–30.

Pap M. (1970): Vissza a nyelvészethez! Általános Nyelvészeti Tanulmányok VII: 207–228.

Popper, K. (1997): A tudományos kutatás logikája. Európa, Budapest.

Siptár P. (1995): A magyar mássalhangzók fonológiája. Linguistica, Series A, Studia et Dissertationes 18. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Siptár P. (2001): Aszimmetriák a magyar fonológiában. Habilitációs értekezés. Budapest.

Szende T. (1973): Spontán beszédanyag gyakorisági mutatói. Nyelvtudományi Értekezések 81. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szende T. (1997): Alapalak és lazítási folyamatok. Linguistica, Series A, Studia et Dissertationes 22. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Szépe J. (2000): Fonémikus parafáziák magyar anyanyelvű afáziások közlésfolyamataiban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Intézetének Kiadványai 2. PPKE, Piliscsaba.