Nyelvbotlások és parafáziák szótagszervezési sajátosságai

 

Szépe Judit

MTA Nyelvtudományi Intézet – PPKE BTK

 

Megjelent in: Kukorelli Katalin (főszerk.): Alkalmazott Nyelvészeti Konferencia Füzetei. VI. Dunaújvárosi Nemzetközi Alkalmazott Nyelvészet, Nyelvvizsgáztatási és Medicinális

Lingvisztikai Konferencia, 193–203. Dunaújvárosi Főiskola, Dunaújváros.

 

 

Bevezetés 

     A nyelvhasználat rendszerszabályok által irányított kreatív tevékenység. Ám eltérően a grammatikaelméletek ideális beszélőjétől, a valóságos beszélők olyan nyelvi alakulatokat is létrehozhatnak, amelyek eltérnek a rendszerszabályok alapján jósolható formációktól. Ha a szabálytól való eltérés akaratlagosan történik, akkor az eredmény nyelvi játék, költői forma, nyelvi humor stb., ha pedig nem akaratlagosan, akkor tévesztés az ép vagy a patologikus beszédben.

     A tévesztések a beszédprodukció folyamata felől nézve olyan műveleti hibák következményeinek tekinthetők, amelyek a közlés modulárisan vagy interaktív módon egymáshoz kapcsolódónak feltett fogalmi és különféle nyelvi szinteken történő tervezési és kivitelezési szakaszaiban, illetőleg szakaszai között jelennek meg (vö. Huszár 1998, 2000, Gósy 2001, 2002). Gósy spontán beszédbeli nyelvbotlásokat és megakadás­jelenségeket vizsgáló munkájában aszerint osztályozza a tévesztéseket, hogy a beszéd­prdukciós folyamat mely szintjéhez vagy szintjeihez volt köthető a zavar eredete (Gósy 2002, 195). Vizsgálatom a Gósy rendszerében a fonológiai tervezéshez és az artikulációs tervezéshez és kivitelezéshez köthető zavarokként definiált tévesztésekre terjed ki.

     A deviáns formációk az egyszerűsítés elvét követik, vagyis információtartalmuk mindig kisebb, mint a szabálykövető alakoké (Szende 1992, 180-183, 1997, 153-163, Szépe 2000, 158-166). Ez az elv az alapja annak, hogy olyan, egymással ellentétes irányú műveletek ereményeit is, mint a törlés és a betoldás, azonos keretben értelmezhessünk (Szépe 2002a, 231-231). Az egy­sze­rű­sí­tés elve a nem szabály szerinti nyelvi alakulatok létrehozása során a következő négy fő stratégia közül egynek vagy többnek a követésében valósul meg: 1. szerkezetek konstituenseinek harmonizálása (egyneműsítése), 2. össze­tevők sorrendjének cseréi, 3. tagolási határok kiemelése, illetőleg 4. szabá­lyok hatókörének kiterjesztése (Szépe 2002b, 269-270). Vagy­is a tévesztések – látszólagos véletlenszerűségük ellenére is – stratégiakövetők, jelenségeik a nyelvrendszer külön­féle elemzési szintjein, illetőleg dimenzióiban értelmezhetők. Jelen vannak a már említett területeken kívül a nyelvtörténetben, ahol változások indító­pontjai­ként működhetnek, továbbá a nyelvelsajátítás működésfolyamataiban, ahol indikátorai lehetnek egyes fejlődési állomásoknak. Úgy jönnek létre, hogy az egyén aktuális nyelvhasználatában téves műveletek lépnek működésbe.

     A szerkezetek konstituensei között akkor jön létre harmónia, lényegében tehát egyszerűsítő egyenirányítás, ha a téves szerkezetépítő művelet egy olyan komponenst (jegyet, szegmentumot, morfémát, szintaktikai vagy szemantikai szerkezetet), amely a szekvenciában leg­alább egy pozícióban már hatékonyan mozgósítva volt, elhelyez egy olyan pozícióban is, amelyre a rendszerszabály azt nem írja elő, s ahonnan törli a szabály szerinti komponenst (1a-d). (A könnyebb olvashatóság kedvéért az adatokat a magyar helyesírás szerint közlöm, s nem az asszimilációt, hanem az asszimiláció szabályszegő elmaradását jelölöm szögletes zárójelek közé tett IPA-átírási jelekkel. Ugyan­így jelölöm az adatok részletes elemzése során a téves művelet által érintett szegmentumokat.)


 


(1) (a)

rebegő rémalak

lebegő rémalak

(b)

háromhölgyek

háremhölgyek

(c)

felkerekedték, és elhagyták a lakhelyüket

felkerekedtek, és elhagyták a lakhelyüket

(d)

ivadásaim egy villanásnyi idő­re 10 perc múlva ide­ér­nek

ivadékaim egy villanásnyi idő­re 10 perc múlva ideérnek

 

A struktúra-átrendezés egyik fő forrása az, hogy a tévesztésekben az elemek egymás pozíciójában jelennek meg (2a-d).

 

(2) (a)

él, mint Merci Havason

él, mint Marci Hevesen

(b)

fútkúró

kútfúró

(c)

más hangot is megpróbáltak ütni

más hangot is próbáltak meg­­­­ütni

(d)

a csak ő érkezettnél meg

a csak ő érkezett meg-nél

 

A rendszerszabályok által elő nem írt tagolási határ bevezetése, illetőleg a meglévő kiemelése úgy rendezi át a közleményt, hogy annak ritmus- és redundanciaviszonyai növeljék a szekvencia morféma­szerkezeti vagy fonotaktikai tagoltságát. A határbeiktatás, illetőleg
-kiemelés stratégiája különösen szembetűnő. Jelenségei nemcsak az beszéd mindennapi (3a) és patologikus (3b) tévesztéseiben figyelhetők meg, hanem nyelvtörténeti (3c) és gyermeknyelvi (3d) adatokban is.

 


(3) (a)

kall#andó

kandalló

(b)

kopaszt#ra nyírt újonc

kopaszra nyírt újonc

(c)

kerti#fityula[1]

kar(ti)fiol(a)

(d)

lúd#melle

Ludmilla

 

A szabályok hatókörének kiterjesztésére példa a hangrendi illeszkedés hatókörének a szabályos működési környezetén túlra való kiterjesztése (4a-f).

    

(4) (a)

limonádéval hígített sör

limonádéval hígított sör

(b)

öttöl több vót

öttel több volt

(c)

ráhongolódik a zenére

ráhangolódik a zenére

(d)

fél tíztól már

fél tíztől már

(e)

még sosem csopott be

még sosem csapott be

(f)

mér lopnok?

mér [=miért] lopnak?

 

     Ez a tanulmány az ép spontán beszéd nyelvbotlásaiban és az afáziás beszéd szegmentális parafáziáiban működő hangsorépítési sajátosságok közül fog bemutatni egyet: a deviáns alakok szótagszerveződését, azok egymá­s­hoz való viszonyát keresve. Szegmentális parafázia az afáziás közlésegységben megfigyelhető az a jelenség, amelyben valamelyik beszédhang helyett egy másik beszédhang jelenik meg, mint például csiga helyett tiga, vagy pontosság helyett tontosság (vö. Johns–Darley 1970, Buckingham–Yule 1987, Caplan–Waters 1995, a magyarra Szépe 2000: 139-157).

    
     A vizsgálat két korpusz adatait veti össze (mindkét korpusz a szerző saját gyűjtése): egy körülbelül 1000 spontán beszédbeli nyelvbotlást tartal­mazó gyűjteményből, illetőleg négy non-poszterior afáziás beszélő 4 órányi spontán és előhívott közléséből a hangsorépítési devian­ciákat tartalmazó alakokat. Célja egyfelől az, hogy elemzett példákkal igazol­ja: a tévesztés e két területének jelenségei azonos alapú szekvencia­­szerve­zési stratégiák működésével magyarázhatók. Másfelől pedig azokat az eltéréseket keresi, amelyek a fent bemutatott stratégiákra épülő szerkezet­építő műveletek jellegében, illetőleg alkalmazási arányaiban mutatkozik.    Mint látni fogjuk, a deviáns szekvenciákhoz rendelhető szerkezet­építő műveletek egy része mindkét korpuszban fellelhető, más részük pedig jellegzetesen az egyikben vagy a másikban. A megoszlások – az univerzálékhoz hasonlóan – túlnyomó többségükben statisztikaiak: csak egészen kis számú műveleti típusnál mutatható ki, hogy kizárólag az egyik, vagy csak másik korpuszhoz tartozik. A megoszlások arra is utal­nak, hogy – hasonlóan a gyors- és lezserbeszéd, illetőleg az afáziás folyamatok összevetésében tapasztaltakhoz (Szépe 2000, 181), nem­­csak a jelenségek tartományában, hanem még műveleti szin­ten sem lehet mindig tisztán elkülöníteni a nyelvbotlásokat a para­fáziák­tól. Mivel még az eltérések is többnyire tendenciaszerűek, ráadásul vannak mindkét korpuszra egyaránt jellemző sajátosságok, ezért ha egy afáziás korpusz tartalmaz is nyelvbotlásokat, az esetek túlnyomó többségében ezek nem különíthetők el biztonsággal a para­fá­ziák­tól. De a feladat talán nem is ez. Hanem inkább annak feltérképezése, hogy vannak olyan szerkezetépítő műveletek, amelyek feltehetően uni­verzálisak, vagyis a deviáns alakokat tartalmazó nyelvhasználati tartományok mindegyikében működnek, és vannak olyanok, amelyek elsősorban egyikre vagy másikra jellemzők. Most is érvényes az a megszorítás, hogy még itt sem zárhatók ki bizonyos átfedések. Ahogyan az afáziás nyelvhasználónál sem zárható ki, hogy éppen egy ép alak implementálásánál botlik a nyelve, úgy egy ép nyelvhasználó is kerülhet – például átmeneti vérellátási zavar következtében – olyan mentális állapotba, amelyben parafáziás műveleteket fog végrehajtani.

     A következőkben az imént felsorolt tévesztési stratégiáknak a szótag szerkezetépítő műveleteiben való működését fogom bemutatni nyelvbotlásos és parafáziás jelenségeken keresztül. Az össze­hason­lított adatok a) egyfelől a nyelvbotlás-korpuszból a szótag szintjén (is) értelmezhető adatok (252 adat), b) másfelől pedig az afáziás korpusz hasonló adatai (293 adat). A mindkét korpuszban deviáns alakokat létre­hozó hangsorépítő műveletek az alábbi típusok között oszlanak meg: 1. a szótag szerkezeti elemei közötti sorrendcserék; 2. szótagok, illetve szótagillesztések harmonizálása (egyneműsítése); 3. tagolási mű­veletek. Elsősorban a nyelvbotlások hangsorépítésére jellemző a szo­noritási sorba­rendezési szabály túlgeneralizációja. Elsősorban a para­fáziák hangsor­építésére jellemző 1. az affrikátafelbontás és 2. a rosszul formált szótag­típus vagy szótagillesztés létrehozása. Nem vizsgálom ezúttal a jegyek­nek és a szegmentumoknak a szótag szerkezeti felépítését nem érintő harmóniafolyamatait, illetőleg a mennyiségi változásokkal járó tévesztéseket: a szótagbetoldásokat és a szótagkivetéseket.

     A szótag nagyságrendben értelmezhető adatok elemzéséhez a Tör­kenczy (1994) által alkalmazott kategóriákat és szabályleírásokat vettem alapul.

 

Közös műveletek

     1. A szótag szerkezeti elemei közötti sorrendcserék

     A magyar szótag fő szerkezeti egységei a mássalhangzóval kitöltött vagy ki nem töltött szótagkezdet (onset), valamint a rím, amely tartalmazza a szótagalkotó magánhangzót (nukleust) és a szótagzáró mássalhangzóval kitöltött vagy ki nem töltött szótagzárlatot (kódát).

     A szótagstruktúra különféle átrendező műveletei mindenekelőtt a mássalhangzóval kitölthető pozíciók között gyakoriak szótagon belül és szomszédos szótagok között. Jellegzetes típusai a következők: 1) a szomszédos szótagok onsetjei közötti sorrendcsere (5a-b), a szomszédos nukleusok közötti sorrendcsere (6a-b), a szomszédos szótagok kódái közötti sorrendcsere (7a), az azonos szótagi onset és kóda közötti sorrendcsere (8a-b) és a korábbi szótag kódája és a következő szótag onsetje közötti sorrendcsere (9a). (Az (a)-val jelölt példák nyelvbotlásos, a (b)-vel jelöltek parafáziás adatok.) Nemcsak az egyes pozíciókat elfoglaló szegmentumok, hanem azoknak egyes jegyei kö­zött is történhet sorrendcsere (6b, 10a-b).

 

(5) (a)

szoronánsabb

szonoránsabb

(b)

thelszízenődik

elszíneződik

(6) (a)

tok jó

tök jó

(b)

távfítős

távfűtős

(7) (a)

hertalytó

helytartó

(8) (a)

befezejte

befejezte

(b)

nüs

sün

(9) (a)

párfány

páfrány

(10) (a)

szaccsolok

saccolok

(b)

összponkort

összkomfort

    

Míg a nyelvbotlásos adatokban előfordul, az afáziás korpuszban egyáltalán nincsen példa kóda és következő szótagi onset, illetőleg szomszédos kódák közötti sorrendcsere. Ez utóbbi arra utal, hogy az afáziás hozzáférésben kiemelt szerepe van a szerkezet összetevőjében az első pozíciónak. Ezt a parafáziás mássalhangzó­harmóniák szintén alátámasztják: az érintett pozíció mindig a tagolási egységek első, szótag eleji mássalhangzója. (Szépe 2000, 144-145). A nyelvbotlásos adatok is azt mutatják, hogy az onset érintettsége kiemelt: a szomszédos onsetek közötti sorrendcserére hatszor annyi példa van, mint a kódák közöttire, három és félszer annyi, mint a kóda és a szomszédos onset közöttire, valamint kétszer annyi, mint az azonos szótagi onset és kóda közöttire.

     Vegyük most egy összetettebb példát, s figyeljük meg, hogyan lesz a veszély leselkedik frázisból veszély lelkesedik nyelvbotlás. A nor­ma­tív alakot a következő szótagok alkotják: le$sel$ke$dik. Az átrendező művelet az első lépésben egymás helyére pozicionálja az első szótag üres kódáját és a második szótag l-lel kitöltött kódáját. Így létrejön a le[l]$se[ ]$kedik formáció. A második lépésben pedig a második és a harmadik szótag onsetjének tartalmát cseréli fel: ezzel a s és a k egymás helyén jelenik meg, és kialakul a lel$[k]e$[s]edik formáció. De miért? Az átpozicionáló művelet oka feltehetően az eredeti szóalak hátrányos ritmikai szerkezete (1. szótag: nyílt, egymorás, 2. szótag: zárt, két­morás), amely az átrendeződéssel előnyösebbé válik. Megváltozik a szóalak első és második szótagjának súlyeloszlása: az első szótag zárt, kétmorás, míg a második szótag nyílt, egymorás lesz. Így az átrendeződés optimalizálja a szótagritmust.

     2. Szótagok, illetve szótagillesztések harmonizálása

     A szóalakban végbemenő és a szótag nagyságrendjében értelmezhe­tő szerkezetismétlő műveletek leggyakrabban vagy két, eltérő szótag onsetje között (11a-b), vagy két, eltérő szótag kódája között (12a-b) mennek végbe. A két eltérő szótag vagy két szomszédos szótag, vagy két azonos ritmikai pozíciójú vagy morfológiai státusú szótag. Működésük feltétele az, hogy a két érintett összetevő közül az egyikben legyen olyan üres pozíció, amelyikben a másik összetevő tartalma meg­ismételhető. Nyelvbotlásban a harmonizálás az onsetben négyszer olyan gyakori, mint a kódában, a parafáziás adatok viszont elsősorban a kódákat érintik. Másik gyakori művelettípus a szótagillesztés harmonizálása: eredményeként az egyik szótaghatáron lévő kóda–onset találkozás szegmentálisan vagy jegyeiben megismétlődik egy következő szótag, morféma vagy szóalak hasonló pozíciójában. Feltétel: az ismétlendő kapcsolat egyik eleme teljes egészében egyezzen meg az ismételt kapcsolat azonos pozíciójában lévő elemmel. Az illesztés har­monizálása nyomán az ismétlendő kapcsolat másik eleme az ismételt kapcsolat másik elemével azonos vagy legmeghatározóbb képzési és osztályozási jegyeiben megegyező lesz (13a-b).

 

(11) (a)

a driákok sztrájkba léptek

a diákok sztrájkba léptek

(b)

elődadást

előadást

(12) (a)

kameránk elénk állni

kameránk elé állni

(b)

mindan ketten

mind a ketten

(13) (a)

a kárfelmértésnél döntenek

a kárfelmérésnél döntenek

(b)

szentember

szeptember

    

     (11a)-ban, ahol a zárhang+r elágazó onset ismétlődik, felveti azt a lehetőséget, hogy s nem az onsetbe, hanem a szótagelőbe tartozik, hi­szen a harmóniaművelet figyelmen kívül hagyja (nem szdriákok lett a tévesztéses formáció). Törlési művelettel létrejövő szótag­harmoni­zá­ció­ra a parafáziák között egyetlen adat sem akadt, a nyelvbotlások között pedig összesen egy példa volt (tombitagomba trombita­gomba).

     3. Tagolási műveletek

     A tévesztések tagolási határokat bevezető, illetőleg kiemelő stratégiájának műveletei a szóalak morfémaszerkezetét teszik világosan tagoltabbá, továbbá opti­ma­lizálhatják a szótagsúly-eloszlást.[2] A stratégia a nyelvbotlásokban elsősorban határbevezető (14a-c), a para­fáziák­ban pedig -kiemelő műveletekkel (15a-d) képviselteti magát.

 

(14) (a)

pár#fány

páfrány

(b)

ha[b]#darál

harapdál

(c)

szem#gentális

szegmentális



(15) (a)

hamíg#hennem törik

amíg el nem törik

(b)

a#tkébébe

a tévébe

(c)

sajt#jai

sajtjai

(d)

nagyont#jól

nagyon jól

 

A (15)-ös példasor a parafáziás tagoláskiemelések négy, szótagstruktúrát érintő típusát mutatja be. (15a)-ben a h-protézisek a magánhangzós indítás határjelzései, (15b)-ben a zárhang-protézis a mássalhangzós indítás jelzése, (15c)-ben a posztlexikális palatalizáció elmaradása emeli ki a morfémahatárt, (15d)-ben pedig a zárelemet tartalmazó zöngétlen szegmentum a szonoránsra (vagy magánhangzóra) végződő morféma határjelzése.

     Morfémahatár bevezetésére az afáziás korpuszban mindössze egy adat volt (szentember szeptember), kiemelésére a nyelvbotlások között pedig típusonként nulla, egy vagy kettő (hunja, hadag, kopaszt­ra). Ez utóbbiak – gyakoriságuk mellett – még abban is eltérnek a hasonló parafáziás adatoktól, hogy míg a nyelvbotlásokban morféma­határ kiemelése kizárólag a megfelelő, harmóniát kiváltó szegmentális környezetben jön létre (16a-c), addig a parafáziák ebből a szempontból környezetfüggetlenek, hiszen (15a, b és d) a korpusz önálló közlésegységei.

    

(16) (a)

a kopaszt#ra nyírt újonc

a kopaszra nyírt újonc

(b)

hát persze, hogy hunja

hát persze, hogy unja

(c)

az három hadag volt

az három adag volt


     A következőkben a tanulmány bevezetőjében bemutatott közös stratégiákból levezethető olyan műveleteket fogok bemutatni, amelyek vagy jellegzetesen nyelvbotlásokban, vagy jellegzetesen para­fá­ziák­ban működnek.

 

Nyelvbotlásműveletek: a szonoritási sorbarendezési szabály túl­generalizációi

     A legfőbb szótagillesztési szabály a szonoritási (hangzóssági vagy zengős­ségi) sorbarendezés. E szabály értelmében a) a szótaghatár által tagolt mássalhangzó-kapcsolat esetében hátrányos, ha a kapcsolat két tagja azonos szonoritású. Ezen belül b) hátrányos, ha első tagja nem nagyobb szonoritású, mint a második tagja. Ez a szabály nem terjed ki a szó-, illetőleg morfémahatáron lévő kapcsolatokra, továbbá az intervokális hosszú mássalhangzókra, amennyiben fonológiai reprezentációjukban kételemű kapcsolatoknak (geminátáknak) tekintjük őket. A túlgeneralizált szabály ezeken a szekvenciarészleteken is működik.

     A fonológiai reprezentációjukban geminátáknak tekintett inter­vokális hosszú mássalhangzók elemei azonos szonoritásúak. A nyelvbotlásos tévesztések alapján úgy tűnik, hogy az a) szabály erősebb, mint a b). A korpusz adataiban a túlgeneralizáció ugyanis rendre megszünteti a hosszú mássalhangzók szonoritási egyneműségét azzal, hogy egyik elemüket megváltoztatja (17a-e), de teljesen esetleges, hogy a létrejött mássalhangzó-kapcsolat két eleme közül az első vagy a második rendelkezik nagyobb szonoritással.

 

(17) (a)

fél kentőtől nem indítanak

fél kettőtől nem indítanak

[nt]>[tt]

(b)

hallosztad azt a borzalmat

hallottad azt a borzalmat?

[st­]>[tt]

(c)

könyvem

könnyem

[ùv]>[ùù]

(d)

garmatika

grammatika

[rm]>[mm]

(e)

hogy estek túl rajta

essek

[St]>[SS]

(f)

rá lehetne vetni

venni

[tn]>[nn]

    

     Megfigyelhetjük, hogy a megváltoztatott elem mindig a kapcsolat első eleme. A jelenség párhuzamba állítható a gyors-, lezserbeszédnek azzal a szabályával, hogy ha egy kételemű mássalhangzó-kapcsolatból hosszú mássalhangzó lesz, akkor mindig az első elem hasonul a másodikhoz, ami egyébként megfelel az asszimilációk magyarban általános irányának. Ugyan­akkor a – környezet nélküli – (17c) kivételével az adatok döntő többségénél kimutatható, hogy a hosszú mássalhangzó bontása további struktúrarendezésre vezethető vissza. Olyanokra, mint a példasorban a szóalakok párhuzamos szótagjainak illesztési harmóniája (17a, b, f).

     A szonoritási hierarchia szabályának túlgeneralizálása a mássalhangzó-kapcsolatok egy másik tartományban is végbemegy: az olyan szótaghatárokon, amelyek morféma-, illetőleg szóhatárral esnek egybe. A működési elv itt is hasonló: növeld a kapcsolat elemei között lévő szonoritási különbséget, függetlenül sorrendjüktől. (18) példái közül (18a, k) még az anti­labiális szabályt is kiterjeszti. Számos túlgeneralizációs adat ugyancsak visszavezethető további struktúrarendezésre. Például első szótagi onset-, illetőleg kódaharmóniát mutat a tövekben (18e, i), szomszédos onsetharmóniát pedig (18f, g).

 

(18) (a)

kakaskort

kakasport

[Sk]>[Sp]

(b)

szétmont

szétbont

[tm]>[tb]

(c)

a te tantékeden tartom

tanszékeden

[nt]>[ns]

(d)

késmenge

késpenge

[Sm]>[Sp]

(e)

eltöprő többség

elsöprő

[lt]>[ls]

(f)

nagyon haszlos lesz

hasznos

[sl]>[sn]

(g)

becslérlő

becsmérlő

[tSl]>[tSm]

(h)

akkor venné érte

észre

[rt­]>[sr]

(i)

küldött Titánnak jó, finom porcogókat, hű, de bordog volt

boldog

[rd­]>[ld]

 

(18i)-ben azt az igen ritka példát láthatjuk, hogy a tévesztés hatóköre átlépi a frázishatárt.

     A szonoritási hierarchia túlgeneralizálására morfémahatár által nem tagolt szótaghatáron sokkal kevésbé jellemző a nyelvbotlásokra. Erre mindössze két példa mutatkozott a korpuszban (szemgentális szeg­mentális [mg]>[gm], kurtúra kultúra [rt]­>[lt]).

     Az afáziás adatokat tartalmazó korpusz egyetlen, az imént bemutatott műveletekre utaló adatot tartalmaz: a hogy menjenek honszá Ausztráliába hozzá intervokális hosszú [z:] (fonológiai reprezentációjában /zz/ gemináta[3]) felbontása [ns]-re a kapcsolat szonoritását növeli. A parafáziás adatokban nagy számban éppen az ellenkezője tapasztalható a nyelvbotlások intervokális hosszú mássalhangzóin végbemenő egy­nemű­sítés-megbontás műveletének. A kételemű mássalhangzó-kapcsolatok egyneműsítésének eredményképpen létrejövő hosszú mással­­­hangzók azonban szegmentum­harmóniát tartalmaznak, amely nem változtatja meg a szótag szerkezetét, ezért ennek a jelenségnek a bemutatásáról itt most eltekintek.

 

Parafáziás műveletek

     1. Affrikátafelbontás

     A tagolási határok kiemelésének egy sajátos módja parafáziában az affrikáta virtuális komponenseire való felbontása (19a-d).

 

(19) (a)

tusva

csukva

(b)

az egés talád

az egész család

(c)

doszent

docens

(d)

ha[dj]on nekik

hagyott nekik

 

A korpusz négy műveleti típus által létrehozott változatokat tartalmaz. Az érintett affrikáták mindegyikére jellemző, hogy onset pozícióra vannak előírva. A műveletek mindegyikére pedig az jellemző, hogy csak az egyik komponenst helyezi el eltérő pozícióban, a másik összetevő az affrikáta eredeti helyén marad. Az elmozgatott elem valamelyik legközelebbi kódában fog pozicionálódni, előremozgásnál ugyanannak a szótagnak a kódájában, hátramozgásnál pedig az előző szótag kódájában. Ennek megfelelően a) az onset pozíciójára előírt affrikátá­ból a résösszetevő ugyanannak a szótagnak a kódájába pozicionálódik (19a); b) az onset pozíciójára előírt affrikátából a résösszetevő a megelőző szótagnak a kódájába pozicionálódik (19b); c) az onset aff­ri­kátá­jából a zárelem ugyanannak a szótagnak a kódájába pozicio­ná­ló­dik (19c); d) az onset affrikátájából a zárelem a megelőző szótag kódá­já­ba pozicionálódik (19d).

     A nyelvbotlásos korpusz mindössze egyetlen affrikátafelbontást tar­talmaz (kérdőzik kérődzik), ám az adat értelmezését több körülmény bizonytalanná teszi. a) Noha az átrendezéssel maga is tagolási határt hoz létre – a fenti típusok egyikébe sem tartozik. Itt ugyanis az onsetből átvitt zárelem nem valamelyik legközelebbi kódába, hanem a megelőző szótag onsetjébe kerül. b) Emellett az adatot egy spontán beszédbeli versidézet (csendesen kérdőzik, igen jámbor fajta) tartalmazza, amely hangsúlyos verselésű, főhangsúllyal éppen a virtuálisan legnagyobb intenzitású ké(r)- szótagon. S bár a közlő spontán beszédében az idézetnél nem vált át versmondásra vagy skandálásra, a hangsúlyviszonyoktól nem tud eltekinteni. Azzal, hogy a hangsúlyt viselő első szótagot nyíltból zárttá változtatja, a nyelvbotlás ritmikai szempontból optimalizálja az alakot. c) Ezen kívül a nyelvbotlásos korpusz tartalmaz egy olyan alakot is, amely affrikáta-összeépítő műveletre utal (csetvér testvér). A művelet épp az ellenkező irányban megy végbe, mint a felbontásnál: az azonos szótag kódájára előírt résösszetevőt az onsetben lévő zárelemhez társítja. A korpuszok – s maga a fent bemutatott összevetések is – arról tanúskodnak, hogy a műveletek egy korpuszon belül tendenciaszerűen következetesen azonos irányban mennek végbe. Így a c) alatti különbség nem látszik érinteni az adat hiteles értelmezését, csak besorolását teszi bizonytalanná.

     2. Rosszul formált szótagtípus vagy szótagillesztés létrehozása

     A deviáns nyelvi alakok szabálykövető természetéről való elvnek az afáziakutatásban egyik közismert mítosza szerint az afáziás formációk nem sértik meg a közlő anyanyelvének fonotaktikai szabályait. A jelen korpusz adatai azonban ellentmondanak e megállapításnak. Nagy számban fordulnak elő benne ugyanis a következő deviáns ala­ku­lat­­típusok: a) szekvencia- vagy szóvégen középső nyelvállású, rövid magánhangzó (20a-c); b) egy szótagú szó vagy szekvencia végén fel­ső nyelvállású, ajakkerekítéses rövid magánhangzó (21a-c); (c) rosszul formált onset (22a-c); (d) rosszul formált szótagillesztés morféma­határ által tagolt szótaghatáron (23a-c).

 

(20) (a)

fokofo

fogkefe

(b)

joesö

jól eső

(c)

ékö

pék

(21) (a)

gombostü

gombostű

(b)

öv

(c)

zsü

zseb

(22) (a)

[xg]omb

gomb

(b)

[Ng]omb

gomb

(c)

[nj]o

(23) (a)

a[l#j]án

alján

(b)

tanu[l#j]unk

tanuljunk

(c)

megdagasz[t#j]a

megdagasztja

 

     Rosszul formált kóda egyetlen esetben fordult elő a parafáziák között (sok dolg volt sok dolog volt). A nyelvbotlások között egyetlen rosszul formált alak szerepelt (szerencséktlenség szerencsét­len­ség). A szerkezetépítésbe akkor került hiba, amikor a magánhangzóra végződő tőhöz már kiválasztott -tlan allomorf elé a harmadik és az ötödik szótag között szótagszerkezeti harmóniát eredményező (a zöngésségi hasonulás során zöngétlenedő) g betoldásának művelete meg­történt. A g kódába kerülésével ugyanis a -tlan elvesztette átszótagolásának lehetőségét, hiszen a kóda nem tölthető ki [kt] kapcsolattal.

 

Több tényezős esetek

     Egy deviáns nyelvi alakulat az imént bemutatottak közül nemcsak egy, hanem több művelet eredményeként is létrejöhet. Befejezésképp egy-egy ily módon létrejött nyelvbotlásos, illetőleg parafáziás adatot fogok bemutatni: a habdarál harapdál alakot, amely spontán beszédben létrejött nyelvbotlás, és a ['tSu:ro:fa.'te:sto.] csavarhúzó ala­kot, amely afáziás adatközlő tárgymegnevezéseinek sorozatában hangzott el.

     A habdarál alakban az első és a második szótagi kódák cseréje (ki­töltetlen kóda cseréje b-kódával) morfémahatárt hoz létre az első szó­tag után: ha[b]#ra[ ]$dál. A második és a harmadik szótagok onset­­jé­­nek cseréje pedig újabb morfémához vezet: hab#[d]a$[r]ál. A teljes szóalakban pedig az iménti műveletek optimalizálták a szótagsúly-eloszlást. A kiinduló hátrányos ritmus (1. szótag: nyílt, egy­morás, 2. szótag: zárt, kétmorás) a szótagsúly-eloszlás meg­for­dí­tá­sá­val előnyössé vált.

     A ['tSu:ro:fa.'te:sto.] alak első hat szegmentuma a csavar és a húzó lexikai egységekre előhívott jegykombinációk némileg rendezetlen pozicionálásából tevődik össze. Mássalhangzói (/tS r f/) a csavar mássalhangzói, egyetlen zöngésségi jegyérték tévesztéssel, illetőleg egyetlen téves rendezési művelettel pozicionálva /r/-t és /f/-et egymás helyén. Az afáziás alak a két lexémában domináns CV szótagszerkezetet ismétli. Magánhangzókészlete mindkét lexéma magánhangzóiból tevődik össze. Az /u:/ és az /o:/ a húzó magánhangzóinak sorrendjét követi, a csavar /A/-ja pedig illabiális, kissé nyújtott [a.] formájában jelenik meg egyetlen pozícióban. (Az adatközlő artikulációjára jellemző az /A/ illabiális, olykor félhosszú ejtése (/a/ vagy /a./).) Feltehető, hogy az afáziás alak hetedik-tizenegyedik szegmentuma a célszó második eleme, a húzó, amelynek mássalhangzói nincsenek képviselve az első-hatodik szegmentum közötti tartományban, s amelyre vonatkozóan a közlő a közlésfolyamatban már kapott megerősítést. A tagolási határ kiemelésének jellegzetes afáziás eleme többek között a dentialveoláris és a veláris zárhang. Az is gyakori, hogy a határkiemelő funkcióban lévő elem törli a morfémának a határ utáni első pozíciójában lévőmássalhangzót. Feltehető tehát, hogy az afáziás alakban lévő két [t] is tagolási határt (morfémahatárt) kiemelő elem, amelyek közül az első [t] törli a az első pozícióban lévő /h/-t. A hetedik pozíciójában lévő [t] egyben az összetett szó két komponense között is megerősíti a határjelzést, a tizedik pozícióban lévő [t] pedig az ige és a melléknévi igenév képző közötti mofémahatárt emeli ki. A /z/ zöngétlenítése egybevág /v/-nek a korábbi részben tapasztalható zöngétlenítésével. Az /u:/ helyén megjelenő /e:/ illabialitása az őt megelőző szomszédos szótag magánhanzójából ered, nyelvállásfoka pedig az őt követő szomszédos szótag magánhangzójából. A szomszédos szótag által kiváltott kerekség, nyelvállásfok, illetőleg elöl/hátul képzettség szintén jellegzetes vonása az afáziás közlésfolyamatnak.

 

Kitekintés

     Úgy tűnik, ha egy deviáns alak létrejöttében téves hangsorépítő művelet működik közre, az otthagyja a nyomát az alakon. Hiszen a deviáns jelenséget kiváltó komponensek adottak és jelen vannak, vagy nincsenek jelen, de levezethetők. Ám az, hogy miért indul el egy hangtani szempontból deviáns szekvenciát létrehozó stratégia, annak oka nem minden esetben hangtani: eltérő nyelvi szintek és dimenziók lehetnek indítói az implementációban hangtani devianciát eredményező szekvenciaszervezési stratégiának. Huszár (2000) mind az ép, mint a patologikus beszéd tévesztéseinek elsődleges okaiként a közlésfolyamat egymásra következő szakaszai közötti kapcsolatot, a szekvenciális környezetet és az érintett összetevők gyakoriságát jelöli meg.

     Vizsgált korpuszaimban például a (24a) nyelv­botlásos oldatot alakja hangsorépítésében az írhatok alakkal harmonizál. Ám ha figyelembe vesszük, hogy a kijelentés egy olyan közlésben hangzott el, amelyben éppen a terjedelmi korlátok nélküli írás lehetőségéről volt szó, akkor arra a kérdésre, hogy miért éppen ez a hangsorépítő művelet indult el, választ kaphatunk a szemantikai dimenzióból: az old a köt, korlátoz ellentéte. (24b)-ben az önmagában értelmezhetetlen liha alakulat összes komponense fellelhető a szegmentális környezetben. De ha tudjuk, hogy a közlő egy idős hölgy, aki erejét meghaladó teendőket kénytelen szűkre szabott időkorlátok között elvégezni, akkor a liha ismét a szemantikai dimenzióból kaphat értelmezést. A (24c) példa nagyszarotyba adatában a második szótag onsetjének és kódájának cseréje akkor válik – ismét szemantikailag – motiválttá, ha tudjuk, hogy akihez a közlő szól, egyéves korában olyan kicsi volt, hogy a közlő szatyrában utazott a motorkerékpáron, s akit az ebből az életkorából való családi visszaemlékezésekben nem ritkán kis szaros-ként emlegettek. A (24d)-ben a felkerekedték közvetlen szomszédságában ott van az és -é-je, de az egy­neműsítés oka ezúttal morfológiai: a határozott (tárgyas) ragozás harmonizálódott.

 

(24) (a)

írhatok nyolcvan oldatot is

oldalt

(b)

igaz, hogy liha szaladgáltam mindenfelé

?

(c)

belefértél a nagyszarotyba

nagyszatyorba

(d)

felkerekedték, és elhagyták

a lakhelyüket

felkerekedtek, és elhagyták a lakhelyüket

 

     A tévesztéseket vizsgáló következő kérdésnek a jelenségszintű megfejtések után tehát a kiváltó okot kell keresnie. De – amint láttuk – ez már egy másik történet.

    

     A munkát az OTKA T 034960 pályázata támogatta.

 

 

Irodalom

 

Buckingham, H. W. – Yule, G. (1987): Phonetic false evaluation: Clinical and theoretical aspects. Clinical Linguistics and Phonetics 1, 113-125.

Caplan, D. – Waters, G. (1995): On the nature of the phonological output planning processes involved in verbal rehearsal: evidence from aphasia. Brain and Language 48, 191-220.

Gósy, Mária (2001): A lexikális előhívás problémája. In: Beszédkutatás 2001. Szerk.: Gósy Mária. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest, 126-142.

Gósy Mária (2002): A megakadásjelenségek eredete a spontán beszéd tervezési folyamatában. Magyar Nyelvőr 126/2, 192-204.

Huszár Ágnes (1998): Az elszólásvizsgálat egy lehetséges módja. In: Beszédkutatás 98. Szerk.: Gósy Mária. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest, 21-34.

Huszár Ágnes (2000): A versengési elv a nyelvbotlások létrejöttében. In: Beszédkutatás 2000. Szerk.: Gósy Mária. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest, 63-74.

Johns, D. F. – Darley, F. L. (1970): Phonemic variability in apraxia of speech. Journal of Speech and Hearing Research 13, 556-583.

Siptár Péter (1995): A magyar mássalhangzók fonológiája. Linguistica, Series A. Studia et dissertationes 18. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest.

Szende Tamás (1992): Phonological representation and lenition processes. MFF/HPP 24. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest.

Szende Tamás (1995): A beszéd hangszerelése. Linguistica, Series A. Studia et dissertationes 13. MTA Nyelvtudományi Intézet. Budapest.

Szende Tamás (1997): Alapalak és lazítási folyamatok. Lin­guistica, Series A. Studia et Dissertationes 22. MTA Nyelvtudományi Inté­zet. Buda­pest.

Szépe Judit (2000): Fonémikus parafáziák magyar anyanyelvű afáziások közlésfolyamataiban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Intézetének Kiadványai 2. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar. Piliscsaba.

Szépe Judit (2002a): A nyelvi rendszer egyszerűsítésének tendenciája és vál­tozatai az afáziában (A hangtan szintje). Magyar Nyelvőr 126/2, 230-237.

Szépe Judit (2002b): Szekvenciaszervezési stratégiák a hangsorépítés devianciái mögött: fonotaktikai sajátosságok a nyelvbotlás jelenségeiben. In: A nyelv nevelő szerepe. A XI. Magyar Alkalmazott Nyelvészeti Kongresszus előadásainak válogatott gyűjteménye. Szerk.: Fóris Ágota – Kárpáti Eszter – Szűcs Tibor. Lingua Franca Csoport. Pécs, 269-274.

TESz (1976/II): Benkő Loránd (főszerk.:) A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára II. H–Ó. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Törkenczy Miklós (1994): A szótag. In: Strukturális magyar nyelvtan II. Fonológia. Szerk.: Kiefer Ferenc. Akadémiai Kiadó. Budapest, 273-392.



[1]  TESz (1976/II: 380-381).

[2] A magyarban a főhangsúlyos első szótag mellett potenciálisan hangsúlyos szótagok a szóalak páratlan szótagjai. A kétoldalon zárt, nehéz [= kétmorás] szótagok alkalmasabbak nagyobb nyomaték viselésére, mint a nyílt, könnyű [= egymorás] szótagok, ennek megfelelően optimális súlyeloszlás akkor jön létre, ha a páratlan szótagok nehezek, a párosak pedig könnyűek, vö. Szende 1995, 70.

[3] Az autoszegmenális fonológia rendszerében a magyar hosszú mássalhangzók levezetettek: mögöttes reprezentációjukban gemináták, amelyek a Kötelező Kontúr Elve (KKE) alapján válnak hosszúvá. A szótagszabályok érvényesülése megelőzi a KKE-t (vö. Siptár 1995, 29, Törkenczy 1994, 327).