Megjelent in: Magyar Nyelv CIII/2: 137–149.

Mire jó, és milyen a „jó” fonológia?

PDF-változatban

 

1. Az a hatalmas fejlődés, amelyet a fonológia a 20. század utolsó harmadában, a generatív fonológia megjelenésétől megtett, eredményeivel és hiányhelyeivel váltást érlel. Továbbhaladásá­nak feltétele, hogy újraépítse kapcsolatát a fonetikával, egyáltalán a nyelvi közlés valóságával. (Hitelesen jellemzi a helyzetet egy nyelvész akadémikus még 1994-ben tett kijelentése, mi­szerint a fonológusnak nem is kell értenie a fonetikához, hogy elvégezze munkáját.) A szakma egyébként becsületes önreflexiója maga is szaka­dékot világít be. Ott tartunk, hogy a fonéma fogalmának az agnoszticizmus homályába taszítása után az is kérdésessé vált, hogy egyáltalán akár szeg­men­tu­mok­ról beszélhetünk-e (vö. Port–Leary 2005, Siptár 2006). Tudományszakunkban ma a kutatás általános tendenciája, hogy az, ha fonológiai cél­veté­sű, funkcionális szemléletű, a fonetika feltárt tényeit inkább illusztrációnak használja, ha pedig a szer­ző céhbeli fonetikus, tárgyát legfeljebb passzionátus utalásokban kapcsolja hozzá a fonológia funkcionális kérdései­hez. (A szakcikkek címében előszeretettel használt „fonetikai alapú fono­ló­giai” fordulat és ennek több változata jobbára nem egyéb, mint desiderium bonum.) Örömmel je­gyez­hetjük meg viszont, hogy ebben a környezetben néhol oázisra lelünk. Nálunk legutóbb épp Bárkányi Zsuzsanna és Kiss Zoltán tanulmányában (BárkányiKiss 2006), akik a magyar [v] akkomodációs viselkedésének beszédakusztikai elemzésével közelítenek a /v/ fonológiai rendszerhelyének hiteles megoldásához, mindenesetre óvatosan el­kerül­ve, hogy idevágó konzekvenciát expressis verbis rögzítsenek. Szemléletük és koncepciójuk valóban „hangtani”, a kifejezés egységesítő értelmében.

Egy jelentős magyar festőművész neves svájci művészettörténésszel beszélgetve ezt mondta: ha kimerítve látja egy irányzat vagy egy korszak lehetőségeit, igyekszik mindent újrakezdeni, és azonnal felvesz egy aktot. Célunk hasonló, az, hogy régi–új továbbvezető utak lehetőségére mu­tas­sunk rá, a közvetlen valósághűség elvét, emellett a műveleti meg­közelítés stratégiáját követve.

2. Arra az első kérdésre, hogy miért is foglalkozunk a nyelvnek ezzel a szintjével, tréfásan szólva, az ariszto­te­lészi válasz a következő volna. Azért, hogy segítsük az embe­reket abban, hogy helyesen és szépen beszéljenek. A nemes cél azonban azt implikálja, hogy meghatározzuk a célba vett emberek körét, nyelvhasználatuk alapul vételével.

A nyelvet használó ember (i) egy adott nyelvet beszélő ember (aki egy másik nyel­vet is beszélhet); (ii) nemcsak felnőtt, hanem a kialakulásban levő vagy leépülésben levő nyelvhasznála­tot gyakorló egyén; (iii) nemcsak zavarmentesen közöl, hanem nyelvi kom­mu­nikációjában tartósan vagy idő­legesen zavart is lehet: ebben az esetben nemcsak a leírás–diagnózis, hanem a segíté­s, a gyógyí­tás, a terápia is benne van az elemzés feladatai között (l. Szépe–Vass-Kovács 1972); (iv) nemcsak az írás és a szobakultúra által opti­málisnak tekintett változatok használója, hanem a szabadtéri, valamint transzponált vál­tozatok használója is; használja emellett (v) nemcsak a nyelvi és benne a fonológiai rend­szer főalakjait, hanem annak változatait is, bele­értve a stilisztikai, érzelmi, „emfatikus” változatait; továbbá (vi) a szupersztenderdizáltakat: a fel­ol­vasott, a színpadon előadott, a szónokként hasz­nált, templomi változatokat; (vii) nemcsak a szándékolt, hanem a laza, a hanyag, elszólásszerű, csendkitöltő stb. ver­zióit; (viii) nemcsak az anya­nyelvi, hanem az idegen- és kevert nyelvi beszédet; (ix) nemcsak a beszélt, hanem az énekelt nyelvet; (x) nemcsak a próza, hanem a költészet nyelvi változatát is, így a költészet hangzó sa­já­tosságainak jellemző jegyeit; azután (xi) nemcsak a beszéd, hanem a betűíró írásrendsze­rek sajátos kódját; (xii) nemcsak az in vivo, hanem a „displaced”, a rögzített, a távolsági kommunikációban elhangzó beszédnek és megértésének műfaját. (Meglehet, túlzott elvá­rások. Mint a tudomány igazi kihívásai.)

A fonológiai leíró mechanizmusnak, vagyis annak, milyen elméleti keretben, milyen sza­bá­lyokkal, milyen elemek igénybevételével történik mindez, az is feladata, hogy a fenti, nyel­ven kívüli, a reális életben létező feladatokat is kiszolgálja. Lehetnek persze tudományelméleti céljai is, de akkor szüksége van valamilyen átkötő mechanizmusra, amely az alkalma­zást/felhasználást lehe­tővé teszi. Ha nem törekszünk ilyesmire, akkor megvan annak a lehető­sége, hogy valamennyi alkalmazás külön-külön (a nyelvészet és más területek történetének szinte véletlenszerűen kivá­lasztott elemeire alapozó) párhuza­mos, pszeudohangtant építsen ki.

Mindezek fényében kézenfekvő, hogy két – egyébként azonos értékű – fonológiai rend­szer közül azt tekintsük használhatóbbnak, amely minél több alkalmazás számára szolgálhat kiindulási alapul. Nota bene, ez modellálja egy kicsit megismerésünk egységét is. Az egység pedig nem el­vont maxima, hanem a nyelvével élő ember természetes adott­sága. Nem egymás­tól elszakadt, különálló fonológiai rendszerek, elemek és szabályok léteznek, hanem az ember létezik az ő válto­zatos körülményeivel, amelyeknek meg kell felelnie – egy többé-kevésbé egységes alap- vagy keret­rendszerrel. Lássuk az egység problémáját most a tudományos megközelítés szokásos gyakor­latában. A felülnézeti kép nagyon hasonló összegző megfogalmazást indokol.

3. Nemcsak a fonológiai rendszer leírásának céljai és választott elméleti keretei, hanem a fonológiai rendszernek a nyelvhasználatban éppen megjelenő „változatai” összességükben szintén nehezen átlátható sokszínűséget mutatnak. A „változatoknak” ez az abundanciája pedig sajátos, egyszerre elméleti és módszertani kérdést vet föl. Az anyanyelvi közlők képesek rá, sőt szinte kivé­tel nélkül kényszerítve is vannak arra, hogy a rendszeralkalmazás különböző terepein „másképpen beszéljenek”. Ez azt jelenti, hogy nyelvi kompetenciájuk egyszerre tar­talmazza mindazokat az összetevőket, amelyekre ehhez szükségük van. Akkor pedig: egy rendszerről van szó, vagy kisebb-nagyobb egye­zéseket felmutató, mégis önmagukban tekintve saját jogon önálló rendszerekről?

A szegmentális fonológiai elemzés a problémát a maga megvilágításában nagyon tárgyila­go­san, azaz következetesen a fonetikailag ellenőrzött adatok halmazára utalva tudja csak fel­mutatni. Illusztrációképpen jól kidolgozott példát választunk, német nyelv­területről.

Kiindulásképpen azt gondolhatjuk, hogy a mindegyik nyelvváltozatot használni ké­pes közlő csakugyan több, különváló rendszerrel dolgozik, amelyek között, vagy ame­lyek alrendszerei, ele­mei vagy alternánsai között folyamatosan váltá­sokat, ’(át)kapcso­lá­so­kat’ [switches] hajt végre. Ez az utóbbi felfogás kap teret a Dressler–Wodak (1982) naturális fonológiai keretben és terminológiával írt, részletekbe menő tanul­má­nyá­ban, amely a bécsi német, a „stan­dard osztrák” és távolabbról az irodalmi német al­rend­sze­rei­nek viszonyát tárgyalja, ezeket egy nyelv alá sorolva. A szerzők – alapfelfogá­suk­nak megfelelően – a fonemikus alapformákra [underlying forms/inputs] vonatkozólag eltérő min­tákat tesznek fel. Így a bécsi német (/iç/) [gi:p] fonematikus megfelelőjeként /gi:b/ alakot, szemben a standard oszt­rák /ge:bE/ fonemikus alapalakkal, és úgy ítélik meg, hogy ez az igealak, egyébiránt azon­ban számos más igei és névszói tő is, más szerkezetű paradigmából kerülnek fonemikus meg­formálásra. Az eltérő paradig­mák pedig más és más nyelvváltozatok szerkezeti egységei (így a /gi:b/ [(ich) gebe] a bécsi német szuverén rendsze­réé, a /ge:bE/ a stan­dard osztráké, a /ge:bW/ a Bühnendeutsché). Számos meg­gon­do­lás arra mutat, hogy ez a feltételezés nem tartható.

Először is azt kell látnunk, hogy az idézett ige esetében a percepcióban lehetsége­sen létrejövő homonímia (a hangsúllyal feszített magánhangzójú Gib! és gebe között) – mint min­den homo­nímia – feloldódik. A bécsi német /gi:b/ ’[ich] gebe’ alakként való azo­nosítása azon­nal: egy frázison belül megtörténik, ha képviselete kiegészül /i: gi:b/ alakra. (Igaz, az azonosalakúság egy­értel­műsítése némely esetben kitolódhat egészen tá­vo­li szöveg­környezet­beli határpontig is.) Mint látjuk, a szerzők felfogása egyszerűen ki­fejez­ve az, hogy a közlő két nyelvváltozat egy-egy szeg­men­tumát vagy teljes szóalakját felelteti meg egymásnak, majd cserélgeti őket az éppen beszélt, auto­nóm nyelvváltozat által megkívánt módon. Ezek szerint a beszélő a következőket tenné. (i) Egyszerre két nyelvváltozattal dolgozna, az egyiket mintegy ténylegesen gyakorolva az éppen vá­lasz­tott szociolingvisztikai felté­telek szerint, míg a mási­kat bizonyos szóalakok megfor­má­lá­sá­hoz hol forrásként, hol viszonyítási alapként venné igénybe. Ezenkívül, (ii) majd mind­egyik szóalak reali­zá­ciójához egy-egy „átkapcsolást” haj­tana végre az esedékes szóalak­hoz vagy annak egy részé­hez tartozó bemeneti váltásszabály alkalmazása révén. Egyebek mellett az a tény viszont, hogy a közlő beszédprodukciójában képes „tisztán” (értsd: következetesen, tévesztés nélkül) meg­maradni egyetlen nyelvváltozat normája mellett, önmagában is inkább arra mutat, hogy egyetlen rendszert használ. Elvben van tehát más megoldás.

Egy ilyenhez a magyar allegro tapaszta­latai azzal szolgálnak kiindulásul, hogy fő­ként a hang­súlytalan helyeken megjelenő lazítási folyamatok (elsősorban a redukció, a törlés és a szekvencia zsugorítás) a lazí­tási szabályok által érintetlenül hagyott helyekkel szemben más hierarchikus ren­dű realizációt jelölnek ki a szekvencia egyes fonémáinak. Redukcióban mind­össze a képzési moz­zanatok egy része képviseli a megfelelő fonémát, törlésben pedig a szeg­mentum csupán jelezve van. Szekvencia zsugorításban a realizáció meg éppen egybefüggően homogén ejtési folya­mat­ban jeleníti meg a szekvenciát, illető­leg annak egy részét, egynél több fonémát. A szek­vencián belüli helytől és más körülmé­nyektől függően ilyenformán a fonémá­nak nem azonos individuali­tás­foko­za­tú realizációi jelennek meg. A nem azonos individuali­tásfokú fonémák kü­lönb­sége realizációs válto­zataik szórásképében ragadható meg. Az első, egyszer­smind a leg­maga­sabb indi­vi­dua­litás­fokú egységek artikulációs és akusztikai tekintet­ben teljesen „önazonosak” (vö. Szende 1997). A németen illusztrálva ez azt jelenti, hogy például az /f/ egyete­mesen [f] megfelelőt mutat valamennyi nyelvváltozatban. Vagyis egy mara­dék­talanul érvé­nyes /f/→[f] megfelelést találunk. A 2-től n-edik indi­vidualitásfokú egységekre ilyen egy­értelmű leképezési formula nem adható. Ha /k/ nyelvváltozaton­ként eltérően [k] és [kç] ejtésű, a meg­felelés egy 2. individu­alitásfokozatot tükröz: /k/→[{k; kç}]. A realizációk variabilitá­sának nö­ve­ke­dé­sével nő az individualitásfok indexszáma is. A szóvégi /e/ a Dressler és Wodak által tárgyalt német nyelv­változatokra egyetemesen értel­mezve 3. individualitásfoko­zatú lesz: /e/→[{E;W;Ò}], és így tovább. Fontos megjegyezni: azt ta­láljuk, hogy a szegmentu­mok változatai közös, fonetikailag jól definiált összetevőket tartalmaz­nak. (Ezeket természe­tesen meg kell talál­nunk, és fonetikailag egzakt módon kell definiálnunk.) A beszédközlésbeli egyes szekvenciákat ennek megfelelően írhatjuk le. Tehát a reprezentáció a gebe igealak bécsi német, standard osztrák és irodalmi német változatainak esetében a következők egyike lesz:

g{i:;e:}{p;b}{E;W;Ò},

egy adott szóalakon belül a mindenkori első választás meghatározta módon.

Az első individualitásfokú elemek ejtésváltozatai csekély számúak a 2–n. indivi­dua­litás­fokozatú elemekéhez képest. Ezek – ejtési mechanizmusuk, valamint azono­sít­ha­tó­sá­guk tekin­teté­ben – stabilabbak, mint a változékonyabb ejtésmechanizmusú, önma­gukban kisebb találati pontos­sággal azonosítható 2–n. individualitásfokú egysé­gek. Az előbbiek feszes prog­ramozású, az utóbbiak laza vagy lazább programozású helyeknek felelnek meg a szekven­ciá­ban. Az azonos individualitásfokú helyeken az egy nyelvválto­zathoz tartozó, az adott nyelv­változatban tehát össze­tartozó realizációk jelennek meg. Ez az értelmezés valójában azt a redundanciaszabályt jeleníti meg, amely szerint a nyelv­változatokban az alternánsok közül csak az egyik érvényes. Az összes nyelvváltozatra közösen érvényes fonemikus alapalak tehát az egyes nyelvváltozatokra érvényesítve olyan alapalakra szűkül le, amelyben a szekvencia minden egyes fonemikus helyén egyetlen elem szerepel. Hogy a többválto­zós helyekre éppen melyek kerülnek a lehetsé­gesek közül, azt az éppen gyakorolt nyelvváltozatot jel­lemző, azonosító választási sza­bály adja meg. Egy ilyen látszólag túláltalánosító rendszerszint meglétét elégségesen igazolja a percepció: a bécsi [gi:p] alakot az irodalmi németet beszélő hallgató automati­kusan – a jegyazonosságok és a szemantéma alapján – azonosítja a szó saját használata szerinti fonológiai alapalakjával.

Mármost az ’egy nyelv – egy fonológiai kód’ tézisével kapcsolatosan, mint talán minden tudományos magyarázatot illetően, két, általános jellegű kérdést kell fölvetnünk. A két kérdés nem közvetlenül a leírás belső koherenciájára, hanem annak értékére, ille­tőleg hitelességére vonatkozik. Amennyiben úgy ítéljük meg, hogy a lehetséges magyará­zatok közül mindig az egyszerűbb a jobb, akkor azt látjuk, hogy egyetlen szegmentális fonológiai kód feltevése öko­nomikusabb, mint kettőé vagy többé. Több rendszer esetére kimondatlan feltételként el kellene tehát fogadnunk, hogy a közlő és a hallgató rendsze­rében ugyanaz az elem többször van kódolva. Ez ellentétes közvetlen belátásaink termé­szetével is. Különösen, ha azt lát­juk, hogy a nyelvi rendszer elemeinek tárolási módja inkább az ellenkező elvet követi, tehát hogy több, részlegesen azonos egység is (például a variánsok) a maguk szintjén egyetlen tárolási egység tétele (a fonéma) alá kerülnek. Másfelől: egy ezzel ellentétes, ’egy nyelv – több kód’ tézise magában foglalja igen nagy számú művelet (fölös­le­gesen feltételezett) végrehajtásának szükségességét, amellyel a másik tételnek nem kell szá­mol­nia. Belátásunk kiegészül azzal a közvetlen tapasztalattal ezután, hogy a rendszer kötöttebb, ellen­állóbb és, másfelől, lazább, változékonyságot megengedő pontjai identitásuk mértéke tekinte­tében hierarchikusan rende­zettek. Abban az értelemben is, hogy vannak elemek és pozíciók, ame­lyek erkölcsösebben önazonosak, mintegy rendíthetetlen érvényességet tükrözve a rendszer mű­köd­te­té­sé­ben is. Ezt az adottságot a tévesztések fonológiája és az afáziakutatás eredményei meg­győző­en alá­támasztják (l. lejjebb).

Nehezebb választ találni a másik problémára. Csakugyan egyetlen, állományában célsze­rűen rendezett kóddal dolgozik-e az ember, vagy mégis a kétségtelenül komplikál­tabb leírás szerint? Fogódzóink az alábbiak.

1. A nyelvelsajátítás folyamatában a gyermek olyan korlátozott szegmentális fono­lógiai rendszerrel dolgozik, amelynek feldolgozó (percepciós) és produkciós (artikulá­ciós) oldala nem fedi egymást teljesen („Nem azt mondtam, hogy csijjáj, hanem azt, hogy csijjáj!” – uta­sítja vissza felháborodva a gyerek a felnőttek javítását). Az előbbiben már elkülönített ele­mek az utóbbiban egybeesnek, pl. /l/, /r/ és /j/ realizációja az említett és nagyon sok más eset­ben egy­formán [j]; tehát a gyereknek a beszédképzésben megnyilvá­nuló, differenciáltabb szegmentális fonológiai rendszere magában foglal egy másikat, amely az előbbi kritikus helyén három egységet tartalmaz. Nem lehet kétségünk, hogy a gyerek egy kódon belül szere­pelteti a fonemikus alter­nációt, már csak azért sem, mert neki nincs semmiféle „második” nyelvváltozata. Így az adott nyelvváltozat teljes szegmentális rendszere is egyetlen kódon belül épül ki. Jelenségmagyarázatunk szem­pontjából a lényeges kon­zekvencia ebből az, hogy egy rendszeren belül létezhet, és meg is van, a szegmentális elemek alternációja, rögzített, mindig „önazonos” és variábilis egysé­gekkel.

2. A ’fonéma’ ↔ ’elemi beszédesemény’ megfelelése eleve olyan, hogy az össze­függés bal oldalán álló elemet az összefüggés jobb oldalán mindig – klasszikus szóhasz­nálattal – szabad vagy kombinatorikus variánsok halmaza fedi le. A beszédtevé­kenység folyamán a jobb oldalra tehát olyan sorozat íródik be, amelyben szükségkép­pen eltérő disztribúciós csomó­pontok vannak. Természetesen akkor is, amikor egyet­len nyelvválto­zatot használ a közlő. Ha már­most egyetlen nyelvváltozat „egységes” rendszere ilyen elrendezésű, vagyis szoros és laza programozású helyeket tartalmaz, maga is eltérő, nem identikus individualitásfokozatú egysé­gekből építkezve, és – ami ennek következménye – az egységes rendszer is lehet szegmentális fonológiai szem­pontból rétege­zett, akkor kevesebb okunk van azt föltenni, hogy eltérő nyelv­változat esetén két rendszer van mű­ködésben, mégpedig egyidejűleg, kétszer beírt, azonos ele­mek­kel, mint azt, hogy – per analogiam – egy rendszert használunk eltérő, nem identikus nyelvváltozatokra, bővebben variálódó progra­mozási helyekkel.

3. Egységes ortográfiai rendszer kialakulása előtti, illetve primitív írásmódú mai szöve­gek helyesírási esetlegességei azt mutatják, hogy nem egyforma az egyes elemek írásmódjá­nak in­kon­zisz­tenciája. Ezt felfoghatjuk szintén annak jeleként, hogy egy rend­szeren belül van­nak stabi­labb pontok, nem pedig több rendszernek vannak állandóbban ismétlődő egységei és tulajdonsá­gai.

4. Az egyik feltételezés szerint afáziában az elemeket nem egyszerre, hanem meg­határo­zott sorrendben veszíti el a beteg nyelvi képességeinek beszűkülésével. Ha így van, jobban rögzült, feszesebb programozású és esetlegesebb, lazább programozású egységek egyidejű meg­létéről van szó. Márpedig amennyiben létezik és kimutatható ilyen különb­ség egy egységes alaprendszer ele­mei között, olyan, amely egyetemesen irányítja a rend­szer állományá­nak szűkülését az elemek kö­tött sorrend szerinti elveszítésével, akkor ez csak azon a módon lehet­séges, ha az elemek nem egy­formák ejtési/artikulációs stabilitá­suk tekin­tetében. A kisebb mértékű stabilitás lazább, el­nagyolt progra­mozásnak, a na­gyobb mértékű pedig szorosabb, nagyobb mélységélességű progra­mozásnak felel meg. A lazább és a feszesebb programozású elemek közötti különbség az elemek individuali­tásfokozatának megfelelő, identitásuk, önazo­nosságuk mértéke szerinti eltérésüket je­lenti.

A fenti, egy problémát feszegető fejtegetés arról győz meg, hogy a fonológiai rendszer­leírás­nak szilárd fonetikai alapokon kell építkeznie. Emellett, a „jó” fonológia nemcsak ábrá­zol, hanem értelmez is. Legfontosabbként pedig: hitelesen kell eljárnia az alkalmazás feladata­iban. Akkor is, ha speciális jelenségekről van szó. A parafáziák ke­zelése kétségkívül ezek közé tartozik. Nézzük most e részterület egy problémáját.

4. A fonológiai szinten értelmezhető afáziás beszédjelenségek közül minden afázia­típus­ban nagy számban fordulnak elő szegmentális parafáziák (Nespoulous–Lecours– Joanette 1982, Nespoulous– Lecours–Joanette 1983, Nespoulous–Joanette–Béland–Caplan–Lecours 1984, Nespoulous–Ska–Joanette–Lecours 1985). Ezek beszédhang-helyet­te­­sí­té­sek, amelyek lehetnek egyjegyűek és többjegyűek. Egyjegyű az a helyettesítés, amelyben a helyet­te­sí­tő és a helyettesített szegmentumok között egyetlen disztinktív jegy­nyi, többjegyű az, amelyben több disz­tink­tív jegynyi, tehát egy vagy több fone­ti­kai­lag defi­niálható különbség van. A lehet­séges he­lyet­te­sí­té­sek között meg­figyel­hető az egy­jegyűek választásának erős tendenciája (Lecours–Lhermitte–Deloche 1973, a magyarra l. Szépe Judit[1] 2000: 101–104). Ez azt je­len­ti, hogy a beszéd­tevé­keny­ség­ben a helyette­sítések – az érintett közlésegység szerve­ző­dé­sé­nek, illető­leg a hozzá­férés­nek, valamint a kompenzáció valamely stratégiájának ellen­kező meghatározottsá­gai hí­ján – a helyettesítő és a helyettesített közti különbség mini­ma­li­zá­lására törekszenek. E kü­lönb­­ség a tényleges fonetikai mozzanatok szempontjából re­la­tív. Hogy mely kü­lönb­sé­ge­ket tekintünk egyen­értékűen minimálisnak, attól függ, hogy mely különbségek alkotnak kontrasz­tot az adott nyelv hangrendszerében. Ennek meg­álla­pí­tása az elemzésben viszont elméletfüggő.

A magyar nyelv szegmentumait leíró jegyrendszerek a legtöbb rendszerelem tekin­tetében megfeleltethetők egymásnak. Így arra vonatkozóan is egyformán alapul szolgál­nak, hogy mely kü­lönbségek tekintendők egyjegyűeknek. Vannak azonban olyan különb­ségek, amelyek vala­mely le­írásban egy­jegyű­nek, egy másikban két- vagy még annál is több­jegyű­nek minő­sülnek attól füg­gően, hogy a fonológiaelméleti keret milyen szem­pontok alapján tekint eleme­ket azonos osztályba tartozónak. Bármely jegyrendszer meg­egyezik például abban, hogy /p/ és /b/ között egyetlen jegy­nyi, zöngésségre vonatkozó különbség van. Ám például /f/ és /s/ között Szépe György (1969a) és Szende  (1976) rendszere egy, Siptár (1995) kettő, Olsson (1992) pedig három jegynyi különbséget állapít meg, aszerint, hogy /f/-et a szi­bi­lán­sok­kal közös csoportba sorolja-e vagy nem, illetve hogy a képzéshelyet hány jeggyel defini­álja. /n/ és /d/, illetve /n/ és /l/ különbségeire vonat­ko­zóan Szépe György (i.m. 417) rendszerében az előbbi egyjegyű (nazalitás­beli), az utóbbi (leg­alább) kétjegyű (folyamatosság- és naza­li­tás­beli) különbség, míg Siptárnál (i.m. 43) mind /n/ és /l/, mind /n/ és /d/ között két jegynyi (nazalitásbeli – és a többi, tárgyalt elem­zésben nem kontrasztívnak tekintett szonoránsság osztályozó jegybeli) eltérés van attól függően, hogyan ítélik meg a folyamatosság jegyét, és ennek megfelelően /l/-t plusz vagy mínusz folyamatosnak tekintik.

A különféle jegyrendszerek eltéréseinek lehetséges oka az, hogy elsődlegesen a fo­né­mák fo­ne­tikai (elsősorban artikulációs) tulajdonságaira építenek ugyan, de egyúttal fonológiai viselke­désükről is számot kívánnak adni. Miután a fonetikai tulajdonságok és a fonológiai összefüggések tagolóvonalai nem minden esetben azonosak, a fonémák fo­netikai jellemzését fonológiai meg­hatá­rozottságok rendszerfüggő módon felülírhatják. Ebből is látszik, hogy az egyjegyű különb­ség, az egyjegyű helyettesítés minősítés bizo­nyos esetekben teo­re­ti­kus kérdés, amely a vizsgált jelenség sajátosságai alapján dől el.

Afáziások beszédhang-helyettesítéseinek vizsgálatai Szépe Judit (1988, 2001, 2002a,b) azt mu­tatják, hogy az eltérő magyar fonológiai rendszerek közül Szépe György (i.m.) alkalmazásával ír­ha­tók le és értelmezhetők legszélesebb körben a szegmentális parafáziák fono­ló­giai sajátosságai és az ép rendszerrel való összefüggései. E rendszerleírás ugyanis az egyet­len olyan magyar fonológiai irányzatot képviseli, amely a fonémák megkülönböztető jegyes jel­lem­zé­sé­ben a beszéd­hangoknak elsősorban arti­kulációs, másodsorban pedig a Jakob­son által kidolgozott akusztikai és percepciós sajá­tos­ságaira épülő jegy­definíciók alapján szerve­ződik. Ennek követ­kez­té­ben a leg­köz­vet­le­nebb kapcsolatot tartja az elsősorban ejtésfiziológiai meg­hatá­ro­zott­sá­gok­kal. Afáziás jelenségek elemzésében az alkalmazott keret kiválasztásakor pedig különösen fontos, hogy az adatok, amelyek az ép fonológiai rendszerre vonatkozó összefüggésekre is utal­hatnak, fel­erő­sít­ve tartalmazzák a beszéd­tevékeny­ség olyan eset­le­gességeit, amelyekre ép adatközlők esetében nem vagy nem mindig szükséges tekintettel lenni, ezért nagyobb léptékű álta­lánosítások is meg­enged­hetők. Ezen túl Szépe György (i.m) a magyar fo­nológiát elsőként generatív keretben tárgyaló szemlélete és tárgykezelése kapcsolatot teremt a fonológia és a grammatikai modell többi elemzési szintje között, különös tekin­tettel a morfológiára. Ez a felfogás kézenfekvően lehetővé teszi a beszédhang szintű jelenségek hátterében fonémán túli összefüggé­sek feltevését is.

Szépe Györgynél a fonémák minimális különbségén alapuló készletelrendezés üres rendszer­pozíciókat eredményez. A kitöltetlen pozíciók olyan lehetséges elemek helyei két (egymástól arti­kulációsan két jegyben különböző) fonéma között, amelyek (nem is voltak vagy már) nem tagjai a szinkrón magyar fonémakészletnek (vö. i.m. 413). Ha abból indulunk ki, hogy a helyettesítés foné­mát választ fonéma helyére, akkor – miután nem várunk helyettesítőként olyan elemet, amely nem tagja a szinkrón készletnek – elte­kinthetünk az üres rendszerpozícióktól, az általuk kép­viselt jegy­különbség pedig leírható redundanciaszabállyal.

Például a /p/→[f] helyettesítés, amelyben a helyettesített és a helyettesítő elem kö­zött /j/ üres rendszerpozíciója képezi a fonetikailag egyjegyű különbséget, tekinthető egyjegyű helyet­tesí­tésnek, hiszen a magyarban nem fonéma a bilabiális réshang. Ezért az a – felszíni alak szempont­jából megfigyelhető – különbség, hogy két ajakkal vagy ajak­kal és fogsorral képe­zendő-e, a fonémának a készletből való kiválasztása szempontjából érdektelen. /p/ és /f/ különbsége tehát rendszer­tani­lag tekinthető egyjegyűnek, ha a /p/-től egy jegyben különböző réshang labiodentális­ként való megjelenítését az implementáció szabályai közé utalhatjuk. (Bár­mely redundánsan két­jegyű különbség (pl. /p/ [–érdes] és /f/ [+folyamatos]) egyjegyűnek minősítését a redundancia­szabályok aszimmetriája indo­kolja.) Ám a parafáziás adatok arra utalnak, hogy az afáziás helyet­tesítések szempontjá­ból mégsem minden üres rendszerpozíció ugyan­­olyan releváns. A helyettesítés két, üres pozíción keresztül összekapcsolható fonéma között egyes üres pozíciók fölött ugyanúgy végbemegy, mint bármely (nemcsak rendszer­tani­lag) egyjegyű helyettesítés (pl. /p/→[f]). Más üres pozíciók fölött viszont ritkán, és csak olyan adatközlőknél, akiknél az egyér­telműen kétjegyűnek tekinthető helyettesítések sem kivétele­sek (pl. /l/®[j]). Mindezek alapján valószínűsíthető, hogy vannak olyan helyettesítések és helyettesítések közti össze­függések, amelyek a fonémarendszer össze­függéseit tükröztetik. Amennyiben egy afáziás közlő adatai csak bármely rendszer által egy­öntetűen egyjegyűnek tekinthető helyettesítéseket tartalmaznak, de egyetlen, bármely rendszer által többjegyűnek tekint­hetőt sem, akkor a következő lehetőség adódik. Ha adataink tartalmaznak olyan helyette­sítést, amelyet az egyes rendszerek eltérően minősíte­nének egy-, illetve többjegyű­nek, akkor itt a helyettesítő és a helyettesített elem rendszer­viszonyának kérdésével állunk szemben.

Vizsgáljuk meg egy olyan szegmentumtípusnak, H-nak a parafáziás jelenségekben való viselkedését, amely eltérő rendszerpozíciót foglal el a különféle magyar szegmentumkészlet-leírá­sokban. Hasonlítsuk össze, hogy e leírások hogyan tudnak szá­mot adni a parafáziás jelen­ségekről! Kiindulásként megállapíthatjuk, hogy egyfelől a fonológialeméletek H-t el­térő jegykijelölésekkel ugyan, de általában a rendszer periféri­ájára helyezik, számos esetben köz­vetlen, egyjegyű kapcso­lat nélkül a mássalhangzó-készlet többi eleméhez. (Ilyen „lehorgonyzatlanság” egyetlen más elemmel sem fordul elő). Másfelől viszont a vizsgált afáziás adatok arra utalnak, hogy /h/ – ezúttal már szigo­rúan a fonémarendszer tagjának értelmében – a helyettesítési folyamatokban kapcsolatot mutat bizonyos mássalhangzókkal. Érdemes ezen a ponton megvizsgálni, hogy melyek ezek az elemek, illetőleg ezek mely tulajdonságai eredményezhetik, hogy /h/ a helyette­sítőjükké válhat. Feltehető, hogy az afáziás adatok /h/ jegykijelölésére, illetőleg rend­szerbeli helyére vonatkozóan is szolgálhatnak in­for­má­ció­val.

/h/ az afáziás beszédben igen stabil. Rea­lizálódik tévesztés nélkül a maga helyén. Emellett betoldódik, (ritkán) törlődik, de soha nem fordul elő helyettesített elemként. Jelölhet protézissel frázishatárt magánhangzó előtt, illetőleg betoldódhat szókezdeten zár- vagy réshangot követő pozícióba. De menjünk tovább! /h/ jegykijelölése szempont­jából ugyanis informatívabbak azok az adatok, amelyekben /h/ valamely szegmentum helyén jelenik meg. Mégpedig, amennyiben /h/ valamely szegmentum helyén megjelenik, akkor az kizárólag szókezdeten történik: /f/ és /s/ és /k/ helyén. Azonos távolság (lehetsé­gesen egyjegyű különb­ség) tehető fel /h/ és /f/, illetőleg /h/ és /s/ között, ugyanis: (i) a vizsgált korpuszban minden más szegmentumra igaz, hogy csak akkor jelenik meg két- vagy többjegyű helyettesítésben, ha egyjegyűben is megjelenik; vagyis ha csak ilyen elő­fordulások vannak, akkor feltehető, hogy azok egy­jegyűek; (ii) olyan adatközlőnél is előfordul, akinek a többi helyettesítése egyértelműen kizá­rólag egyjegyű; (iii) illetőleg (a korpusz egyes, többféleképpen is értelmezhető adatai alap­ján) az sem zárható ki, hogy /s/ és /f/ távolsága /h/-tól eltér: /f/ különbözhet kevesebb jegyben /h/-tól, mint /s/, de ebben az esetben /k/ és /h/ távolsága nem lehet kisebb, mint /s/ és /h/ távol­sága. A /k/®[h] helyettesítés értékelése az egy- vagy több­jegyűség tekintetében nem egyértelmű. Bár kizárólag olyan adatközlőnél jelenik meg, akinek vannak többjegyű helyettesítései is, ugyanakkor a korpusz többi szegmentumára igaz, hogy több­jegyű helyettesítőként csak akkor fordulnak elő, ha egyjegyűben is – /h/ pedig semmiféle egy­ér­telműen többjegyű helyettesítés­ben nem vesz részt.

Összefoglalva tehát, a vizsgált korpusz adataiból látható, hogy a korpuszban (i) /f/ és /s/ távolsága /h/-tól azonosnak (lehetségesen egyjegyűnek) értelmezhető, vagy ha eltérnek, akkor /f/–/h/ távolsága kisebb; (ii) /k/ távolsága /h/-tól pedig vagy /f/-fel és /s/-szel azonosnak, vagy annál nagyobbnak mutatkozik – ha pedig /f/ és /s/ távolságát /h/-tól eltérőnek tesszük fel, akkor /k/–/h/ távolsága nem lehet kisebb, mint /s/–/h/ távolsága.

Szépe György elméleti keretében /f/ és /s/ képzéshely (kerekség, illetve periferi­kus­ság) és érdesség tekintetében különbözik /h/-tól, /k/ pedig képzéshely (hátsóság) és folya­matosság tekinte­tében, ha eltekintünk a mindhárom viszonyban azonos módon megjelenő /h/ [–felső], /f s k/ [+felső] különbségtől (l. i.m. 412, 413 és különösen 417). Ami /k/ és /h/ rendszerbeli távolságát illeti, a különféle elméletek eltérhetnek egymástól abból a szempontból, hogy jegy­kijelö­lé­seik­ben relevánsnak tekintik-e a magyarban /k/ és /h/ képzéshelyének különbségét (illetőleg a glottális és a veláris /h/ közül melyiket tekintik a másikból levezethetőnek), továbbá hogy /f/-t [+érdes]-nek tekin­tik-e, vagy különválaszt­ják a szibilánsoktól.

A legmarkánsabb a különbség Szépe György (i.m.) és Siptár (i.m.) nézete között. Míg Sip­tár /k g h/-t (i.m. 44–45) – Vago (1980) tanulmányát követve – egyaránt [–elöl, –koronális]-ként jel­lem­zi (ez meg­felel a Szépe-rendszerben /k g/ [+hátsó, –kerek] jegyei­nek), addig Szépe György (i.m. 412) /h/-t elkü­löníti: mind­három szegmentumot [+periférikus, –kerek]-ként jellemzi. De míg /k g/ [+hátsó], addig /h/ [–hátsó] értéket kap. Vagyis míg Szépe György (i.m.) a veláris /k g/-től meg­külön­böz­teti a glottális /h/-t, addig Siptár (i.m.) rendszerében nincs ilyen különbség /k g/ és a /h/ között, s a hátsóság közös jegye nyil­ván /h/ veláris képzésű alapváltozatának feltevésére utal. A többi el­mé­let­ben az elkülöní­tés nem ennyire éles. Vago (i.m. 31) ugyan /k g h/-t egyaránt [–elöl, –koronális]-nak tekinti (ez a Szépe-rendszerben /k g/ [+hátsó, –kerek] jegyekkel való jellemzésének felelt meg), ugyan­akkor külön jellemzi őket hátsóság tekintetében, /k g/-t plusz, /h/-t pedig mínusz ér­ték­kel. Bodnár (1991) /k g h/-t egyaránt [+hátsó]-ként jel­lemzi, a pe­ri­fe­rikusságot viszont /h/ esetében nem specifikálja, szemben /k g/ [+periférikus] jegyértékével. Szen­­de (i.m. 97–8) pedig mind a hát­sóság, mind a periferi­kusság jegyét /h/-ra nem, csak /k g/-re specifikálja. Siptár (i.m. 48–52) – irreleváns részletektől eltekintő – jegy­geometrikus áb­rá­zo­lá­sában így /k/ és /h/ egyetlen jegy, a folyamatosság tekintetében tér el egymástól, míg Szépe rend­sze­rében a folyama­tosság és a hátsóság tekintetében – vagyis az adatok­ban is kétértelműen vi­sel­ke­dő /k/–/h/ viszonyt a két eltérő elmélet közül az egyik egyjegyű, a másik kétjegyű kü­lönb­ség­nek tekinti. Mindebből az adatok kezelésére vonatkozóan az kö­vet­ke­zik, hogy az az elmélet, ame­lyik jegykijelölésében meg­különbözteti /k/ és /h/ képzéshelyét, egy jegynyivel nagyobb tá­vol­sá­got tesz fel a két szegmentum között, mint amelyik nem. (Megjegyzendő, hogy ugyan­csak élesen el­té­rő Siptár (i.m. 43) koncepciója abban a tekintetben, hogy a szonoritást, amely osztályozó jegy, disz­­tink­tív jegynek tekinti, ezzel különíti el /d/-t /l/-től. Szépe, Szende és Bodnár elemzésének azért nincs szüksége osztályozó jegyet önmagában is meg­különböztető értékkel felruházni, mert egy­felől /l/-t [+folyamatos]-nak tekintik, s ezzel elkülönítik a [–folyamatos] /d/-től (míg Siptárnál /l/ is, /d/ is egy­aránt [–folyamatos]), más­felől pedig számolnak a mássalhangzóknál a [±felső] jeggyel. Ily módon osz­tályozó jegy nélkül is elkülönül a – Siptártól eltérően – egyaránt [–foly]-­nak tekintett /d/ és /r/. Ám ez a problémakör már nem érinti következő elemzésünket.)

Bármelyik elmélet akkor tud számot adni a vizsgált afáziás korpuszban megfigyel­hető jelen­ségekről, ha /s/–/f/ távolságát /h/-tól kisebbnek vagy azonosnak teszi fel, mint /k/ távolságát /h/-tól, illetve ha eltérő /s/–/h/, /f/–/h/ távolság esetén /s/–/h/ távolságát nem tekinti nagyobb­nak, mint /k/–/h/ távolságát. Ami /f/ és /s/ távolságát, illetve /h/-tól való távolságukat illeti, meg­álla­pít­hat­juk, hogy egy rendszerben /f / és /s/ távolságát /h/-tól egymástól való távolságuk határozza meg. Ha /f/ és /s/ különbsége egy­jegyű, akkor kép­zési hely (kerekség vagy periferi­kusság) szem­pontjá­ból különböznek (Szépe György, Szende, Bodnár i.m. szerint egyaránt); ha pedig kétjegyű, akkor képzési hely (koronálisság) és érdesség tekintetében (így Siptár és Vago is). A második megoldás el­külö­ní­ti /f/-t a szibilánsok csoportjától, az első nem (a korpuszban /f/–/s/ közti helyette­sítés előfordult olyan adatközlőnél, akinek minden egyéb helyettesítése egyjegyű).

A fentieknek megfelelően Siptárnál /f/ csak képzési hely tekintetében, /s/ pedig képzési hely és érdesség tekintetében tér el /h/-tól, míg Szépe rendszerében – amint azt korábban is láttuk – mind /f/, mind /s/ képzési hely és érdesség szempontjából különbö­zik /h/-tól.

Az adatok és a jegykijelölések összevetése ezzel kapcsolatban a következő problé­mákat veti fel. Siptár rendszerében /k/ és /h/ távolsága egy­jegyű (folyamatosságbeli), így akkor tud számot ad­ni az afáziás adatokról, ha /s/ és /f/ távolságát /h/-tól is egy­jegyű­nek tekinti: /f/ és /h/ különbsé­gére ez igaz is, de /s/ és /h/ távolsága már két­jegyű (képzési hely és érdesség). /f/ és /h/, illetve /s/ és /h/ távolságának eltérését nem tiltják az adatok, de csak abban az esetben, ha ez együttjár azzal, hogy /s/ és /h/ távolsága nem nagyobb, mint /k/ és /h/ távolsága, Siptár rendszerében viszont nagyobb, hiszen /k/ és /h/ különb­sége egy­jegyű; továbbá /f/ és /s/ két­jegyű távolsága (képzés­hely és érdesség) sem vág egybe az adatokkal. Szépe rendszerében /s/ és /f/ távolsága egy­jegyű, és mind /k/–/h/, mind /f/–/h/, mind /s/–/h/ távolsága azonos (bár két­jegyű), ami az adatok egy lehetséges értelmezését kínálja. Ez a jegy­kijelö­lés sem oldja meg azonban annak a jelenségnek az értelmezé­sét, hogy az /f s h/ egymás helyén való sajátos elő­fordulása alapján e három szegmentumnak in­kább egy-, mint több­jegyű különbsége való­színűsíthető, továbbá hogy feltehető a rendszerben el­fog­lalt pozíciójuk szimmetriája, amelyet akusztikai sajátossá­gaik is indokolnak.

Kézenfekvőnek látszik a megoldás, ha ugyanolyan pár­huza­mos viszonyt teszünk fel /k/ és /h/, mint /p/ és /f/, továbbá /t/ és /s/ között, ami egy /p t k/ zárhang-alrendszert és egy /f s h/ réshang-alrendszert alkot. Ez akkor lehetséges, ha a rendszerben minden obstruens réshang a folyamatos­ságnak (és redundánsan az érdességnek) az értékében tér el a tőle legkisebb távol­ságra lévő zár­hangtól. Ez /p/ és /f/, illetve /t/ és /s/ között adott, /k/ és /h/ esetében pedig úgy oldható meg, ha /h/-t csak zöngésség, folyamatosság és periferikusság tekintetében specifikál­juk. Ebben az esetben /h/ hátsósága meg fog egyezni /k/-éval (vagyis a Siptár-rendszerhez hasonlóan /h/ alapváltozata veláris lesz), tőle csak a folyamatosság jegyérték fogja megkülön­böztetni; /f/-től kerekségben, /s/-től pedig periferikusságban fog eltérni. Noha ez az értelmezés nemcsak /f s h/ együttállását és szimmetriáját teszi fel, hanem /k/ és /h/ távolságát is egyjegyű­vé teszi, a megoldással a következő a probléma. /h/-t [+érdes]-nek kellene tekinteni, ami az adatokkal nem össze­egyeztethetőn alakítja át a rendszerben a /h/-n kívüli [+érdes] szegmentu­mok elrendező­dését.

A rendszerben [+folyamatos, +érdes] jellemzést kapnak a szi­bi­lán­sok és /f/. Az afá­ziás ada­tok azt mutatják, hogy /f/-nek és a szibilánsok nagy részének eltérő ter­mé­szetű helyettesítési lehetőségeik vannak. /f/ sokkal erősebb együttállást mutat /s/-szel, mint a többi szibilánssal. /s/ más természetű folyamatai viszont párhuzamba állíthatók a többi szi­bi­láns folyamataival is. Vagyis /s/-nek egyszerre kellene megtartania együttállását a szi­bi­láns cso­porttal és részét képeznie az /f s h/ csoportnak. Két megoldás kínálkozik. (i) Leszűkít­jük a [+érdes] tulajdonságot /f s h/-ra. Ekkor azonban /s/ minden esetben két jegyben különbözne attól a szibilánstól, amelytől eddig egy jegy­ben különbözött: érdes­ség és még egy jegy tekinte­tében. Ez megszüntetné az adatokkal nagyon is alátámasztott /s/–/S/ egyjegyű különbséget, illetőleg felborítaná az /s/–/ts/, valamint az /S/–/tS/ pár­huzamos viszonyokat. (ii) Mind az /f s h/ csoport, mind az /s/-en kívüli szibilánsok [+érdes] jellemzést kapnak. Ekkor az /f s h/ csoport elkülönülése lesz sokkal kevésbé markáns, mint amennyire az adatok mutatják. Ráadásul egyáltalán nem világos, hogy míg /f s h/ összetartozása akusztikailag indokolható, milyen alapon lehetne feltenni /h/ együtt­állását /ts/-vel, /S/-sel, /tS/-vel.

Egy másik megoldás /h/ továbbra is [–érdes]-nek való tekintése. Ekkor ugyanis /k/-tól egyet­len jegynyi távolságra kerül (folyamatosság tekintetében), ahogy Siptár (i.m. 43) látja, viszont /s/-től és /f/-től való távolsága kétjegyűre nő, ami az adatokból leszűrt két kiindulással is összeférhe­tetlen. Nevezetesen azzal, hogy: (i) /k/ és /h/ távolsága nem lehet kisebb, mint /s/ és /h/ távolsága; (ii) ha /f/ és /s/ nem azonos számú jegyben külön­bözik /h/-tól, akkor /f/-nek kell kevesebb jegyben különböznie. Ha ez utóbbit menteni próbáljuk /f/ [–érdes]-ként való jellemzésével, akkor pedig /f/ és /s/ távolsága válik az adatok ellenében kétjegyűvé.

Egy harmadik próbálkozás lehet, hogy a periferikusságot egyáltalán nem tekintjük /h/ rele­váns jegyének, hanem [–érdes, +folyamatos, –zöngés]-ként jellemezzük. Itt az okoz prob­lémát, hogy [+érdes] jegyű kontrasztja kettő is lesz, /f/ meg /s/, tehát vala­melyikről meg kell mondani, hogy még egy jegyben eltér /h/-tól: /f/-ről, hogy [+kerek], ami nem kielégítő meg­különböztetés, hiszen /h/-t épp most fosztottuk meg a periferikus­ság dimenziójától. Ráadásul, ellenkezően az adatokból való kiindulással, /f/ egy jeggyel távolabb kerül /h/-tól, mint /s/.

Mindezeknek a problémáknak a figyelembe vételével /p/–/f/ és /t/–/s/ viszonyát a Szépe-rendszernek megfelelően szükségesnek bizonyul megkülönböztetni a /k/–/h/ vi­szonytól, vagy­is /h/-t nem tekinteni [+érdes]-nek. (Mindenesetre /h/-nak [–érdes]-ként való értékelését egy fonetikai mellékvágányon futó érvelés talán megerősítheti.) Míg [f] és [s] környezetfüggő zön­gé­sü­lé­se­kor az akusztikai képletben megmaradnak a zörej­összetevők, [H] realizációban nem, vagy csak nagyon redukált formában, és inkább csak akkor, ha V1 ___ V2 környezetben V1 = V2, pl. aha, mehet (vö. még Gósy 2005, vala­mint Kassai 2005). Sőt alkalmasint ki is eshet (mind történetileg, mind mai allegro ala­kokban). Ezzel ugyan még nem válik /f s h/ a rendszerben /p t k/-val párhuzamos al­rendszerré, és ebből a szempontból továbbra is aszimmetrikus marad a rendszer. Viszont, azonos (kétjegyű) a távolság /h/ és a többi olyan szegmentum között, amelynek a helyén /h/ előfordulhat. Ez pedig az adatoknak egy lehetséges értelmezése, hiszen /k/ és /h/ tá­volsága nem kisebb, mint /s/ és /h/ távolsága, illetőleg /f/–/h/ és /s/–/h/ távolsága meg­egyezik.

Egy speciális terület, az afáziás hanghelyettesítések elemzését érintő mérlegelés a Szépe György nevéhez fűződő szisztéma deskriptív erejét hozza ki győztesnek. Úgy tűnik, azért, mert ez a rendszer a legkövetkezetesebben fonetikai megalapozású. Maga a szerző is így gondolta annak idején: azért próbálta kiterjeszteni ezt a fonológiai keretet a logopédiára (Gordosné–V. Kovács–Szépe György 1971), a grafematikára (Szépe György 1974) és a verstanra is (Szépe György 1969b).

5. Összegezve, három maximát szándékoztunk rögzíteni, illetve illusztrálni. (i) Egy természe­tes nyelv fonológiai leírása minél teljesebben terjedjen ki a nyelv változatainak és használati re­gisz­tereinek tartományára. (ii) A leírás történjék az egységes kód elvének tartásával műveleti ala­pon, vagyis a fonológia működésmechanizmusának feltárásával. (iii) A leírás tételei független evidenciákban, azaz a nyelvhasználati tények szigorúan fonetikai alapú igazolásával kapjanak hitelesítést.

Ezeket az elveket, általános formájukban, voltaképpen régről ismerjük. A jelenkor fonológi­á­ja azonban mintha nem tudna vagy nem akarna bánni velük. Elakadásának, ha arról van szó, ez a forrása.

Hivatkozott irodalom

Bárkányi ZsuzsannaKiss Zoltán 2006. A fo­ne­tikai célpontok összeférhetetlenségéről: a magyar V fonológiájának fonetikai alapú meg­köze­lí­té­se. In: Kálmán László szerk. 2006: 389–97.

Benkő Loránd–Szépe György szerk. 1971. Nyelvé­szet és gyakorlat. Akadé­miai Kiadó, Bp.

Bodnár Ildikó 1991. Rendszeregység és elrendeződés a fonémaállományban. Kandi­dá­tusi ér­te­ke­zés. MTA Nyelvtudo­mányi Intézet, Bp.

Dressler, Wolfgang U.–Wodak, Ruth 1982. Sociophonological methods in the study of socio­linguistic variation in Viennese German. Language in Society 9: 339–70.

Gordosné Kovács Anna–V. Kovács Emőke–Szépe György, Logopédia, kommunikáció és nyelvészet. In: Benkő–Szépe szerk. 1971: 41–52.

Gósy Mária 2005. A /h/ zöngésedése két magánhangzó között. In: Gósy szerk. 2005: 5–20.

Gósy Mária szerk. 2005. Beszédkutatás 2005. MTA Nyelvtudományi Intézet, Kempelen Farkas Beszédkutató Laboratórium, Bp.

Hirschberg Jenő–Szépe György–Vass-Kovács Emőke szerk. 1972. Papers in inter­disciplinary speech research. Akadémiai Kiadó, Bp.

Hunyadi László szerk. 2002. Kísérleti Fonetika és Laborató­riumi Fonológia. Kossuth Egyetemi Nyomda, Debrecen.

Kálmán László szerk. 2006. KB 120. A titkos kötet. Nyelvészeti tanulmányok Bánréti Zoltán és Komlósy András tisz­te­le­tére. MTA Nyelvtudományi Intézet és Tinta Könyvkiadó, Bp.

Kassai Ilona 2005. Fonetika. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp.

Lecours, Andre Roch–Lhermitte, Francois–Deloche, Gerard 1973. Paraphasias phonémiques. Description et simulation sur ordinateur. Colloques IRIA–Informatique Médicale 2: 311–50. Institut de Recherche d’Informatique et d’Automatique, Rocqencourt.

Messerli, Pierre–Lavorel, Pierre–Nespoulous, Jean-Luc szerk. 1983. Neuro­psycho­logie de l'expression orale. CNRS, Paris.

Nespoulous, Jean-Luc–Lecours, Andre Roch –Joanette, Yves 1982. Stabilité et instabilité des déviations phonétiques et/ou phonémiques des aphasiques. Insuffisance d’un modèle statique d’analyse. La Linguistique 18: 85–96.

Nespoulous, Jean-Luc–Lecours, Andre Roch –Joanette, Yves 1983. La dichotomie  “phoné­tique–pho­né­mique” a-t-elle une valeur nosologique? In: Messerli–Lavorel–Nespoulous szerk. 1983: 71–91.

Nespoulous, Jean-Luc–Joanette, Yves–Beland, Renee–Caplan, David–Lecours, Andre Roch 1984. Phonologic disturbances in aphasia: Is there a  “markedness effect” in aphasic phonemic errors? In: Rose szerk. 1984: 203–14.

Nespoulous, Jean-Luc–Ska, Bernadette–Joanette, Yves–Lecours, Andre Roch 1985. The taxonomy of phonetic/phonemic disturbances in aphasia. Academy of Aphasia, Pittsburg.

Olsson, Magnus 1992. Hungarian phonology and morphology. Travaux de l’Institut de Linguistique de Lund 26. Lund University Press, Lund.

Port, Robert F. –Leary, Adam P. 2005. Against formal phonol­ogy. Language 81: 926–64.

Rose, F. Clifford szerk. 1984. Advances in Neurology 42. Progress in Aphasiology. Raven Press, New York.

Siptár Péter 1995. A magyar mássalhangzók fono­ló­giája. Linguistica, Series A, Studia et Disser­ta­tio­nes 18. MTA Nyelvtudományi Intézet,  Bp.

Siptár Péter 2006. A fonéma tündöklése és... – Előadás az MTA IO által „Ferdinand de Saussure és hatása – az első száz év” címmel rendezett konferencián 2006. május 11-én.

Szende Tamás 1976. A beszédfolyamat alapténye­zői. Akadémiai Kiadó, Bp.

Szende Tamás 1997. Alapalak és lazítási folya­matok. Linguistica, Series A, Studia et Dis­ser­­­ta­­ti­o­nes 22. MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp.

Szépe György 1969a. Az alsóbb nyelvi szintek leírása. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 6: 359–466.

Szépe György 1969b. Nyelvészeti meg­jegy­zé­sek Arany Jánosnak ’Valami az asszonáncról’ című tanulmányáról. Magyar Nyelvőr 93:  1–31.

Szépe György 1974. A magyar betűállomány fonológiai rendszerének elemzéséhez. Általá­nos Nyelvészeti Tanulmányok 10: 153–79.

Szépe György–Vass-Kovács Emőke, Linguistic structure – speech structure. In: Hirsch­berg–Szépe–Vass-Kovács szerk. 1972: 269–71.

Szépe Judit 1988. A phonological investiga­tion of Hungarian-speaking aphasics: Műhely­munkák a nyelvészet és társtudományai köréből 4: 179–94. MTA Nyelvtudományi Intézet, Bp.

Szépe Judit 2000. Fonémikus parafáziák magyar anyanyelvű afáziások közlés­folya­ma­tai­ban. A Magyar Nyelvészeti Tanszék Kiadványai 2. Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba.

Szépe Judit 2001. Hangtévesztések szabályosságai afáziában (Szeg­mentumválasztó műve­le­tek ma­gyar anyanyelvű afáziások parafáziáiban). Magyar Nyelv 97: 333–8.

Szépe Judit 2002a. Szegmentális hangtani egységek jegyösszetétele és afáziások hang­helyettesítései (Rend­szerjellemzők és választási tendenciák): Magyar Nyelv 98: 305–13.

Szépe Judit 2002b. Tagolási vonalak a magyar szegmentumállományban (A parafáziák füg­getlen evidenciái). In: Hunyadi szerk. 2002: 111–125.

 Vago, Robert M. 1980. The sound pattern of Hungarian. Georgetown Univeristy Press, Washington.

Szépe György–Szende Tamás–Szépe Judit

How can today’s phonology be made more reality-oriented?

A tanulmány a fonológia és a fonológiai kutatások továbbhaladásának útját keresi. A további kibontakozásnak fő irányát abban látja, hogy a tudományszak megközelítéseinek „valóság­köze­libbé” kell válnia, elsősorban a fonetikával való szoros kapcsolatának helyreállítása révén.

Három maximát szándékoztunk rögzíteni, illetve érvényesítésükben rögtön illusztrálni. (i) Egy természe­tes nyelv fonológiai leírása minél teljesebben terjedjen ki a nyelv változatainak és használati regisztereinek tartományára, emellett foglalja magában a részleírások általánosítását. (ii) A leírás történjék az egységes kód elvének tartásával mûveleti alapon, vagyis a fonológiai rendszer működésmechanizmusának feltárásával. A leírás próbáljon meg úgy fogalmazni, hogy elvi kiindulása és gyakorlati végpontja az adott nyelvre nézve egy nem-homogén, közös alapú fonológiai kód legyen (ami a magyarra teljes mértékben fennáll). (iii) A leírás tételei független evidenciákban, azaz a nyelvhasználati tények szigorúan fonetikai alapú igazolásával kapjanak hitelesítést. Az igazolás adatforrásai lehetnek nem (teljesen) normakövetô nyelvi terepek, mint a gyermeknyelv, a nyelvbotlások vagy az afázia nyelvi devianciái. (Közülük itt az utóbbiak egyes jelenségeit mutatjuk be.)

Szépe György–Szende Tamás–Szépe Judit

 



[1] Azért írjuk ki – szokatlan módon – a szerzők keresztnevét, nehogy a két, azonos család­nevű (egyébként nem rokon) szerző munkássága összekeveredjen.