Pillanatkép a pszicholingvisztikáról:

fogódzók és hiányhelyek

 

Gósy Mária: Pszicholingvisztika

 

Egyetemi Könyvtár sorozat, Corvina, Budapest 1999. 270 o.

 

Megjelent in: Nyelvtudományi Közlemények 101/2004: 290–320.

 

dokumentum-formátumban

 

A Magyarországon újabban megjelent tudományos–oktató sorozatok közül minden bizonnyal az egyik legfigyelemreméltóbb a Corvina kiadó Egyetemi könyvtár sorozata, amelynek kötetei nemcsak kitűnő egyetemi tankönyvek, hanem az adott tudományág más területeit művelő szakemberek számára is értékes – mert egyszerre magas színvonalú és jól követhető, világos – áttekintései egyes rész­disz­cip­línáknak vagy témaköröknek. A sorozatban eddig megjelent művek a nyelvészet különféle területeit (szemantika, szociolingvisztika), illetőleg határterületeit (neurolingvisztika) mutatják be általános áttekintés vagy valamely speciális probléma tárgyalásával olyan előadásban, hogy távolibb szak­terü­le­tek kutatói is összegző képet kapjanak a tárgykörről. A szerzők nagyrészt a szakma hazai képviselői, de van köztük határainkon túli magyar tudós (Szabó Zoltán) és nyugat-európai is (Dressler–Beau­grande). A sorozat művei közé tartozik többek között Kiefer Ferenc Jelentéselmélete, Fónagy Iván A költői nyelvről című munkája, továbbá a Szépe György és Derényi András szerkesztésében megjelent Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások című tanulmánykötet.

A sorozat egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartható kötete Gósy Mária 1999 végén megjelent Pszicholingvisztiká-ja. A kötet az első magyar nyelvű, tankönyvként is igénybe vett pszicho­ling­visz­ti­kai áttekintés, a szerző pedig a hazai fonetikának és pszicholingvisztikának nemcsak Magyarországon ismert kutatója és oktatója.

Az áttekintés a pszicholingvisztika általános kérdéseiből mutat be nyolc fejezetnyit, illetőleg a tudományág számos fontos területét veszi sorra, széles szakirodalmi háttérrel, közérthetően, szemléletes példákkal, fejezetenként irodalomjegyzékkel, amely nemcsak a hivatkozásokat sorolja fel, hanem segítséget nyújt a téma iránt mélyebben érdeklőknek a terjedelmes, a tájékozódás kezdetén szinte követhetetlennek tűnő szakirodalomban való eligazodásban. A pszicholingvisztika a kialakulása óta eltelt mintegy ötven esztendő alatt hatalmas kiterjedésű tudományterületté fejlődött, az emberi jelhasználat és kommunikáció újabb és újabb aspektusait vonva be kutatásai közé. Ennek megfelelően egy Pszicholingvisztika összefoglaló című kötet – amennyiben nem kézikönyv – szükségszerűen válogatásra kényszerül a bemutatandó témák között. Amit azonban az olvasó joggal remél, az az, hogy a kiválasztott területek tekintetében választ kap a Hol tartanak ma a kutatások a világban? kérdésre. Az olvasó a kötet hátulján örömmel értesül arról, hogy A könyv áttekinti a hazai és nemzetközi szakirodalmat, beépítve a szerző saját kutatási eredményeit is. Ám az első fejezet utolsó bekezdése már arról tájékoztat, hogy A könyvben tárgyaltak jelentős részben a szerző saját munkái, kísérletei és tudományos, illetőleg gyakorlati eredményei. Ha ez az információ már a címben megjelenik, esetleg alcím formájában, akkor az is nyomban világossá vált volna, hogy a kötet céltudatos, tereprészleteket be­vilá­gí­tó válogatás – nem pedig sovány referenciakötet.

 

Az első fejezet, A pszicholingvisztika kialakulása (7–16) arra az egyszerre összetett és szerteágazó kérdésre keres választ, mi is a pszicholingvisztika. Indításként azt a szokatlanságában figyelemkeltő tudománytörténeti eseményt mutatja be, ahogyan kialakult a pszicholingvisztika mint ágazat, megszületett a pszicholingvisztika fogalma. Meglehetősen ritkán határozható meg, hogy egy tudomány vagy egy tudományág mikor alakult ki, pontosan mikortól számítjuk a létezését, mi a fejlődésének a kiindulópontja. A pszicholingvisztika sajátos kivétel, napra pontosan megadható a születése[] (7). A következő kérdés természetesen: mitől új tudományág a pszicholingvisztika? Ez az új tudományág a nyelvészet és a pszichológia érintkezési területén született meg [...] Nem arról van szó, hogy a nyelvészet és a pszichológia határterületeit kezeljük új tudományágként, hanem arról, hogy a határterületekből kifejlődött egy önálló tudományág []. Hogy a pszicholingvisztika önálló tudományággá vált, a szerző az alábbiakkal igazolja. Ez azt jelenti, hogy a mindkét kiinduló tudományt érintő problémák, azok megválaszolási kísérletei, az elméleti megalapozások, a kísérleti igazolások, a modellek felállí­tá­sa, a gyakorlati alkalmazások stb. képviselik az új tudományágat (7). Szükségesnek látszik azonban egy kiegészítést tenni. Az új tudományágtól minden esetben elválaszthatatlanok az új kérdésfeltevés, az új elméleti keretek, s számos esetben az új vizsgálati módszer is. Amíg a fenti idézetben felsorolt kritériumok mindegyike, még a kérdésfelvetés és az elmélet-, illetőleg modellalkotás is mindkét tudományt érintik, a kérdéses terület valóban nem más, mint határterület. Az új szakágazat új problematikáját később maga a szerző is megfogalmazza: a pszicholingvisztika feladata, hogy leírja azokat a folyamatokat, amelyek az emberben végbemennek, miközben mondatokat használ (10). Ez a problémakör pedig nem kérdése sem az általános nyelvészetnek, sem az általános pszichológiának. Az idézetben említett folyamatok mentális folyamatok, algoritmusok, stratégiák. Éppen ezek azok a vonatkozások, amelyekre egy (leíró) grammatikai modell soha nem tér ki, a generatív megközelítés pedig egyenesen deklarálja, hogy az anyanyelvi beszélő kompetencia-modelljének az a feladata, hogy olyan algoritmusokat vegyen fel, amelyek a beszélőével megegyező inputhoz a beszélőével megegyező outputot rendel, nem feladata azonban ezeket a műveleteket megfeleltetni a tényleges mentális vagy agyi folyamatoknak. A viselkedést, a mentális folyamatokat feltáró általános pszichológiai modellek – másfelől – a jelenségeket nem a mondatok, illetőleg a mondathasználat szintjén ábrázolják. Az általános pszichológia, illetőleg a nyelvpszichológiának nevezhető határterület vagy a nyelvhasználat általános (nem nyelvi szintenként azonosítandó) folyamatait vizsgálja, vagy valamelyik általános mentális művelet működését tárja fel valamelyik nyelvi egységre vonatkozóan (mint pl. a behaviorista nyelvpszichológia szóközpontú és tanuláselméleti kutatásai). Vagyis a nyelv és a pszichológia határterülete nem az új terminusnak, a pszicholingvisztikának a megszületésétől válik autonómmá, hanem majd attól a szemléletváltástól, amely a nyelvi tevékenység pszichikus vonatkozásait már nem a nyelvi viselkedésben, hanem a nyelvhasználat mint egy mentális realitással rendelkező szabályrendszer működésén alapuló kreatív tevékenységben látja. A korai pszicholingvisztika alapfelfogása tehát lényegében behaviorista.

Talán éppen ennek a szakágazati elkülönítésnek a hiánya gátolja meg egy másik határ kijelölését: azét, amely a nyelvi tevékenység mentális folyamatainak a szemléletében a generatív elmélet megjele­né­se előtti és utáni korszakai között húzódik. A nyelvlélektan azonban mégsem a pszicho­ling­visz­ti­ka előzménye, bár eszméi, képviselőinek a nyelvről alkotott felfogása, nagy gondolkodói, a nyelvlélektani szemléletet képviselő művek kétségkívül hatást gyakoroltak a tudomány további fejlődésére. [új bek.] A pszicholingvisztika két kiinduló tudományának kapcsolatában új elemeket hoz a transzformációs generatív grammatika, valamint [] a neobehaviorizmus, amely [] részletesebb tanulás­lélek­tani modellek kidolgozásán fáradozott, így mind közelebbi kapcsolatba került a nyelvtudománnyal (11). Semmiképp nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban azt az éles választóvonalat, amelyet a generatív nyelvészeti megközelítés képvisel a nyelvi tevékenység mentális műveleteinek tanulmányozása folyamán. Míg a nyelvészeti strukturalizmussal időben és szemléletében párhuzamos behaviorista nyelvpszichológia az emberi nyelvhasználatot tanult viselkedésformának tekinti, amely tanulásnak a fő művelete az analógia, központi nyelvi kategóriája pedig a szó, addig a generatív kiindulású pszicholingvisztika felfogásában az ember kreatív nyelvhasználata velünk született, univerzális szabályrendszeren alapul, amelyet ha az egyedfejlődés során egy meghatározott időszakban egyedi nyel­vi ingerek érnek, az adott nyelv implicit mentális grammatikájává épül. A kiépülés fő művelete az absztrakció, a szemlélet központi nyelvi kategóriája pedig a mondat. A két irányzat közötti eltérést azonban nem egyszerűen az ugyanarra a kérdésre adott eltérő válasz teszi. Mint látjuk, a nyelvi tevékenység behaviorista és generatív megközelítése két eltérő paradigmát képvisel (vö. Pléh 1980). A behaviorista szemlélet célja, hogy leíró szinten adekvát (kizárólag az empirikusan tapasztalható jelenségek közötti összefüggéseket ábrázoló) modellt alkosson a nyelvi viselkedésről mint az emberi viselkedésnek egy formájáról. Ezzel szemben a generatív megközelítés magyarázó elméletet törekszik létrehozni a tapasztalt jelenségek közötti összefüggések miértjéről, vagyis absztrakt szerkezetekből felállított hipotetikus rendszerből vezeti le az empirikusan tapasztalható jelenségeket. E rendszer az anya­nyelvi kompetencia implicit szabályrendszere, amely alapját képezi a nyelvhasználat mentális tevékenységének.

A generatív szemléletet teljesen elutasító klasszikus behavioristákkal szemben a viselkedés­lélektan és a generatív nyelvészet egyes vonatkozásait integrálni törekvő neobehavioristák azonban a paradigmaváltásnak nem ugyanazon az oldalán foglalnak helyet, mint a generativisták. Noha a vizsgálandó nyelvi egység immár a neobehaviorizmusban is a mondat, ám ennél közelebb még alapkérdéseiben sem kerül egymáshoz a két irányzat. Egyfelől ugyanúgy általános tanuláselméleti modellel próbálták reprezentálni a nyelvi viselkedést, mint a klasszikus behavioristák, tehát megközelítésük leíró jellegű maradt. Másfelől pedig a tényleges tevékenységet, Osgood megfogalmazásában a Saussure-féle parole-t, nem pedig az implicit szabályrendszert, a fejünkben lévő »kis nyelvész«-t tekintették vizsgálataik tárgyának. Tehát a neobehaviorizmus modellálási alapszemlélete semmivel nem áll közelebb a generatív indíttatású pszicholingvisztikához, mint a klasszikus behaviorizmusé. Még a szintaktikai kétértelműség magyarázatának hipotetiko-deduktív módszerét – amely problematika a generatív elemzés standard modelljének paradigmaváltó startköve – sem tartja indokoltnak a nyelvpszichológiai vizs­gálatokban arra hivatkozva, hogy egy hallgató a közönséges beszélgetés során sosem érti kétértelműen a mondatot [] a kontextuális tényezők, amiktől a nyelvészeknek el kell tekinteniük, a nyelv­vel való foglalkozás során épp a pszichológusok erősségei; a nyelv »ahogy beszélik«. Harcoljunk ezért a mondat olyan pszichológiai teóriája érdekében, mely általános viselkedéselméletünk részét képezi (Osgood 1980).

A bevezető fejezet második része a paradigmaváltó generatív nyelvészet elméletének főbb összetevőit mutatja be, mindenek előtt azokat, amelyek különösen nagy hatást gyakoroltak a pszicho­ling­visz­ti­kára: (i) a nyelv kreatív aspektusának tézisét, (ii) a nyelvtan mint elmélet koncepciót: a véges számú szabályok segítségével generálható végtelen számú mondatok elméletével, azaz a transzformációk hangsúlyozásával (12), illetőleg (iii) az elméleti és módszertani mentalizmust a nyelvészetben. A (ii) pont idézett részére vonatkozóan tartsuk szem előtt, hogy a generatív elméletben nem a transzformációk, hanem a rekurzív szabályok teszik lehetővé a végtelen számú mondat generálását. A transzformációk, a szerkezetátalakítás korai eszközei a nyolcvanas évekre el is tűntek a generatív szintaxisból, míg a végtelen számú mondat elméletét azóta sem vonta kétségbe egyetlen követő sem. A pszicho­ling­visz­tika – a generatív grammatika mentális reprezentációjának kísérleti bizonyítását célzó törekvéseinek korszaka után – elméletek összetevőinek kutatása helyett a nyelvhasználat során működésbe lépő általános és nyelvspecifikus mentális műveleteket és folyamatokat kezdi kutatni. Most, e század vége felé még mindig nem tudjuk megmondani, hogy meddig jutottunk, s azt sem, hogy ahol vagyunk, az vajon az út harmada, fele vagy jóval közelebbi már az út végéhez [] Az időnkénti összegző áttekintések [] tudatosítják a megtett távolságot, de egyúttal jelzik is, hogy a végcél még előttünk van (11). Olyannyira, hogy mindig is ott marad. Az út – a kutatás maga, hiszen a megismerés végtelen folyamat. Hiszen az elméletből ténylegesen levezetett tapasztalati következmények [] sohasem merí­tik ki az elmélet tartalmát. [] A független bizonyítékok keresésében [] sosem állhatunk meg. Bármilyen sok független bizonyítékunk is van egy elmélet igazságára, sohasem lehetünk biztosak abban, hogy tényleg adekvátan írja le a mögöttes realitásokat. Nincs más bizonyíték, csak az elmélet állandó ellenőrzése, az újabb és újabb jelenségszférák bevonása a kutatásba (Pap 1970: 217–218).

 

A második, A beszédfolyamatok szervezése: agy, agyműködés című fejezet (17–37) Pszicho­ling­visz­tika és agy című alfejezetének célja, hogy bemutassa: a pszicholingvisztikát az agy azért érdekli, mivel a beszéd – minden vonatkozásában – az agyműködés produktuma (17). Ennek a funkcionális vonatkozásnak felel meg a néhány sorral lentebb olvasható agydefiníció is: [] az agy a szervezet azon része, amely a kommunikáció célját szolgálja (általános és specifikus tekintetben egyaránt), képes az információk felfogására, tárolására és ezen információk megválaszolására (17). A definícióval kapcsolatban két kérdés merül fel. (i) Vajon az aggyal rendelkező élőlények nem képesek kommunikálni? Centralizált és kefalizált idegsejteket, vagyis agyat Csoknya–Hámori (1998: 25) a törzsfejlődés folyamatában a laposférgeknél említ először. Az egyedek közti kommunikáció viszont már hamarabb, a törzsfejlődés jóval koraibb fokán megjelenik, a tömlősbelűek érintésen alapuló információ­továb­bí­tá­sá­val (Kenesei 2000: 18). (ii) Valóban mindennemű információfelfogás, -tárolás és -meg­válaszolás egyben kommunikáció is? Az idegrendszer részeként az agy elsődleges feladata, hogy biztosítsa a szervezet belső környezetének állandóságát és alkalmazkodjon a külső környezethez (Csoknya–Hámori 1998: 7). A nehezen definiálható kommunikáció pedig közössé tétel, vagyis információközlés vagy -csere valamely eszköz vagy jelrendszer útján (vö. Magyar értelmező kéziszótár 2003: 726). Az ismert kommunikációelméletek egyike sem tud eltekinteni a jel fogalmától. Vajon az élőlények ingerlékenysége, az ingerekre való válaszolási–alkalmazkodási reakciók mindig információcserének minősülnek-e a szervezet és a külső–belső környezet között? Feltehetően nem, hiszen ezekből az eseményekből hiányzik a kommunikáció két fő tényezője, az üzenet és a jel. Sem a környezet, sem az érintett szervezet nem ad jeleket, és a biológiai események nem utalnak önmagukon túlra. Mondhatjuk ugyan, hogy a láz a gyulladásos folyamat jele, de ez kizárólag az értelmező ember számára jel, nem pedig a szervek egymás közti információcseréje. Magának az agynak az információ­feldol­gozó működése is sejtek közötti automatikus kémiai–fizikai folyamatok, s a reakciók az emberi értelmezésben válnak önmagukon túlmutató jelekké.

Az alfejezetnek a bevezetést követő része (Agy, tudat, lélek) vázolja a mentális funkciók agyi reprezentációja kutatásának főbb állomásait Kr. e. 3000-től a 20. század második felének agyelméleteiig. A szemle világossá teszi, hogy az európai kultúrtörténetben az agyműködésről és a pszichikus működésről szóló hipotézisek és modellek rendre követték az adott kor általános világszemléletét, illetőleg filozófiai tanait.

A második alfejezet, noha Az agy felépítése címet viseli, csak a nagyagy felépítésével foglalkozik, amely ugyan az agy legnagyobb részét kitevő komponens, ám mégsem egyedüli, hiszen alatta foglalnak helyet az agytörzs egységei. Sajnálatos módon nemcsak a címben fordul elő a terminológiai keveredés, hanem a kifejtésben is. Nem derül ki egyértelműen, hogy az agy és a nagyagy nem szinonimák: Az agyat a koponyából kivéve dióhoz szokták hasonlítani. Színe kívül szürkés-rózsaszínű, belül sárgásfehér. A nagyagy nemcsak betűrődései miatt idézi fel a dió képét, hanem azért is, mivel középen majdnem teljesen kettéosztott (20). Természetesen nem a teljes agy hasonlít dióbélre, és nem a teljes agy színe kívül szürkésrózsaszín, belül pedig sárgásfehér, hanem az agy szerkezetének egy jól elkülöníthető része, a nagyagy. A dióbél alatti nyél, az agytörzs – mint minden, a nagyagy alatt elhelyezkedő, központi idegrendszeri struktúra színe – a kívül elhelyezkedő fehérállomány okán fehér. Erre kapaszkodik rá alulról fölfelé a kisagy, a köztiagy és a nagyagy. Fontosabb ennél, hogy az alsóbb agyterületeknek, mint például a kisagynak szintén van szerepe a nyelvhasználatban. A következő oldalak tájékoztatást nyújtanak a nyelv mentális folyamatainak szempontjából lényeges agyterületek, továbbá az agyi aszimmetria feltérképezéséről. Az eseménytörténet kicsit nehezen követhető, mert a jelenkori ismeretek bemutatását az 1950–60-as évek, majd a 19. század második felének eredményei követik.

Az agyfélteke-dominancia és a Jobbkezesség – balkezesség szakaszok a két agyfélteke sajátos funkciómegoszlását tárgyalják. Megtudjuk, hogy a mentális funkciók agyi reprezentációját jellemző lateralizáció onto- és filogenetikai szemszögből egyaránt fejlődés eredménye: őseink és a csecsemők szimmetrikus agyszerkezettel rendelkeznek. Az egyedfejlődésben a dominancia kialakulása csakúgy, mint egy sor tevékenység, például állatoknál a látás, a madárének, embernél a nyelv­elsajá­títás, csak egy bizonyos életkorban lehetséges. A kérdés filogenetikai vonatkozásai számos nehézséget vetnek fel. LeDoux hipotézisét, amely szerint az aszimmetrikus kézhasználatot követte az agyi aszimmetria, s ez jelentette valójában az emberré válást (24) a szerző a Van olyan tudományos nézet is kategóriájába sorolja. Holott nem sokkal a Pszicholingvisztika megjelenése előtt korunk egyik legjelentősebb magyar agykutatója, Hámori József a következőképp nyilatkozik róla: Olyan érvrendszert használt modellje alapozásául, amely még ma, 1998-ban is az emberré válás egyik legvalószínűbb hipotéziseként szerepel. Ebben ugyanis meggyőzően érvel amellett, hogy az emberré válást a differenciált kézhasználat tette lehetővé (és nem megfordítva) (Hámori 1999: 84). Az egyedfejlődésre vonatkozóan maga Gósy is hasonlóképp látja: [] nagy valószínűséggel az egyedfejlődés során a kézdominancia hat a félteke-dominanciára (28). Ám a filogenetikus fejlődés bemutatása során azt látjuk, hogy [] az agyi aszimmetria csak a Neander-völgyi embernél (100–150 ezer éve), majd a Cro-Magnon-i (40 ezer éve) embernél jelent meg. Utóbbiaknál feltételezhető a jobbkezesség is. [] A teljes beszédközpont kb. százezer évvel ezelőtt, a Neander-völgyi embernél alakult ki (24). Ha elfogadjuk LeDoux hipotézisét, vagyis az aszimmetriát megelőző jobbkezességet, akkor kevésbé látszanak magyarázhatatlannak a már a homo habilis korából származó, jobbkezességre utaló szerszámok és pattintási módok (olyan nézet is létezik (25)). A jobbkezesség lehetséges okaiként bemutatott nézetek között érdekes lett volna megemlíteni a dominánssá váló jobbra forgató gén elméletét is.

Noha a félteke-dominancia és a kezesség összefügg egymással, nincs közöttük ok-okozati összefüggés: a jobbkezesek mintegy 90-95%-ánál becsülik a bal agyféltekét a domináns féltekének, más adatok szerint 85%-uknál tapasztalható ez a jelenség [] a balkezesek mindössze 25-30%-a, más adatok szerint 40%-uk jobb agyfélteke-domináns [] Megint mások szerint a bal féltekei dominancia a beszédre vonatkozóan balkezeseknél épp olyan gyakori, mint jobbkezeseknél, vagyis nincsen közöttük különbség (24–25). Szoros összefüggés a félteke-dominancia és a nyelv között áll fenn: Az emberek többségének a bal agyféltekéje a domináns. Ez azt jelenti, hogy náluk a nyelv és beszéd szervezésére vonatkozóan éppen az a félteke a vezető, ahol a nyelv és beszéd fentebb említett központjai vannak (24). Ám néhány sorral később, egy zárójeles megjegyzésben ezt olvashatjuk: Nemegyszer előfordul, hogy a beszédközpont féltekei helyét összetévesztik a félteke-dominanciával, holott két különböző dologról van szó (25). A különbség nem világos, hiszen a szerző az előző oldalon épp a beszédközpont féltekei elhelyezkedésével definiálta a félteke-dominanciát.          

Az agyműködést tárgyaló fejezet második fele az Agyműködési elméletek címet viseli. Bevezetője bemutatja a két agyféltekének a mentális folyamatokban, s ezen belül a nyelvhasználatban betöltött szerepéről folytatott kutatásokat, elsősorban a Lurija-iskola megfogalmazásában, bár kissé szűkszavúan. A fejezet élén említett ismeretek lehetővé tették volna a mai agyelméletek alapjául szolgáló, Lurija-féle funkcionális blokkok hipotézisének bemutatását. Ez a megközelítés azért korszakalkotó, mert szintézisét adja a lokalizációs és a holisztikus tanoknak. A kérdésfeltevést Jack­son fogalmazta meg 1878-ban: mi a magyarázata annak a megfigyelésnek, hogy ha valamely agyterület sérül, akkor egy adott pszichikus funkció sosem esik ki teljesen, de nem is csak egyetlen funkció károsodik (Jackson 1958). Lurija elméletének lényege, hogy a pszichikus funkciók nem köthetők szűken körülhatárolt agyterületek működéséhez, de nem is az agy mint differenciálatlan egész működésének termékei. Egyrészt ugyanazon pszichikus funkció több, különböző agyterülethez is kapcsolódhat, másrészt pedig ugyanazon az agyterületen több pszichikus funkció összetevői is képviselve vannak. Ez  a szer­veződés teszi lehetővé, hogy nemcsak egy-egy funkció különböző összetevői állnak kapcsolatban egymással, hanem maguk a funkciók is (Lurija 1975). Ha pedig a féltekei megoszlással kapcsolatban a fejezetrészbe a mentális tevékenységek szintetikus és analitikus természetére vonatkozó meg­álla­pí­tá­sok is belefértek volna (l. pl. Hámori 1985), talán elkerülhető lett volna a jobb félteke csökevényes vagy kiegészí voltának cáfolása. A két félteke nyelvhasználatbeli szerepének tárgyalásában kisebb ellentmondás bukkan fel: A jobb oldali agyfélteke [] részletes nyelvi (pl. fonetikai) elemzésre alkalmatlan (29). Majd később: A jobb féltekés ember a beszédhangokat felismeri, [] pontosan jelzi az elhangzó beszéd prozódiai jellegét (30). A beszédhangok és a szupra­szeg­men­tu­mok felismerése nagyjából ki is meríti a beszédfeldolgozás fonetikai elemzési szintjét, vagyis nem túl szerencsés a szintek közül épp a fonetikait példaként hozni a jobb féltekei elemzés korlátaira, főképp akkor, amikor a magasabb szintű elemzésben (a morfológia és a szintaxis bizonyos aspektusai tekintetében) a jobb félteke önmagában valóban alig teljesít. Érdekes lett volna azonban említést tenni azokról az újabb kutatási eredményekről, amelyek egyre pontosabban tárják fel a jobb félteke szerepét a nyelvhasználatban, többek között a szemantika, a mentális lexikon és a többnyelvűség agyi reprezentációjában.

Nem könnyíti meg az olvasó számára a szöveg követését az, hogy a fejezetrészben néhány fogalom korábbi bevezetés, illetőleg az aktuális előfordulás környékén történő definíció nélkül jelentkezik, mint például kiváltott agyi potenciál, negatív kiváltott potenciál (29) az agykéreg alatti magok, interaktív moduláris rendszer (31),  Ayres-módszer (32). Vannak esetek, amikor forrásmegjelölés hí­ján az olvasó utána sem tud keresni ezeknek a fogalmaknak, így a velük kapcsolatos információk végképp elvesznek a témába épp a kötet segítségével bevezetődni törekvők számára.

Az Emlékezés, emlékezet a fejezet zárórésze, amelyben az olvasó vázlatosan megismerkedhet az emlékezet legáltalánosabb kérdéseivel, de a könyv tematikájának szempontjából igazán izgalmas vonatkozást – az emlékezetnek a nyelvhasználatban való szerepét (például a mentális lexikon és grammatika eltérő emlékezeti szerveződését vagy a szemantikai alapú felidézést a hosszú távú memóriából) sajnos hiába keresi. Segítette volna továbbá az olvasó munkáját, ha a szerző közli, hogy milyen adatok, illetőleg forrás alapján különbözteti meg a hosszú távú memóriát elsősorban a szándékos tanulással történő bevésés művelete alapján a rövid távútól. A szerző állítása feltehetően nem az, hogy nem szándékos tanulással nem jöhet létre hosszú távra bevésett emlék.

Végül pedig egy fogalomhasználati kérdés merül fel: a szerző az emlékezést az objektív valóságnak a tudatban történő visszatükröződése-ként definiálja (32). Ezen a ponton az olvasó klasszikus ihletésű és hitelű ellenvetéseket fog tenni. Valóban hiba volna azt gondolni, hogy a világ értelmezése kizárólag saját agyműködésünk belső logikáját tükrözi, de azért teljes bizonyossággal az sem állítható, hogy igaznak fogadjuk el azt, amit érzékszerveink az agyunknak közvetítenek, s azt, ahogyan agyunk ezeket az információkat feldolgozza (17). Hiszen a Föld nem lapos és nem áll egyhelyben, miközben a Nap mozog körülötte – pedig így észleljük. Mit tudhatunk az objektív (a feldolgozó tudattól független) valóságról, ha azt kizárólag a feldolgozó tudaton keresztül ismerjük? És mennyire tükrözheti függetlenül az emlékezet a valóságot, amikor az emlékezés kétszeresen megszűri az információt: egyszer észlelésekor, egyszer pedig felidézésekor, amelyet asszociációs kapcsolatain túl a felejtés vagy a hozzánemférés is befolyásolhat. Nem beszélve a feldolgozó mechanizmus különféle szintű és fajta kategorizációs és absztrakciós munkájáról, amelynek eredményeképpen nemhogy például az ember és az állat tagolja eltérően észleletei alapján a világot, hanem az eltérő kultúrában élő, eltérő nyelvet beszélő közösségek, sőt az életkori sajátságok alapján a különféle életkorú gyerekek és felnőttek is.

 

A kötet harmadik fejezete, A beszédprodukció folyamata (38–60) a spontán beszéd létrejöttének kérdését tárgyalja a megszólalás szándékától a kiejtésig (38). A kifejtés három nagy témakört vesz sorra. A beszédprodukciós modellek című alfejezet az újgrammatikusoktól a 20. század végéig mutatja be a főbb elméleteket. Megtudjuk, hogy a Jakobson által már a negyvenes évektől képviselt nézet nyomán – amely szerint a nyelv működésfolyamatai elsősorban a hibázásokban érhetők tetten – a hatvanas évektől kezdve a spontán beszéd pszicholingvisztikai tanulmányozásában is kiemelkedő szerepet kap a megakadásjelenségek – a hezitációk és a nyelvbotlások – vizsgálata. Három, a hetvenes–nyolcvanas években keletkezett megközelítést fejt ki részletesen a szerző, A Clark-házaspárét 1977-ből, majd Garrett szintézisteremtő modelljét 1982-ből, valamint Levelt moduláris szemléletű, 1989-es elméletét, amely mindmáig a legfrissebb és az egyik legnagyobb hatású koncepció a beszédprodukció kutatásában. Érdemes megfigyelni, hogy a pszicholingvisztika kialakulásában oly nagy szerepet játszó korai – de a nyolcvanas években számos tekintetben meghaladott – generatív tanok módszertani mentalizmusa milyen erősen tartja magát a nyelvhasználat mentális folyamatainak kutatásában. Még a nyolcvanas években is hipotézis (ha nem egyenesen elfogadott kiindulás) az elmélet fogalmainak mentális realitása. Garrett elméletében a produkció főbb állomásait képviselő különféle szintek, Processzorok egyértelműen megfeleltethetők a korai generatív grammatikai modell komponenseinek. Központi egységei, a funkcionális és pozicionális szintekre oszló Szintaktikai Processzor a mondatszerkezet mély-, illetőleg felszíni szerkezetét létrehozó egységei a beszédprodukciós folyamatnak (szintaktikai generáló komponens), amelyek közül a Szemantikai Processzor a funkcionális szinthez, vagyis a mélyszerkezethez rendel szemantikai értelmezést lexikai és alapvető grammatikai viszonyok formájában, a Fonetikai Processzor pedig hangtani értelmezést a pozicionális szinten létrejövő felszíni szerkezethez (értelmező komponensek). Ez a viszonylag egyszerű és alapvető generatív nyelvészeti ismeretek birtokában könnyen követhető modell áttekintése azonban sajnálatos módon nehezen követhetőre sikerült, ugyanis a generatív párhuzam bemutatásának elmaradása nélkül az olvasót soronként bombázzák újabb és újabb megfejthetetlennek tűnő terminusokból álló információk: Eközben a Szemantikai Processzor létrehozza a reprezentáció funkcionális szintjét. Ez a funkcionális információ kerül a Szintaktikai Processzorhoz. Ennek a Processzornak kettős feladata van: egyfelől pozicionális kereteket választ, amelyek tartalmazzák a grammatikai jelölőket (a felszíni szerkezetben), másfelől beilleszti a korábban kiválasztott főbb lexikai egységek fonológiai reprezentációit az adott keretek megfelelő helyeire (39). Ha a modell három fő szintjének bemutatása nem a nyelvbotlások szerepének Garrett-i felfogása után került volna sorra, hanem még a Processzorok előtt, az érthetőség nagyban növekedett volna.

Levelt beszédprodukció-modelljének tárgyalása egy egész alfejezetet tesz ki, A beszédet megelőző folyamatok címmel, amely Levelt modelljének konceptuális tervező és átalakító, illetőleg artikulációs tervező szakaszát ismerteti, a közlés fogalmi tartalmát szervező makrotervezéssel és a közlés logikai–propozicionális rendezését kialakító mikroszervezéssel, illetőleg a szemantikai tartalom szintaktikai, majd fonológiai–fonetikai formába való kódolásával. Ebben a modellben is világos a generatív grammatikával való párhuzam. A makro- és a mikrotervezés szintaktikai határmoduljaiban a standard ge­ne­ra­tív szintaktikai komponens bázis-, illetőleg transzformációs szabályainak megfelelő mentális folyamatok működése, a szélső modulokban pedig a szemantikai­–fogalmi, illetőleg a fonológiai komponens funkciói vannak képviselve. A generatív szemlélet magányos beszélőjének elvétől élesen eltér az a mozzanat a Clark-házaspár koncepciójában, hogy Grice (1975) együttműködési alapelvének bevonásával felteszi a beszédprodukciónak a hallgató szempontjait figyelembe vevő aspektusait, aki min­dent megtesz annak érdekében, hogy a közléseket megértse (40). Sajnos a szerző által hozott Rejtő-idézetek (40–41) nem az együttműködési alapelv megsértésére példák. Jó részük egyszerű frazeológiai kontamináció. Az alapelvből adódó társalgási maximák megsértésére példa a pittsburghi társadalom­biztosítási hivatalhoz érkezett levél következő részlete: I cannot collect my sick pay. I have six children. Can you tell me why? Nem tudom felvenni a táppénzemet. Hat gyermekem van. Meg tudja mondani, miért? (Beaugrande–Dressler 2000: 162), illetőleg az alábbi történet párbeszéde.

Lakodalomba megy az öreg paraszt. Az állomáson azt mondja a jegyadónak:

Kérek egy jegyet!

Hová?

Ide a markomba!

Jó, jó, de hát hová?

A lakodalomba!

Hol lesz a lakodalom?

– Ha szép idő lesz, kint, ha rossz idő lesz, akkor bent, kéremalássan…

(Cseresnyés Márk szíves személyes közlése).

A fejezet második, Közlésfolyamatok című része azokat a nyelvi jelenségeket, elsősorban hibázásokat, tévesztéseket mutatja be, amelyek a makro- és mikrotervezés folyamatainak működésére utalnak a beszédprodukcióban. Külön rész tárgyalja a kivitelezési tévesztéseket, az elszólásokat és a nyelv­botlásokat, illetőleg ezek esetleges korrekcióit. Ez utóbbiakra vonatkozóan a szerző megállapítja, hogy az elszólások és a nyelvbotlások többségét a beszélő azonnal észreveszi és korrigálja (50). Hasznos lett volna az adat forrását megnevezni, illetőleg hogy milyen mennyiségű adatból vonták le a következtetést. Ennek hiányában semmi nem indokolja az állítással ellenkező adatokkal való opponálást: a több mint ezer adatot tartalmazó saját gyűjtésemben mindössze 159 végrehajtott korrekciót számoltam.

A makrotervezés hirtelen nyelvi aktiválása szervetlen közbeékeléseket, alanyváltást vagy váratlan bővítményeket idézhet elő a közlésben, a mikrotervezésé pedig téves névelőhasználatot, a szekvencia korrekció nélküli újraindítását, egyeztetési tévesztéseket eredményezhet. A kitűnő példák mellett olykor kevésbé meggyőzőek is előkerülnek. A szerző az alanyváltást tartalmazó adatokat előbb a makrotervezéshez köti, ám később a mikrotervezés és a verbális produkció össze­hango­lat­lan­sá­gá­ra hozza fel példaként, s ennek megfelelően a beszédtervezés és a kivitelezés paradoxának következményei (48) közé sorolja. Nem különül el továbbá világosan, hogy egy szövegből kiragadott mondatban, amelynek kontextuális–referenciális viszonyai szükségképpen csak a teljes(ebb) megnyilatkozás ismeretében azonosíthatók, hol húzódik a szerző szerint a határ a szövegkohéziós eszközök (anaforák, pronominalizáció, deixis, ellipszis) standard használatúnak, illetőleg szervetlennek történő minősítése között. A befejeztük a főiskolát, férjhez ment és elkezdett szülni (48) példa tipikus esete a standard alanytörlésnek, amelynek textuális azonosítását a korábbiakban témaként kijelölt szereplő teszi lehetővé, bizonyos esetekben kötelezővé. Az itt előbb-utóbb azért találunk valamit (47) részletnek pedig nem alanya a logopédusok (hiszen az alany az igei személyragozással kongruáló mi törölt személyes névmás), hanem az alany referense. Éppen azért nem okoz megértési problémát az alanyváltás, mert a többes szám első személyű alany pontosan azonosítja a beszédhelyzet alanyát (az a halmaz, amelybe a beszélő beletartozik), s épp azért nem lehet alany (legfeljebb az alanytól jobbra elhelyezkedő értelmező) a logopédusok, mert a beszélő önmagát, illetőleg saját halmazát nem nevezheti meg harmadik személyűként. Végül egy terminológiát érintő megjegyzés: az alany szerepében megjelenő törölt utalószót a magyar leíró grammatikai hagyomány nem általános alany-nak (47, 50) tekinti. Nem is teheti, mert az utalószó tartalmát az alárendelt mellékmondat pontosan kifejti.

A fejezetet A spontán beszéd időviszonyai című alfejezet zárja, amely alaposan, részletesen, közérthetően, hiteles adatokkal mutatja be nemcsak a szünetek természetét a beszédfolyamatban, hanem azt is, hogy mi a funkciója a szüneteknek a beszédprodukcióban: A spontán beszédben a beszédszünet funkciója szin­te mindig, mondhatjuk úgy, hogy kevés kivételtől eltekintve, a beszédtervezés és a kivitelezés összehangolatlanságát semlegesítő tényező (57). Ennek a va­ló­jában egyáltalán nem kevés kivételnek a leírásához mindenesetre hozzájárult korábban Goldman-Eisler (1968), nálunk pedig Sallai–Szende (1975), akik rá­mutattak a szünet aktív szerepére éppen a grammatikai szerkesztés menetében is.

A szünetek szerepének a hallgató oldaláról történő megfogalmazása átvezet a következő, a beszédészlelés és a beszédmegértés folyamatait tárgyaló fejezethez. Különösen érdekes a kötőszók környékén előforduló szünetek bemutatása. A kötőszót megelőző szünetek lényegesen hosszabbak, mint a kötőszó után ejtettek. Ez egyértelműen utal a beszédtervezés és kivitelezés bizonytalanságára. De nem­csak arra, hanem mellérendelő szerkezeti csoportban a struktúra tagolására is. A szintakták éppen azzal érvelnek amellett, hogy a kötőszó és az utána következő elem közös konstituenst alkot, mivel a kötőszó a tőle jobbra álló összetevővel fonológiai frázist alkot. Normatív beszédben nem kötelező a mellérendelt tagok közti szünet, de a kötőszó és a következő tag alkotta szekvenciában csak a kötőszó elé lehet szünetet tenni, a szünet tehát együttesen különíti el őket a megelőző szerkezeti csoportoktól (Bánréti 1992: 731–733).

Sajnálatos, hogy a szünetek arányait bemutató táblázatba elírás csúszott: a kötőszó utáni szünetek 71,7%-os aránya természetesen 17,7%-ként olvasandó.

 

A kötet negyedik fejezete, A beszédészlelés és a beszédmegértés folyamata (61–120), a leghosszabb, legkidolgozottabb és a legrészletesebb irodalomjegyzékkel ellátott része, a szerző saját, elsődleges kutatási területeinek meglehetősen szövevényes ösvényrendszerén kalauzolja végig nagy biztonsággal az olvasót. A bevezető szakasz (61–62) világosan elkülöníti a beszédfeldolgozás két részfolyamatát, amelyek mind mentális műveleteikben, mind működésük eredményében élesen eltérnek egymástól, noha egymásrahatásuk kétségtelen. A beszédészlelés eredménye a szegmentumok azonosítása, a megértésé pedig az üzenet dekódolása és értelmezése.

A percepciós bázis (62–64) című alfejezet azt a beszédfeldolgozás alapját képező nyelvspecifikus szűrőmechanizmust mutatja be, amelynek működése a hangképzési sajátosságok akusztikai vetületeinek az adott nyelvre jellemző kategóriaazonosításait eredményezi. Az anyanyelv szűrőhatására hozott példa a más nyelvváltozat, illetőleg nyelv észlelésében azonban téves. A szerelem ® az ejtéstől függően ige vagy főnév (63). A zárt [e]-t használó nyelvjárások egyikének anyanyelvi beszélőjeként – más adatközlőkkel összhangban – állítom, hogy a két ejtés tökéletesen megegyezik: [sErElem]. Hiteles és látványos példája a jelenségnek Lotz János közismert példája, a köznyelvi mentek alak, amelynek zárt [e]-t eltérően tartalmazó változatai négy eltérő jelentést különítenek el: [mentek] (ti el)mentek (a vásárba),  [mEntek] (én ki)mentek (egy fuldoklót a vízből), [mentEk] (ők el)mentek (a vásárba), [mEntEk] (ők) mente(se)k a bolháktól (vö. Lotz 1976: 71).

A Beszédmegértési modellek (65–74) alfejezet arra a kérdésre mutat be hipotéziseket, hogy a hallgató hogyan konvertálja a folyamatosan változó akusztikai jelet, amelyet a beszélő kiad, diszkrét nyelvi egységek sorozatává, és hogyan fogja fel a benne lévő üzenetet (65). Az első megközelítések vázlatos áttekintése után képet kapunk a mai modellekről, amelyeknek közös jellemzője, hogy hangsúlyozzák a nyelvi meghatározottságot. Ezek között mutatja be a szerző a Liberman-féle motoros teóriát és a vele rokon, Stevens és munkatársai-féle analízis szintézissel modellt (66–70). Ezeknek az elméleteknek a lényege, hogy az artikulációt és az észlelést egyetlen közös mechanizmusra vezetik vissza: az észlelő rendszer a hallható beszédet oly módon elemzi, hogy a szervezet saját beszédképzési folyamataira vezeti vissza (66). Ezek a megközelítések elsősorban az alsóbb nyelvi szintek egységeinek a dekódolását modellálják.

Komplexebb megközelítései a problémának a globális beszédmegértés modellje, a Bondarko-féle elmélet és a hierarchikus megértési modell (70–71), amelyek mindegyike egymással közvetlen elérésben lévő vagy hierarchikus építkezésű feldolgozó egységeket tesz fel. E modellek bemutatásakor több olyan terminussal is találkozunk – invariáns jegy, invariancia, nem kontextusfüggő fonetikai sajátosságok, felismerési kulcsok, többszörös kulcsok (69–70) –, amelyek csak későbbi alfejezetekben kapják meg definíciójukat, illetőleg kifejtésüket. Segítség lenne az olvasónak, ha ilyen esetekben utalást kapna a fogalom későbbi tárgyalására.

A legújabb, s a grammatika modellálási törekvéseivel is szoros kapcsolatot mutató modellek az ún. kognitív modellek, amelyeknek céljuk, hogy hipotézist fogalmazzanak meg a beszédfeldolgozás rendkívüli gyorsaságának magyarázatára. A jelentésközpontú, interaktív modellek ezt a gyorsaságot a feldolgozó szintek párhuzamos vagy csaknem párhuzamos, egymással kooperációban folyó működésének tulajdonítják, a szerkezetközpontú moduláris hipotézisek pedig az önálló, egymástól független működésű feldolgozó egységeknek, amelyek eredményeinek összegzése egy külön állomáson történik. A konnekcionista modellek bizonyos mértékig integrálják az előbbieket: azonos idejű, párhuzamos feldolgozást végző egységek hálózatát teszik fel az eredményeket integráló szakasz nélkül. Érdekes lett volna a különféle feldolgozó rendszerek működését példákon is bemutatni hasonlóképp, ahogy a szerző azt később a VCV-hangsor felismerésének folyamatábráján tette (103).

A beszédmegértési folyamat sajátosságai (75–89) című alfejezet első tematikai egysége a magasabb nyelvi szinteken történő tagolás mentális mechanizmusát járja körbe, és arra a kérdésre keres vá­laszt, hogy a folyamatos beszédben, ahol nem jelzik szünethelyek a szóhatárokat, milyen támpontok alap­ján szegmentál a feldolgozó rendszer. Például a visszacsatolás a döntés késleltetését teszi lehetővé mindaddig, míg a feldolgozó rendszer elegendő információval nem rendelkezik a döntés meghozásával.

A következő részelemzés a percepciós egységek nagyságrendjét vizsgálja. Töb­bek között nyelvbotlás-vizsgálatok és reakcióidőt mérő kísérletek azt támaszt­ják alá, hogy az elemi percepciós egység feltehetően a szótag. Emellett felmerült az a hipotézis is, hogy az egység nagysága változik a megkülönböztető jegytől a szó- vagy mondatkapcsolatokig [] a megkülönböztetési feladatnak meg­felelően (80–81). Ez a megközelítés magyarázni tudja azt a jelenséget is, hogy a fonémáról történt végleges döntés a jelentés aktiválása után történjen meg (81).

Újabb tematikai egysége az alfejezetnek a beszéd invariáns, vagyis állandó komponense. Az állandó a beszédnek azon része, amely nem változik, függetlenül attól, hogy ki a beszélő, mikor beszél vagy milyen nyelvi jelsorozatot mond (81). Az artikulációs invarianciát képviseli a hagyományos hangtan, illetőleg a klasszikus fonológia, s törekszik reprezentálni a fonetikus átírás, amely nyelv­től és egyedi beszélőtől függetlenül azonosít artikulációs kategóriáknak megfelelően ugyan­akként fizikailag eltérő szegmentumokat. Későbbi kísérletek pedig nemcsak az akusztikus és a percepciós invariancia létezését bizonyították, hanem azt is, hogy a beszédhangokban lévő invariancia mellett fontos feldolgozási támpont a magasabb szinteken, mint például a kontextusban, a beszédhelyzetben vagy a világismeretben működő invariancia is.

A beszédészlelési folyamat működése (90–109) című alfejezetben a szerző a hierarchikus építkezésű, interaktív beszédmegértési modellt ismerteti, amely a teljes feldolgozási folyamatot reprezentálja, és a beszédészlelési, beszédmegértési folyamat működésének csaknem valamennyi kérdésére megoldást kínál (90). A feldolgozás első lépcsője az elsődleges hallási elemzés, amely folyamat bemutatásakor a szerző alkalmat talál arra, hogy felhívja az olvasó figyelmét a beszédfeldolgozás során a hallás és az észlelés különbségére, továbbá el­külö­nít­se az észlelést a megértéstől, azt pedig az asszociációk útján történő értelmezéstől. Részletes bemutatását kapjuk a hallás funkcionális anatómiájának és különféle hallásvizsgálati eljárásoknak, majd a hierarchiában egyre magasabb szintek feltérképezése történik. A beszédészlelés akusztikai, fonetikai, majd fonológiai elemzése egyre inkább támaszkodik a kognícióra: míg az elsődleges hallási elem­zés az akusztikai jel hullámtulajdonságait tárja fel, addig az akusztikai elemzés már támaszkodik az emlékezetre, a fonetikai szint az osztályozás műveletére, a fonológiai szint pedig az absztrakcióéra. Ezekkel az elemzési folyamatokkal párhuzamosan működnek olyan, a nyelvinél tágabb hatókökű mentális műveletsorok, mint például a hangok lineáris sorrendjének azonosítását biztosító szeriális észlelés vagy a közlés időzítési viszonyait elemző ritmusészlelés.

Az alfejezetet a szupraszegmentális tényezők észlelési kérdéseinek bemutatása zárja. Megtudjuk többek között, hogy nemcsak az artikuláció sebessége és a szünetek száma és időtartama befolyásolják a beszédtempó észlelését, hanem a dallamstruktúra, az intenzitásviszonyok vagy az adott szöveg tartalma (107) is.

A beszédmegértési szintek működése (109–115) című alfejezet arról tájékoztatja az olvasót, hogy egy hallott közlés mint üzenet teljes feldolgozásáról csak akkor beszélhetünk, ha abban a komponensek felismerési, azonosítási műveletén kívül (amelyek lényegében észlelési és megértési algoritmusok automatikus lefutásai) és a közlés egységeinek szerkezeti–szemantikai összefüggésének dekódolásán túl a közlés értelmezése is megtörtént. A közlés értelmezése azt jelenti, hogy az adott szöveget behelyezzük egy tágabb ismeretanyagba és/vagy egy korábban tárolt információsorozattal hasonlítjuk össze (110). Vagyis feltehető a tudás és a nyelvi megértés közötti kapcsolat, amelyre vonatkozó hipotéziseket szintén bemutat a kötet. A két szélsőséges vélemény arra keres választ, vajon a megértés létrehoz-e új ismeretet vagy csak a tudatunkban már meglévő dolgok közt vezető ösvényeket járja be új módon.

Az utolsó tematikai egység a mondatmegértéssel foglalkozik, s a főbb nemzetközi kutatásokon kívül rövid tájékoztatást kap az olvasó a magyarra vonatkozó, hazai mondatmegértési vizsgálatokról is. A magyar mondatmegértési és morfológiai pszicholingvisztikai vizsgálatok olyan széleskörűek és érdeklődésre különösen számot tartók (már csak a magyar nyelv topikprominens voltából adó­dó­an is), hogy az elsősorban magyar anyanyelvűeknek szóló Pszicho­ling­visz­tika olvasója szívesen látna ezeknek kísérleteiből és eredményeiből gazdagabb ízelítőt is.

 

A kötet ötödik fejezete A mentális lexikon szerkezetével és hozzáférési folyamataival foglalkozik (121–150). Az első alfejezet bevezetője vázolja a korai modelleket (a szótár-, a könyvtár- és a térkép­analógiát), majd definiálja a mentális lexikon főbb komponenseit, az aktív, a passzív és az aktivált szókincset. Az aktív szókincs azon nyelvi és beszédjelek összessége, amelyek használata egy adott személy esetén gyakori. A passzív szókincs ezzel szemben ugyanazon személy ritkábban használt nyelvi és beszédjeleit foglalja magában. Az éppen aktivált szókincs ugyanazon személy egy adott beszédhelyzetben aktivált nyelvi és beszédjeleinek összessége (122). Megtudjuk, hogy az egyedi nyelvek szerkezete befolyásolja a mentális lexikon szerkezetét, például a szómorfémák tárolása megoszlik az aktív és a passzív rész között, a toldalékmorfémák azonban, nagyon kevés kivétellel, az aktív szókincs részei (122). Vannak lexikai egységek, amelyek – elsősorban a használati gyakoriság függvényében – vándorolnak az aktív és a passzív szókincs között.

A mentális lexikon nagysága című szakasz az egyedi szókincs terjedelmére vonatkozó becsléseket, illetőleg felméréseket mutat be. …kimutatták, hogy egy amerikai főiskolai hallgató 580 000 alap­szót, 1700 ritka alapszót és 96 000 nem alap-, illetőleg összetett szót ismer (124). Természetesen nem 580 ezer, csupán 58 ezer az első adat, különben hogyan lenne lehetséges, hogy ez megfelel a körül­belül százötvenezer feltételezetten ismert szónak (124)?

A felépítés és működés című egység a mentális lexikon szerveződésére vonatkozó főbb meg­köze­lí­té­se­ket veszi górcső alá, többek között először a kevésbé sikeres atomgömb-, majd a szóasszociácios kísérletekkel hatékonyabban verifikált pókháló-eméletet. A pókháló-elmélet lényege pedig az, hogy az egyes szemantikai egységek (itt: szavak) egymáshoz úgy kapcsolódnak, hogy egy egységnek akár több más egységgel is lehet közvetlen kapcsolata. Ugyanakkor a közvetlenül nem kapcsolódó egységek is tarthatnak kapcsolatot egymással további egység(ek)en keresztül (125).

A különféle (és eltérő vizsgálati személyekkel végzett) szóasszociációs vizsgálatok eredményeinek számos közös vonását a prototípuselmélet magyarázza. A prototípus elmélet arra a kérdésre próbál választ adni, hogy miként vagyunk képesek a szójelentések rögzítésére és használatára, amikor egy szó szemantikája – finoman fogalmazva – legalábbis bizonytalan (gondoljunk egy címszó magyarázatára a szótárban) [] A prototípus elmélet szerint a szónak van egy alapjelentése, amelyhez képest a szót egy más kontextusban elemezzük. Ez magyarázatot ad arra, hogy vagyunk képesek ugyanazt a szót kissé vagy nagyon eltérő jelentésben is használni (125).

Valójában a prototípuselmélet ennél lényegesen körülhatároltabban fogalmaz. Az ezt a elméletet is magában foglaló holisztikus kognitív szemantikai irányzat szerint a jelentés az ember kategorizálási képességére épül, amely prototípusok alapján történik. Az, hogy egy dolog egy bizonyos kategóriához tartozik-e, fokozat természetű jellemző. A kategóriák prototipikus példányok körül szerveződnek – számos esetben kultúrafüggően. A prototípust az ún. tipikalitási feltételek azonosítják, amelyek az adott kategóriára jellemző tulajdonságok (a tipikus madár tud repülni, szárnya, csőre és tollazata van és tojást tojik). Ezek a feltételek a nem prototipikus példányok esetében megsérthetők (a háziszárnyasok többsége és a strucc nem tud repülni). Minél kevesebb tipikalitási feltétel teljesül, annál bizonytalanabbá válik, hogy az adott dolog beletartozik-e az adott kategóriába. A veréb tipikusabb madár, mint a földről soha fel nem emelkedő strucc, és még inkább, mint a pingvin, amely nemcsak nem tud repülni, de testét nem is tollazat borítja. A naiv beszélő bizonytalanságát abban, hogy például madár-e a denevér, vagy hogy hal-e a bálna, az okozza, hogy a denevér a prototipikus madárhoz hasonlóan szárnyat visel és repül, a bálna pedig a prototipikus halnak megfelelően vízben él, áramvonalas teste van és tud úszni. Egy-egy dolog több kategóriához is tartozhat, és eltérő mértékben lehet tipikus példánya kategóriájának. Pszichológiai kísérletek tanúsága szerint a beszélők mentális lexikonában a zongora hangszer, de bútor is: tipikusan hangszer és kevésbé tipikusan bútor (Kiefer 2000: 92–105). Helyénvaló itt is egy lényegbe vágó kiegészítés. A prototipikus jegyek mindig a fogalomstruktúra egészének a hálójában szerveződnek. Ezért nem lehet az embert – bár prototipikusan ilyen – úgy leírni, hogy tollatlan kétlábú.

Az alfejezetben bemutatott mentális lexikon-elméletek közös vonása, hogy szinte kivétel nélkül elismerik a szemantikának mint vezérlő elvnek a működését (126), s ennek a megállapításnak nyelvpatológiai vizsgálatok eredményei is független bizonyítékai. Ám más típusú deviáns nyelvi alakulatok (nyelvbotlások, szójátékok stb.) arra utalnak, hogy a hangzási reprezentáció is szabályozottan van jelen a mentális lexikonban (127). Erre utal például a szavak felidézésével kapcsolatban a szó kitüntetett pozícióban, vagyis a szóhatárjegyek közelében elhelyezkedő szegmentumok felidézésének kiemelkedő eredményessége.

A fejezet második része A lexikális hozzáférés folyamata címet viseli, s bevezető szakaszában bemutatja a folyamat alapvető eltérését a beszédprodukcióban és a beszédmegértésben: A lexikális hozzá­férés folyamata a beszédprodukcióban a szükséges lexikai egység (leggyakrabban szó) megtalálását jelenti; a beszédmegértésben pedig ez az a műveletsorozat, amelynek során létrejön a megfeleltetés a szót reprezentáló akusztikai jelsorozat és az egyén mentális lexikonának egy adott egysége között (128). A beszédprodukcióban történő lexikális hozzáférés-koncepciók közül a korábban már bemutatott Levelt-féle hierarchikus modell kerül ismét terítékre, ezúttal egy speciális hozzáférés-egység, a lexikai egység kinagyításával. A részletek a következők.

A mentális lexikon a beszédprodukció mechanizmusának központi komponense, amely két, egymással kapcsolatban működő tárolóegységből tevődik össze. Az egyik a lexikai egységek elsősorban szemantikai vonatkozásait tárolja, a másik pedig fonológiai és morfológiai sajátosságait. Az első lexikonrész alapegysége a lemma, a másiké a lexéma. A beszédprodukciót megelőző tervezési és keresési folyamatok előbb a lemmához (a szó fogalmi és egyéb jelentésszintjeihez, grammatikai kategóriáihoz, lehetséges szintaktikai szerepeihez), később pedig a lexémához (a szó alaki – morfológiai és fonológiai – vonatkozásaihoz) férnek hozzá. Tévesztések adatai bizonyítják a két tárolóegység viszonylagos függetlenségét: az ún. nyelvemen van (the tip of the tongue) jelenség esetében pontosan tudjuk, »mire gondolunk« – a lemma már megvan – a szót mégsem tudjuk kimondani. Töredékes információink azonban annak hangzó alakjáról is lehetnek, például két szótagból áll, d-vel kezdődik [] Ha a működési zavar [] a lexémakeresés során lép fel, a végeredmény a szándékozotthoz hangzásban hasonló lexéma lesz (Huszár 2000: 69–70).

Bár maga a modell világos, bemutatásában néhány zavarba ejtő részlet nehezíti az olvasó eligazodását. Noha a lexikai egység lemma- és lexéma-szintje a szövegben elkülönül, a modell 9. ábrán történő megjelenítése (130) egyáltalán nem tünteti fel a lexémát. Elkülönül azonban a hierarchiában legfelül elhelyezkedő s a fogalmi előkészítés eredményét képező lexikai fogalom az alatta lévő, a lexikai válogatásból eredő lemmától, amelyből a következő lépcső a morfológiai kódolás egységéhez, a morfémához vezet. Az ábrát értelmező szöveg ezzel szemben így szól: A lemma szint maga a lexikai egység, egy önálló morféma (129). De hogyan lehet a lemma önálló morféma, amikor a lemma még nem tartalmazza a lexikai egység alakjára vonatkozó információkat?

A beszédmegértésben történő lexikális hozzáférés modelljei két nagy irányzat köré csoportosulnak: a moduláris (később: aktivációs) és az interaktív (később: lexikális kereső) megközelítés köré. A moduláris hipotézis lényege, hogy a lexikális hozzáférés folyamatában a műveletek nem (vagy csak igen kevéssé) kapcsolatosak egymással, párhuzamos működések jellemzik a folyamatot [] Az interaktív modellek lényege, hogy az egyes szinteken történő műveletek állandó kapcsolattartásban zajlanak, ily módon állandó, valós idejű (real-time) lehetőség van az együttműködésre… Az első feltevés szerint [] a szavak önmagukat hasonlítják a bejövő jelhez, míg ez utóbbiban a központi komparátor végzi ezt a feladatot (134–135). Az interaktív megközelítésre a Marslen-Wilson féle 1973-as cohort-elmélet, a modulárisra Morton 1969-es logogén-modellje jelenik meg példaként – sajnálatosan rövid kifejtésben és a kísérletek bemutatása nélkül. Továbbá részletesebb problémafelvetés híján az olvasó nem érti a cohort-elméletre vonatkozó értékelő megjegyzést: Hátránya ugyanakkor, hogy nincs egyértelmű magyarázata azon szavak felismerésére, amelyeknél a felismerési pont gyakorlatilag egybeesik a szó abszolút végével, a lecsengéssel, például lemeZ, lemeGY vagy majoM, majoR, MajoS (137). A modell nem tiltja, hogy a szó felismerési pontja egybeessen a szó végével, ha pedig a kérdés arra vonatkozik, hogyan ismerheti fel a szót a hallgató már az elkülönítő utolsó elem előtt, arra azok a kísérletek adhatnak választ, amelyeknek eredménye szerint megfelelő kontextus esetén a szót akár már az első szótagja alapján felismerjük (vö. Marslen-Wilson 1975, 1989, ismerteti Pléh 1998: 26).

A lexikális hozzáférés tényezői című szakaszban arról kapunk tájékoztatást, hogy milyen tényezők befolyásolják a szófelismerés sikerességét, illetőleg időtartamát. Amíg kizárólag az izolált szavak voltak a vizsgálat tárgyai, az akusztikai szerkezetet és a szógyakoriságot találták meg okként. A későbbi eredmények egyértelműen kimutatták a mindegyik grammatikai elemzési szinten előforduló kontextuális hatást, még későbbi kutatások, amelyekben a kötet szerzőjének is jelentős szerepe volt, pedig a szó fonotaktikai szerveződésének és az artikuláció tempójának a hatását is kimutatták a lexikális hozzáférésben. Nemcsak izgalmas adalékok a kérdéshez, de a feldolgozás során működő stratégiáknak – mint például a morfémahatárokra vonatkozó predikcióknak – független bizonyítékait adják a felismerésben történő tévesztések, amelyekből egy csokornyi példa zárja a Téves riasztások szakaszt.

A fejezet zárása a lexikális hozzáférés időviszonyait, továbbá a mentális lexikon aktiválását előidéző folyamatokat tárgyalja. Megtudjuk, hogy kísérletekkel sikerült meghatározni azt a 250–500 ms közötti időtartományt, amelyen belül a hozzáférési folyamatok párhuzamosnak, s amely fölött egymást követőknek tekinthetők. Elméleteket és kísérleteket ismerhetünk meg arra vonatkozóan, hogyan befolyásolják a hangzás és az asszociációk az aktiválási folyamatokat: a szemantikai összefüggések erősebben, a fonetikai hasonlóságok kevésbé segítik elő a szótalálást. A kezdő szegmentumok alapján egyszerűbb feladat megtalálni egy szót, mint a záró szegmentumok alapján. A szófaji besorolás tekintetében viszont ellentmondásosnak látszó eredményekre talál az olvasó a szerző saját kísérleteinek bemutatásában. Szignifikánsan rövidebb idő kel­lett ugyanakkor a főnevek aktiválásához, mint az igékéhez (145). Majd: Az egyes szavak aktiválása a személyre jellemző reakcióidő alatt zajlik, egy adott feladatban a kísérleti személyek átlagos reakcióideje közötti legnagyobb különbség 2,35 s volt. Nincs különbség a főnevek és az igék lexikális hozzáférése között; a kísérleti személyek a legtöbb szót és a legrövidebb időtartamokat azonban a szófaji korlátozás feloldása esetén produkálták (147).

 

A kötet hatodik fejezete, Az anyanyelv elsajátítása (151–197) címmel, két részre tagolódik. Az elsőben a nyelvelsajátítás univerzális aspektusai, a kérdés elméleti háttere és főbb működési modelljei kerülnek terítékre, a második pedig a magyar nyelv elsajátítására vonatkozó kutatások, kísérletek, megfigyelések eredményeibe enged bepillantást.

Az Elméleti kérdések, felfogások, modellek című alfejezet a nyelvelsajátítás két fő filozófiai megközelítését mutatja be, amelyek a pszicholingvisztika két eltérő paradigmájának is alapját képezik. A behaviorista nyelvelsajátítás-koncepció az empirista, a generatív a racionalista felfogásban gyökerezik. Az előbbi szerint minden tudás – így az anyanyelvé is – tanulás, tapasztalás eredménye, az utóbbi szerint viszont a tapasztalásnak az a szerepe, hogy aktivizálja a velünk született ismereteket.

Noha már az ókorban felmerült az érdeklődés a gyermeknyelv iránt, a tudományos alapú és a nyelvet legalább bizonyos mértékig önálló entitásnak tekintő gyermeknyelv-kutatás egészen a 19. századig váratott magára. Az első eredmények Schulze (német fiziológus), Herbart (a pedagógus), Wundt (pszichológus és nyelvész) és Wernicke (agykutató) nevéhez fűződtek. Nem véletlen, hogy a nyelvészetben a gyermeknyelv vizsgálata a strukturalizmus idején virágzik fel, amely irányzat alaptétele szerint a nyelv rendszer. Bár Jakobsonnak a 20. század derekán megfogalmazott hipotéziseit – a gyermek szegmentumkészletének elsajátítási sorrendjének és a világ nyelveiben lévő szegmentumok implikációs sorrendjének összefüggései, a fonológiai oppozíciók elsajátításának sorrendje, illetőleg a nyelv kiépülésének és afáziás regressziójának inverz folyamatai – a későbbi kutatások bizonyos mértékig cáfolták, a főbb elvek ma is hitelesek. A nyelvelsajátítás folyamatában szigorú implikációs összefüggés-rendszer érvényesül: bizonyos kognitív ismereteknek meg kell előzniük a nyelvieket, s a nyelvi ismeretek között is – mind univerzálisan, mind az adott nyelvre jellemzően – egyesek megléte feltétele mások kialakulásának.

A generatív paradigmaváltás előtti és utáni gyermeknyelv-kutatások három tekintetben térnek el egymástól: (i) a szó- vs. mondatközpontúság, ami azt jelenti, hogy míg a behaviorista megközelítés azt igyekszik általános tanuláselméleti modellek segítségével leírni, hogyan tanulja meg a gyermek a szavakat dolgok neveként használni, addig a generatív indíttatású pszicholingvisztikát elsősorban az érdekli, hogyan von el szabályokat a gyermek a hallott mondatokból, s hogyan alkot azok alapján újakat; (ii) a nyelvhasználat mint pusztán tanulással elsajátított, ingerfüggő viselkedésforma vs. az egyedi nyelvi környezet által aktivizált, velünk született, univerzális elvekre és paraméterekre épülő szabályrendszer működésén alapuló kreatív tevékenység; (iii) az új nyelvi alakulatok létrehozásának alapműveleteként meghatározott analógia (a mintául szolgáló elemsorozat lineáris elemzése) vs. absztrakt szerkezeti elemzés (szabályok hipotetiko-deduktív elvonása). Az újabb kutatások szerint a két művelet hierarchikusan egymásra épül a nyelvelsajátításban: A kezdeti szakaszokban a gyermek mechanikusan ismétel, majd analógiákat és túláltalánosításokat alkalmaz. A további fejlődés szakaszaiban kristályosodnak ki a szabályok, jön létre a szabályalkotás. A gyermek, amikor beszélni tanul, a felnőtt nyelv szempontjából hibákat követ el. Ezek a hibák azonban éppen azt mutatják, hogy miként próbál analógiákat, majd szabályokat érvényesíteni (153). Éppen ezek a devianciák, a standard formáktól eltérő alakulatok keltik azt a benyomást – nem is csak a naiv nyelvhasználóban –, hogy a gyermeknek külön nyelve van. S ha az nincs is, az eltérő hatókörű és összefüggést eltérő mértékben mutató szabályok végig­kísérik a nyelvelsajátítást.

A paradigmaváltás utáni, nyelvelsajátításra vonatkozó kutatások ugyanúgy hűségesen követik a generatív tanok változását, mint a pszicholingvisztika más ágai. A szintaxisközpontúság után szemantikai, majd pragmatikai természetű magyarázó elvek jelennek meg. Az általános áttekintés után a nyelvelsajátítás kritikus periódusának kérdésével ismerkedhetünk meg, vagyis azzal, hogy Med­dig sajátítható el az anyanyelv? Egészen biztosan válaszolhatjuk, hogy ez az időszak nem korlátlan, vagyis az agy csak egy bizonyos életkorig marad rugalmas annyira, hogy képes a nyelvi és beszédfolyamatok kívánt szintű vezérlésére (161). Ha a nyelvelsajátítás nem indul meg 6–7 éves korban, illetőleg a gyermeket nem éri 10–13 éves koráig megfelelő nyelvi inger, akkor a nyelv­elsajátítás igen nagy mértékben korlátozódik [], a gyermek nyelvtudása soha nem fogja elérni az életkorának megfelelő szintet (162). A kritikus periódusról szóló részt megelőző szakaszban legendák és valós esetek sorakoznak arról, milyen mértékben sajátíthatja el anyanyelvét emberi környezet, illetőleg beszédinger nélkül egy gyermek.

A fejezet második fele, A magyar gyermek beszédprodukciójának és beszédmegértésének fejlődése részletesen beszámol a kutatások mai állásáról a nyelv előtti hangadástól a gyermeknyelvi fejlődési szakasz 6–7 éves kori lezárásáig, elkülönítetten – bár szükségképpen eltérő arányban – tárgyalva a produkciós és a percepciós folyamatokat.

A Preverbális hangjelenségek című szakasz elkülöníti a fiziológiás hangjelenségeket (sírás, köhögés stb.) a kifejező sírástól, amely már lényegét tekintve kommunikáció: a gyermek jelzi a környezetének a számára fontos történéseket, állapotokat. [] hangjelenségei akusztikailag is egyértelműen differenciálhatók (163). A szerző azután be is számol az akusztikai vizsgálatok eredményeiről, amelyek alapján megkülönböztethetők a fájdalomsírás, éhség-sírás, disz­kom­fort jelzésére szolgáló sírás és unalom-sírás (163). Ezeknek akusztikai szer­kezetéről is kap tájékoztatást az olvasó. Sajnálatos, hogy a szöveges kifejtés és magyarázatot segítő 11. ábra nincs összhangban egymással. Az ábraaláírás szerint a bal oldali hangszínkép az unalom-sírást mutatja be, a szöveg szerint pedig a fájdalom-sírást (163–164).

A preverbális hangjelenségek elemzését a néhány hetes korban elkezdődő és legkésőbb 15 hónapos korban befejeződő gőgicsélés bemutatása követi. Külön érdekes, de indokolható a terminológia használata: vannak, akik elkülönítik – a szerző azonban nem – az elsősorban az anyanyelvi intonációs minták megjelenésével jellemezhető és erősen kommunikatív funkciójú gőgicsélés-szakaszt a kb. négy hónapos kor körül kezdődő gagyogás-szakasztól, amelyben világos szótagszerkezetek jelennek meg, és a világ nyelveiben fellelhető mindenféle beszédhang gyakorlása történik – kommunikációs funkció nélkül is. Bár mindkét szakasz megelőzi és bevezeti az anyanyelv rendszerszerű elsajátítását, a (nemcsak anyanyelvi) beszédhangokra való tagolhatóság egyértelműen csak a második szakaszban jelenik meg.

Az anyanyelvelsajátítás kezdeti szakaszának történéseiből képet kaphatunk még az elsajátítás lehetséges meneteiről, a folyamatos és az ugrásszerű fejlődésről, illetőleg az elsajátításban jelentkező esetleges nemi különbségekről is. Az anyanyelv rendszerének elsajátítása különféle rendszerszintek szerint vizsgálható: például az első, felismerhetően anyanyelvi közlések fonémaállománya az artikulációs könnyebbség (176) elve alapján korlátozódik elsősorban a bilabiálisokra, a zárhangokra, illetőleg néhány semleges és hátul képzett magánhangzóra, a morfológia pedig a -t tárgyrag és az birtokjel használatát foglalja magában. A kisgyermek szavai a felnőttek ejtette szavak kisebb-nagyobb mértékű torzításai. Ezek a torzítások általában egyszerűsítések és az artikulációs könnyebbséget szolgálják (175). A deviáns jelenségek olyan egyszerűsítő folyamatok alapján jönnek létre, mint a hasonulások, illetőleg a helyettesítések. Sajnálatos véletlen folytán a hasonulások egyik altípusának, a távhasonulásoknak bemutatásakor kimaradt a hivatkozások és a fejezetvégi irodalomjegyzék tételei közül Kassai (1981a). A hasonulások közé tartoznak az elhasonulások is. A hasonulások leggyakoribb oka a nehezen ejthető hangkapcsolatok feloldása hasonulásos folyamattal. Az eredmény rendszerint az egyik beszédhang hosszú változatának megjelenése (176).

A hasonulások altípusai között jelenik meg a hasonulás hiánya is (pl.: malacval malaccal), bár maga a szerző is megállapítja, hogy ennek a jelenségnek nem az artikulációs könnyítés a mozgatórugója, hanem a morféma­kap­cso­lás hangsúlyozása még akkor is, ha ezzel éppen az artikulációs feladat nehezedik (178). Talán érdemes lett volna önálló kategóriát felvenni a tagolási határ kiemelését végző eljárásnak, hiszen igen jelentős stratégiai mozzanatról van szó – nem is csak a gyermeknyelvben, hanem bármely más, deviáns alakulatokat létrehozó közlésformában is, mint az afázia, a nyelvbotlás, a mentális deviancia vagy regressziós folyamatok által meghatározott beszéd. A tagolási határ kiemelése a beszédlétrehozás keresési folyamatait könnyíti. A tagolási határ kiemelése vagy határjelöléssel történik ott, ahol a folyamatos közlés szekvenciaszervezési szabályai ezt nem írják elő vagy éppen tiltják, vagy többféle tagolási jel együttes alkalmazásában nyilvánul meg morféma-, szó-, frázis- vagy szekvenciakezdeten, illetőleg -határon. A tagolás kijelölésében posztlexikális hasonulások elmaradása vagy szupraszegmentális tényezők megjelenése mellett szegmentális komponensek is részt vehetnek. A szegmentális komponensek a tagolási határon a köz­lés folyamatának átmeneti felfüggesztésére törekszenek, vagy­is vagy a glottisz működését függesztik fel zöngétlen hang beiktatásával, vagy zárkomponenst tartalmazó hanggal akasztják meg a levegőáramlást, sőt gyakran a két komponenst együtt tartalmazó elemet választanak a határ megerősítésére (vö. Szépe 2003). Néhány, e stratégia által irányított művelet például a morfémahatár-bevezetés egymorfémás szóba (gyermeknyelvi példa: [vimlAjoS] villamos); zöngétlen mássalhangzó betoldása magánhangzós indításba ([hujtsipë:] új cipő), zöngés helyett zöngétlen indítás ([fira:g] virág) vagy zárás ([dop] dob).* Így a szóvégi zöngétlenítésre is kézenfekvőbbnek tűnik a tagolási határ kiemelésének feltevése, mint az, hogy a jelenség feltehetően az artikulációs fáradtság eredménye [] A hangsor végén a gyermek megtakarítja a zöngeképzéshez szükséges extra energiát [] (kopokkopog …) (179). De amit a gyermek ezzel a megtakarítással nyer a réven, azt el is veszti a vámon, hiszen a zöngétlen levegőoszlop visszatartása az akadály fortis képzésű fenntartásával a zöngétlen mássalhangzó képzésekor ugyanúgy energiabefektetést igényel, mint a hangszalagok és a kannaporcok közti laza zár fenntartása a zöngeképzéskor.

A nem normatív zöngésítés helyettesítő stratégiái közé becsúszott egy nem odavaló példa, hiszen a kineg bemondtad (179) alak normatív zöngésítés. Ennek a stratégiának a definíciójában is sajnálatos keveredés történt, és így ellentmondásba kerül a példasorral: nem normatív zöngésítés: zöngés mássalhangzó helyett a zöngétlen pár megjelenése (gristály kristály, kizslánykislány, holnabraholnapra). Zöngésítés esetén természetesen a kiinduló szegmentum zöngétlen és a végállomás zöngés. Egy másik helyettesítéstípus az, hogy az egyes mássalhangzók az azonos képzésmódú hanggal pótlódnak (… szegedűhegedű) (179). Osztályozási szempontból mind az [s], mind a [h] valóban réshang, de akármennyire is réshang mindkettő, nem hihetünk komolyan abban, hogy a gyermek artikulációs rendszerében egy laringális spiráns képzése közel esik egy denti-alveoláriséhoz.

A zéró-helyettesítés adatai között előforduló sapasapka és helikóterhelikopter biztosan nem ugyanarra a jelenségre példa: a sapa alakban valóban egy teljes szegmentum törlése történik, ám a helikóterben a magánhangzó időtartam-növekedésében képviselve van a kieső mássalhangzó, vagyis a moratartás elve maradéktalanul érvényesül. Maga a szerző is megállapítja, hogy a gyermek a nyúlást mintegy ellensúlyozásul alkalmazza az adott szó teljes időtartamának jelzésére akkor, ha egyéb torzítási folyamatok is végbemennek (182). Noha a szerző éppen itt nem jelöli az ellensúlyozó magánhangzó-nyúlást, ugyanerre – a felnőttek folyamatos beszédében is működő – folyamatszabályra lehet gyanakodni a mekkamóta (megkarmolta) és a mel etölöd (mert eltöröd) (185) alakokban az r-, illetőleg az l-kiesésekor. Az előbbi adat téves példaként szerepel arra, hogy A nehezen artikulálható hangkapcsolatokban teljes hasonulás történik; vagy úgy, hogy az egyszerűbb mássalhangzót a gyermek hosszan ejti, például mekkamótamegkarmolta, pikkospiszkos, meffázikmegfázik, esennyődetesernyődet, lögdölleklökdöslek (185). Az, hogy a [k] egyszerűbb az [s]-nél vagy az [ů] az [r]-nél, belátható, s a sokszor cáfolt jakobsoni elveknek is megfelel. Az [f] egyszerűbb volta a [g]-nél már kicsit ingatagabb minősítés, de hogy a mekkamóta alakban [g] és a [k] közül miért a [k] az egyszerűbb, az végképp nem látható be. Ráadásul az igekötő és az ige határán lévő [k:] ejtése egyáltalán nem illik a többi példa közé, hiszen benne nem nehezen artikulálható hangkapcsolat átalakítása történik, hanem a normatív nyelvben működő zöngésségi hasonulás posztlexikális szabálya.

A nyelvelsajátítás morfológiai szintjének szabályelvonási folyamataira a 20–36 hónapos életkor közötti szakasz bemutatása kínál izgalmas példákat, különösen a tő és a toldalék közötti határ, illetőleg a toldalék előtt alkalmazandó tőváltozat megállapításának nehézségeire. A -t ebben a tekintetben különösen komoly fejtörést okoz a gyermeknek. Hol úgy látszik, mintha a tárgyrag a tő utolsó mássalhangzója lenne (Kérek banántot!), hol pedig [] tévesen azonosítja [] a -t tárgyragot a szótő végi mássalhangzóval, s alkotja meg a láttam elefánt vagy kélem a papilot (papírt) közlést (183). Ez utóbbi példában nem világos, hogy a gyermeknyelvi alakban miért tartozna a -t a tőhöz.

A morfofonológiai szabályok túláltalánosítása következik be a toldalékok kétszeres alkalmazásánál, mint például a [] lábája, látottam. Ilyen túlszabályozás eredményezi a hangrendi harmónia lát­szólagos megsértését: sírnák, olvasnák, aludnák (183). Az utóbbi két esetben éppen nem a harmónia megsértése, hanem a harmóniára való erős törekvés látszik: a hátul képzett magánhangzót tartalmazó tőhöz (az alaktani paradigmában nem létező) hátul képzett toldalék illesztésével. A látszólagos harmóniasértés inkább a szabálykövető alak használatakor következik be, miután a toldalék egyalakú.

A morfoszintaktikai rendszer alakuló állapota ebben az életkorban komoly fejlődésen megy keresztül. Például: Ezzsi néni memmotta; hójan a pejenkája ész a kutának a guminaggága; anuka szaladnak a hegyek; dobátam a kavicsokat a Dunába; Alanka is nagy vagy; bácsi nem kiszáll motolba. Ezekre a közlésekre jellemző, hogy nagymértékben megjelennek az egyes lexikai egységeken a szükséges toldalékok – függetlenül attól, hogy a létrehozott végforma a normatívák szerint helyes-e vagy nem, ugyanakkor jellegzetesen hiányoznak a névelők (184). Ez utóbbi állítás helytállóságát ugyan nincs okunk megkérdőjelezni, de ne tévesszük szem elől, hogy az idézett közlésekben összesen nyolcszor lett volna alkalma a közlőknek névelőt használni, s ebből hat alkalommal meg is tették. A névelők jellegzetes hiánya ezúttal a lehetséges névelőhasználat 75%-ának előfordulásában nyilvánult meg.

A gyermeknyelvi prozódia (dallamminták, hangsúly) alakulásával kapcsolatban – főleg a nyelvész olvasó számára – különösen érdekes lett volna még Kassai Ilona tanulmányaiból a magyarra vonatkozó igazoló eredmények bemutatása (Kassai 1979, 1981b). Hasonlóképpen indokolt lett volna Fónagy Ivánnak a gyermeknyelvi mondat genezisét prozódiai összetevők alapján is bemutató tanulmányára utalni (Fónagy 1972).

Az alfejezet hátralévő szakaszai egyfelől tájékoztatják az olvasót a nyelv­elsajátítás 3–4 éves kor utáni főbb eseményeiről, továbbá bemutatják a nyelv­elsajátítás beszédészlelési és beszédmegértési folyamatainak fejlődését. Megtudjuk, milyen tényezők segítik, illetőleg gátolják az óvodáskorú beszélőket a beszédfeldolgozás eredményességében: a kiegészítő vizuális információk, a gyermek számára eredményesebben azonosítható hátul képzett magánhangzók, a szavaknak nem izolált megjelenése, a grammatikai viszonyok felismerése és a zajtalan közlési helyzet elősegíti a közlés sikeres feldolgozását. Az olvasó számára különösen érdekes, hogy a beszédmegértés mennyire korán megjelenik: [] kialakulásának kezdetei a születéshez nyúlnak vissza. [] A csecsemő a beszédnek a jelentést nem tartalmazó összetevőire reagál először: figyel a dallam változására, a hangsúlykülönbségekre, a tempóváltásokra, a hangerősségre, majd a hangszínezetre (190). A monoton magyarban a szó dallamváltozásai és hangsúlykülönbségei valóban nem jelentésmegkülönböztető szerepűek, de az állításban a beszédről, s nem az izolált szóalakról volt szó. Márpedig a mondatbeli dallamváltozások (kijelentő, kérdő stb.) vagy a hangsúlykülönbségek (irtó­hangsúly a fókuszon, potenciális szóhangsúlyok a semleges mondatban) éppen hogy jelentéselkülönítő eszközök.

A beszédfeldolgozás fejlődésének következő állomása a globális beszédmegértés, amelynek révén a gyermek az általa csak részlegesen felismerhető beszédet más tényezők segítségével azonosítja (szituáció, mimika, gesztusok). Másfél–két éves korra a gyermek egyre kevesebb külső tényezőt alkalmaz a feldolgozáshoz, bár értése még nem teljes. Ebben az életkorban a kulcsszó-stratégiát alkalmazza, amelynek alapján ki tudja következtetni a teljes közlés tartalmát. Jellemző ilyenkor a mentális lexikonra a kettős tárolás: az adott szemantikai tartalomnak megfelelő felnőtt nyelvi (konvencionális) hangsor és a gyermek saját (gyermeknyelvi) ejtése. [] A következő fejlődési szintre akkor jut el, ha egyre pontosabbá váló beszédprodukciója következtében mind jobban szű­kít­he­tő a kettős tárolás [] A harmadik szinten a gyermek már egyáltalán nem fogadja el a saját ejtésén alapuló beszédmegértést (191–192). Ekkor jut el a gyermek odáig, hogy képes [] csupán a verbális inger hatására hibátlanul felismerni és azonosítani a felnőtt nyelvi közléseket [] (192).

 

A kötet hetedik fejezete A beszédprodukció és a beszédfeldolgozás zavarait tekinti át (198–234). A bevezető Beszédzavar – nyelvi zavar című alfejezet bemutatja a patológiás folyamatok szerepét az ép folyamatok megismerésében, továbbá elkülöníti a beszédzavart a nyelvi zavartól, és felsorolja azok különféle típusait a zavart kiváltó ok, keletkezési körülményei, folyamatműködései, életkori meghatározottságai és neurológiai, mentális, illetőleg pszichés státus szerint.

A második és a harmadik alfejezet két, a köztudatban nemritkán összemosódó terminust különít el. A diszfázia című rész a gyermekkori beszédprodukció megkésett fejlődését fejti ki, amely olykor jelentkezhet izoláltan, de gyakrabban a beszédfeldolgozás nehézségeivel együtt, főképp ha a jelenséget hallászavar is súlyosbítja. A tünetek nemcsak a jellegzetes artikulációs hibákban, hanem a gyér szókincsben és a grammatika fejletlenségében is megmutatkoznak. Az afázia című alfejezet az agy organikus eredetű károsodására visszavezethető, az esetek túlnyomó többségében felnőttkori, a már elsajátított nyelv használatában megjelenő zavart tekinti át. Bemutatja az egyes afáziatípusok elkülönítésének szempontjait és nyelvi sajátosságait. Ezek a nyelvi sajátosságok rendszeres párhuzamot mutatnak egyéb kognitív funkciók – mint az olvasás, írás, számolás, figyelemkoncentráció – károsodásával.

A nagyothallás című alfejezet azt a kérdést veti fel, hogy milyen hatást gyakorol a hallássérülés a nyelvelsajátításra. A három éves koruk előtt nagyothallóvá váló vagy nem hallóként született gyerekek nagy részénél nem alakul ki a félteke-dominancia, verbális gondolkodásuk elmarad halló társaik szintjétől, ám a kísérletek azt mutatják, hogy a korai hallókészülék-ellátás szoros összefüggést mutat a félteke-dominancia megfelelő kialakulásával (213). A halló–hangzó csatornát információcserére használni nem képes siketek kommunikációját a jelnyelv teszi lehetővé, amely vizuális alapú jelrendszer: mozdulatokat, rámutatásokat, kifejező mozgásokat, mimikát, gesztust (214) vesznek igénybe üzenetátadásra. A jelnyelv természetes jelek alapján jött létre, de elvont fogalmak jelölésére vagy például az igeragozás pontos kifejezésére is tartalmaz jelet, vagyis pontosan ugyanolyan értékű és funkciójú szemiotikai rendszer, mint a hangzó nyelv. Ha a jelnyelvet a minden szegmentumot külön jellel kifejező ujj-ábécével kombinálják, akkor a vizuális kommunikáció alkalmas lesz még az elvont fogalmak és az azok közötti viszonyok pontos reprezentálására (214) is.

A zöngeképzés és a hangszínezet zavarai című alfejezet a gégetérség és a toldalékcső szerkezeti és funkcionális károsodásaiból adódó beszéd-rendellenes­sé­ge­ket veszi sorra: a serdülőkori elhúzódó mutációt, az öregedési folyamatból ere­dő időskori sajátos hangszínezetet, a hangszalagok túlerőltetéséből származó rekedtséget, a pszichés eredetű zöngeképzési képtelenséget, a toldalékcső üregeinek és a lágyszájpadnak a különféle rendellenességeit és a gége nélküli beszédképzés anatómiai és technikai sajátosságait.

A fejezet utolsó két egysége a beszédprodukció és a beszédfeldolgozás zavarait ismerteti. A beszédprodukció zavarai című alfejezet kitér a jelenségnek mind gyermekkori, mind felnőttkori vonatkozásaira. A gyermekkori zavarok oka lehet organikus, mentális vagy pszichés károsodás, de A legtöbb anyanyelv-elsajátítási zavar oka [] ismeretlen [és] a nyelv használatának rendszerint valamennyi területét érinti (a hangképzéstől a szóformálásig, a mondatszerkesztésig stb.). Nem ritka azonban, hogy csupán egyetlen területet érint (pl. artikulációs ügyetlenség) (219–220). A logopédiai terápiával számos esetben eredményesen korrigálható hangképzési zavarok – a pöszeség, a selypesség és a raccsolás – mellett maga a grammatika rendszer is lehet érintett. Ennek megnyilvánulási formája az agrammatizmus, amely a kívánt nyelvi formák, illetőleg a szabályok téves alkalmazását jelenti [] Ezek a hibák érintik a toldalékolásokat, a paradigmatikus rendszereket, a szintaktikai szabályokat [] Az agramma­ti­kusan beszélő gyermek [] hozzáférése az ún. mentális grammatikához korlátozott (220–221). A közlés folyamatát általában pszichés eredetű devianciák bontják meg. A gyermekkorban kialakuló, de akár a felnőttkorban is gátló dadogás és hadarás mellett megismerkedhetünk két olyan ejtéshibával, amely elsősorban a felnőtteket érinti: a pattogással és a leppegéssel. Mindkettő időzítési probléma, ritmuszavar: az előbbi esetében a beszélő a szótagokat hasonló, rövid időtartamban ejti ki, az utóbbi pedig a közlés szótagjainak hasonló, relatíve hosszú időtartamban kiejtett sorozatát jelenti (223).

A beszédészlelés és a beszédmegértés zavarai című alfejezet a környezet által igen nehezen, és számos esetben túlságosan későn tapasztalható nyelvhasználati problémára hívja fel a figyelmet. A kisgyermekkori beszédfeldolgozás fejlődésének lemaradása igen gyakori, nem ritkán az iskolakezdésig sem rendeződik, sőt akár a felnőttkori verbális kommunikációt is akadályozhatja. A hangtani szint fejlődésének elmaradása, a sorrend-felismerést lehetővé tevő szeriális észlelés, illetőleg az auditív és vizuális csatornán keresztül történő észlelés közötti átkapcsolást biztosító transzformációs és a vizuális percepció zavarai, továbbá a beszédértés nehézségei mind hátráltatják a kisiskolás gyermek kog­ni­tív fejlődését és – elsősorban az olvasásra gyakorolt hatásuk miatt – iskolai teljesítményét, ezért a korai fejlesztés nélkülözhetetlen.

A szerző maga is – diagnosztikai eljárások kidolgozásával, széles körű alkalmazásuk bevezetésével és számos nagy hatókörű (többször többszáz gyermeken) elvégzett vizsgálat eredményeinek közzétételével – hatékonyan dolgozik annak érdekében, hogy az iskolába kerülő és nyelvileg nem bernsteini értelemben hátrányos helyzetű gyermekek mielőbb megkaphassák a szükséges segít­sé­get, hiszen A beszédmegértési zavarok végigvonulhatnak a gyermekkoron, sőt fiatal felnőttkorban is tetten érhetők. Fiatalabb életkorban nemritkán viselkedési zavarokkal, idősebbeknél deviáns magatartással járhatnak együtt. Közvetlenül érin­tik az egyén kognitív szintjének a fejlődését és a személyiség alakulását; a szükséges korrekció tehát minél korábban szükséges (231).

 

A kötet nyolcadik fejezete Az olvasás folyamatával, elsajátításának kérdéseivel, típusaival és nehézségeivel foglalkozik (236–265). Az olvasás folyamata című alfejezet körüljárja az olvasás­defi­ní­ció­kat, s bemutatja az olvasási esemény két fő részét, amelyek segítségével jól modellálható a kezdő és a gyakorlott olvasó közötti különbség is. Az első rész a dekódolás, vagyis a vizuális élmény alapján a betűsorok megfejtése; a betűknek a megfelelő beszédhangokkal történő megfeleltetése, a szó szegmentálása (elkülönítése). A második részben történik a megértés, vagyis a szegmentált szó morfológiai struktúrájának felismerése és a jelentés azonosítása. Az olvasástanulás kezdetén a két részfolyamat egymásutániságban zajlik, gyakorlott olvasó esetén a dekódolási rész olyan mértékben automatizálódik, hogy a vizuális inger hatására a szóstruktúra azonosítása azonnal bekövetkezik (235–236).

Megtudjuk, hogy az agy eltérő területeinek működéséhez köthető a hangos és a néma olvasás. A olvasáskor történő szófelismerést az olvasó speciális szemmozgásai alapozzák meg: az olvasás irányában (néha pedig visszafelé) haladó gyors szemmozgásokat hosszabb szünetek (fixálások) szakítják meg, és ezalatt a kép mindkét szem recehártyáján a legjobb látás helyén jelenik meg (236). Ezek a képbeállítások olvasásnál döntően az ún. tartalmas szavakra esnek (237). A kutatások életkor- és gyakorlottságbeli eltéréseket mutattak ki abban, hogy egyetlen fixálás alatt hány szót olvas ki az olvasó.

Az alfejezet következő része olvasási modelleket mutat be. A két fő irányzat között az az alapvető különbség, hogy a közvetett olvasási modellben feltételezik, hogy a jelentés felismerése a betűk szeriális azonosítását és tárolását követi [] A közvetlen modellekben [] a jelentés felismerése gyakorlatilag egyidejű a betűsor azonosításával (238). A gyermekek olvasástanulását a közvetett modell reprezentálja hitelesebben: Amikor a gyermek felismeri a betűk közvetítette hangsort és kiejti, például, hogy asztal, majd rögtön utána megismétli: ASZTAL, ez azt jelzi, hogy az első kiejtéskor a dekódolási folyamat történt meg, a második ejtéskor pedig a mentális lexikonban azonosította a szót a megfelelő jelentéssel. Ha a hangos olvasáskor már elmarad az aha-élményt jelző jelentésfelismerés, vagy a második ismétlés, akkor nagy valószínűséggel létrejött az értő olvasás… (240).

Mint látjuk, az olvasásban, az olvasástanulásban jelentős szerepet játszanak a nyelvi folyamatok. Megfelelő nyelvelsajátítási szint nélkül – s ez elsősorban a feldolgozási oldalt jelenti – nem lehet eredményes az olvasástanulás. Az előző fejezetben közölt adatokból – abból, hogy az óvodás gyermekek harmadánál beszédfeldolgozási zavarok állnak fenn – egyenesen következik az olvasástanulás nehézsége az érintett csoportnál. Az olvasás elsajátítása című alfejezet bemutatja az olvasáskutatás főbb irányzatait, amelyek rendre meghatározták a különféle olvasástanítási módszereket. Egyes irányzatok elvetették a hang-, illetőleg betűtanítást (244), mások fontosnak tartották a hang tudatosítását, amelyről széles körű vizsgálatok bizonyították, hogy nagymértékben elősegíti az olvasás megtanulását (245–246). Külön szakasz foglalkozik a magyar olvasástanítással, amelynek mind történetét, mind mai és a mait közvetlenül megelőző állapotát megismerhetjük. Az olvasó fellélegezhet: az olvasástanítás több évtizedes kudarca után a kutatások meghozták eredményüket. Az 1990-es évekre neves szakemberek (Adamikné Jászó Anna, Gósy Mária, Lénárd András) munkájaként megszületett A mesék csodái című ábécé és olvasókönyv, amely minden tekintetben megfelel az elvárt módszertani kritériumoknak, vagyis többek között igazodik a gyermek életkori és mentális szintjéhez, figyelembe veszi az anyanyelv sajátosságait és fokozatosan növekvő terheléssel vezeti be a tanulót az olvasásba.

Az alfejezetet az olvasás típusainak ismertetése zárja, amelyek közül részletes kifejtést kap a korrektúraolvasás, amelynek elemzése arra a kérdésre keres választ, vajon Miért nem vesszük észre olvasáskor a hibásan írt (nyomtatott) szót? (254). Kísérletek igazolják, hogy A megértési részfolyamatok ugyanis felülbírálják az elsődlegesen működő dekódolási, szóészlelési folyamatokat. Ez azt jelenti, hogy bár a dekódolás jól működik, azonban a ráépülő szemantikai tényezőkkel megtörténik az önkéntelen korrekció (254–255). Ha pedig az a feladat, hogy az olvasó kifejezetten vadásszon a hibákra, akkor Minél több hibát azonosított a kísérleti személy, annál kevésbé tudta a szöveg tartalmát követni (256). Ebből adódik az is, hogy erősen csökken a felfedezés esélye, ha a hibásan írt szóalak a hiba ellenére értelmes marad. Az sem mindegy, hogy a hiba hol helyezkedik el és milyen alakot eredményez. Legkevésbé a szó elején és a szövegoldal közepén előforduló hibákat veszi észre a korrektor, illetőleg a mássalhangzó-torlódásból kimaradó valamelyik elem hiányát.

Az utolsó alfejezet az Olvasási nehézség és diszlexia kérdéskörét tekinti át, amelynek jelenségeivel az utóbbi évtizedekben a kutatókon kívül a gyakorlati szakemberek, tanítók, tanárok, logopédusok és a szülők is sűrűn találkozhatnak. Megtudjuk, hogy a két fogalom nem azonos: A diszlexia ugyan olvasási nehézség; azonban nem minden olvasási nehézség egyben diszlexia [] A diszlexia [] olyan rendellenességeket takar, amelyek egyébként ép értelmű, egészséges gyermekeket megakadályoznak abban, hogy a nyomtatott betűsorokat képesek legyenek értelmezni (257). A diszlexiát az olvasási nehézségtől pontosan el­külö­nítő módszerek azonban még nem állnak a szakemberek rendelkezésére. Ez annak is következménye, hogy a diszlexia okait még nem sikerült felderíteni. Fel­tevések szerint oka lehet a látással kapcsolatos emlékezet hibás működése, organikus eredetű agyműködési zavar, illetőleg a nyelvi tevékenység károsodása: érintett lehet a fonológiai kódolás–dekódolás vagy a mentális lexikon elérése. Az organikus okok kutatása egyelőre kezdeti lépéseit teszi meg, s noha mutatkoznak eltérések az ép és a diszlexiás agyi struktúrák és folyamatok között, még nem sikerült olyan faktort találni, amelyik valamennyi esetben jelentkezett volna (262). Többek között a szerző kutatásai is kimutatták, hogy a diszlexiával rendszeresen együtt jár a beszédészlelési elmaradás (260). Ez azt is jelenti, hogy a diszlexiások nincsenek tudatában annak, hogy a kiejtett és a leírt szavak önálló fonémákra bonthatók. Ez megnehezíti számukra azt, hogy megtanulják a hang–betű megfeleltetést (260). 

 

A kötetet zárófejezetekként a fonetikai átírásban közölt jelek listája (266) és tárgymutató zárja (267–270).

 

*

 

Kétségtelen, hogy óriási felelősség elsőként alkotni tankönyvet egy, a magyar felsőoktatásban még igen fiatalnak minősülő, ráadásul interdiszciplináris tudományterület oktatásához. Éppen ezért nem ítélhető el eléggé a könyv kiadója, amiért egy olyan fontos mű esetében, amely évekre, talán évtizednyi időtartamra is meghatározza a magyar pszicholingvisztika-oktatás irányválasztásait, elmulasztotta biztosítani a szerző számára a lektorálást és a szükséges korrektúrafordulókat, amelyek kiküszöbölhették volna a szakember-olvasó számára csupán bosszantó, de a kezdők számára, akiknek a kötet elsősorban készült, a félreértés veszélyét magában hordozó tévesztéseket, elírásokat.

Ennek ellenére Gósy Mária kötete jelentős állomása a magyar pszicho­lingvisztika-oktatás történetének. Nemcsak egyetemi kurzusok tankönyveként tartható számon, hanem összegzi a nemzetközi pszicholingvisztika ötven évének és a néhány évtizeddel fiatalabb magyar pszicholingvisztikának a tudományág főbb területein elért eredményeit. Az egyik vagy másik témában dolgozó szakember számára a kötet útikalauz a többi területen való barangoláshoz, noha a térképek között van még kiigazítandó. Jól tagolt, világos szerkezete, közérthető fogalmazása és a szakirodalomban való eligazodást segítő, fejezetenkénti irodalomjegyzékei pedig lehetővé teszik, hogy segítségével a pszichológiában vagy a nyelvészetben kevésbé jártas érdeklődők és gyakorlati szakemberek is megszerezzék pszicholingvisztikai alapismereteiket. A telhetetlen olvasó azonban ennél is többet kíván: több kísérletismertetést, valamint a hihetetlen sebességgel fejlődő magyar morfológia- és szintaxis­pszicho­ling­visztika, továbbá -neuro­ling­visz­ti­ka eredményeit, Williams-szindróma-vizs­gá­la­to­kat, autizmus­kuta­tá­so­kat, disz­fázia­terápiát, nem látók nyelvi fejlődését és diszlexiáját – egyszóval referenciakönyvet. A folytatásnak következnie kell.

 

 

Irodalom

 

Bánréti Zoltán (1992), A mellérendelés. In: Kiefer Ferenc (szerk.), Strukturális magyar nyelvtan I. Mondattan, 715–796. Akadémiai, Budapest.

Beaugrande, R. de – Dressler, W. (2000), Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Corvina, Budapest.

Csoknya Mária – Hámori József (1998), Az idegrendszer összehasonlító morfológiája. Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs.

Fónagy, I. (1972), A propos de la genčse de la phrase enfantine. Lingua 30: 31–71.

Goldman-Eisler, F. (1968), Psycholinguistics: Experiments in Spontaneous Speech. Academic Press, London.

Grice, P. H. (1975), Logic and conversation. Syntax and semantics. Speech acts. III. Academic Press, New York. 41–57.

Hámori József (1985), Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal… Az emberi agy aszimmetriái. Kozmosz Könyvek, Budapest.

Huszár Ágnes (2000), A versengési elv a nyelvbotlások létrejöttében. In: Gósy Mária (szerk.), Beszédkutatás 2000. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest. 63–74.

Jackson, J. H. (1958), Selected Writings of John Hughling Jackson. Basic book, New York.

Kassai Ilona (1979), Gyermeknyelvi dollamminták. Magyar Fonetikai Füzetek 4: 147–171.

Kassai Ilona (1981a), Távhasonulás a gyermeknyelvben. Nyelvtudományi Közlemények 83: 160–167.

Kassai Ilona (1981b), A hangsúly kialakulása a gyermeknyelvben. Magyar Fonetikai Füzetek 7: 156–174.

Kenesei István (2000) (szerk.), A nyelv és a nyelvek. Corvina, Budapest.

Kiefer Ferenc (2000), Jelentéselmélet. Corvina, Budapest.

Lotz János (1976), A magyar magánhangzók rendszeréről. In: Szonettkoszorú a nyelvről. Gondolat, Budapest. 71–86.

Lurija, A. R. (1975), Válogatott tanulmányok. Gondolat, Budapest.

Magyar értelmező kéziszótár (2003), Főszerk.: Pusztai Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Marslen-Wilson, W. D. (1975), Linguistic structure and speech shadowing at very short latencies. Science 189: 226–228.

Marslen-Wilson, W. D. (1989), Lexical representation and process. MIT Press, Cam­­-
bridge  MA.

Osgood,  Ch. E.: (1980), Mondatok megértése és létrehozása. In: Pléh Csaba (szerk.),  Szöveggyűjtemény a pszicholingvisztika tanulmányozásához. Tankönyvkiadó, Budapest. 136–167.

Pap Mária (1970), Vissza a nyelvészethez! Általános Nyelvészeti Tanulmányok VII: 207–228.

Pléh Csaba (1980), A pszicholingvisztika horizontja. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Pléh Csaba (1998), A mondatmegértés a magyar nyelvben. Osiris, Budapest.

Sallai János – Szende Tamás (1975), A szünet mint funkció. A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai 143. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Szépe Judit (2003), Univerzális vs. rendszerszabályozott elem- és szerkezetválasztás (Parafáziák szegmentum­választó és hangsorépítő stratégiái). In: Dános Kornél (szerk.), Az V. Dunaújvárosi Nemzetközi Nyelvvizsgáztatási és Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia előadásai. Dunaújvárosi Főiskola, Dunaújváros. (Megjelenés előtt.)

 

 

     



* Köszönöm Szende Tamásnak, hogy felhívta erre a figyelmem.