Beszédtévesztések:

afáziásoknál, időskorúaknál és mindennapi nyelvbotlásainkban

 

Szépe Judit

MTA Nyelvtudományi Intézet

 

Ez a tanulmány arra kérdésre keres választ, hogy a deviáns nyelvi alakulatok szekvenciaszerveződését milyen fonológiai(lag értelmezhető) folyamatok irányítják a magyarban. Igazolni kívánja azt a hipotézist, hogy a közlésbe tévesen kerülő elem kiválasztását egyfelől környezetfüggetlen gyakorisági és fonológiai rendszerösszefüggések irányítják, másfelől pedig olyan kompenzációs stratégiák, amelyek mind ép, mind patologikus eredetű, csökkent infor­má­ció­jú deviáns nyelvi alakulatok létrejöttében szerepet kapnak. E stratégiák változatos fonológiai műveletekben valósulnak meg, olyanokban, mint például a szegmentumbetoldás vagy -törlés, a helycsere, egyes megkülönböztető jegyek megváltoztatása vagy átrendezése a szekvenciában. Az imént megfogalmazott hipotézist azzal ellenőrizzük, hogy (a) az adatokból kimutatjuk, hogy a sokféle, eltérő fonológiai művelet közös szervezőelvű stratégiákra vezethető vissza; másfelől pedig, (b) hogy a stratégiák működését a deviáns nyelvi alakulatok több, eltérő, egymástól független típusában is kimutatjuk. E stratégiák, ha nagy hatókörűek is, de nem mindenhatók, hiszen működésük nem függetleníthető más nyelvi szintek és dimenziók – például a szintaxis vagy a szemantika – saját autonóm műveleteitől. De ezeket a hatásokat már nem a szekvencia­szerve­zési stratégiák azonosításában és leírásában kell számba venni, hanem lehetségesen annak magyarázatában, hogy miért éppen az adott stratégia indult el valamely deviáns szekvencia szerveződésében.

Kulcsszavak: nyelvi devianciák, afázia, információs térszűkítés, szekvenciaszervezési stratégiák, prominens pozíciók

 

A nyelvi deviancia

A nyelvhasználat rendszerszabályok által irányított kreatív tevékenység. Ám eltérően a grammatikaelméletek ideális beszélőjétől, a valóságos beszélők olyan nyelvi alakulatokat is létrehozhatnak, amelyek eltérnek a rendszerszabályok alapján jósolható formációktól.

Szabályszegő nyelvi alakulatok a nyelvhasználat számos területén felbukkannak: a köznapi be­széd  lenizációs folyamataiban és nyelvbotlásaiban, a nyelvi humorban, a költészetben, a patologikus beszédben, a gyermeknyelvben, sőt a nyelv történeti változásának adatsoraiban is. Nyelvi rendszerszabályt lehet akaratlagosan is megszegni, de a szabályszegés lehetséges eljárásainak megvannak a maguk irányító szabályai (vö. pl. már Jakobson 1941, 1955, 1963, From­kin 1973, 1980, Cutler 1982, Dell 1985, 1986, Levelt 1989, a magyarra pedig l. Huszár 2005 átfogó monográfiáját). A deviáns alakulatok létrejöttét olyan elvek irányítják, amelyek a nyelv működésének kognitív mechanizmusaiból ve­zethetők le, továbbá univerzális, illetőleg egyedi rendszer­sajátosságaiból. Éppen ezért alkalmasak arra, hogy független bizonyítékként szolgál­janak olyan hipo­tézisek ellenőrzésére, ame­lyek a nyelv rendszerösszefüggéseiről, illetőleg működés­folyamatairól szólnak. Például Hermann Paul már 1880-ban úgy látta, hogy a történeti változások hanghelyettesítései és a mindennapi beszéd tévesztései egyaránt az analógia közös mentális műveletére vezethetők vissza .

Az 1940-es évek elejétől Roman Jakobson mutatott ki műveleti összefüggéseket a nyelvelsajátítás és a patológiás leépülés között. A nyelvelsajátításnak megvan a maga menete. A grammatika minden komponensének vannak olyan elemei és szabályai, amelyeket a gyermek korábban sajátít el, és vannak olyanok, amelyeket később. Az egymásutániság univerzális elv a nyelvelsajátításban, és azt, hogy mit sajátít el a gyermek korábban és mit későbben, alapvetően két tényező befolyásolja: egyfelől a gyermek kognitív fejlődésmenete, másfelől pedig magának az elsajátítandó grammatikának az univerzális és egyedi szerkezete. Az első azt jelenti, mint legkésőbb Piaget vizsgálatai óta tudjuk, hogy a gyermek nem képes a világnak olyan összefüggését nyelvileg kifejezni, amelyet még nem ismer. A kognitív fejlődésnek is megvan a maga univerzális menete: például a térbeli viszonyokat hamarabb ismeri meg a gyermek, mint az időbelieket. A térbelieken belül is először az egyszerű topológiai fogalmakat, mint például a benne levés, a rajta levés viszonyát sajátítja el, s majd később a több dimenzióra kiterjedő viszonyokat, mint például a valami előtt/alatt/mellett stb. levés viszonyát. Ennek megfelelően alakul a téri fogalmakat kifejező grammatikai struktúrák elsajátítása is: előbb a -ban/-ben és az -on/-en/-ön jelenik meg, az alatt, mellett, között pedig csak később.

A kognitív tényezőkön túl az elsajátítandó grammatika maga is befolyásolja az elsajátítás menetét. Vannak egyfelől univerzális befolyásoló tényezők, másfelől pedig az anyanyelv egyedi grammatikájára jellemzőek. Univerzális például a szegmentumok és a szegmentumokat elkülönítő kontrasztok elsajátításának sorrendje. Bármely nyelv elsajátítása során a gyermek azokat a szabályokat interiorizálja korábban, amelyek a jelenségek minél szélesebb körére érvényesek, vagyis minél nagyobb hatókörűek, sőt, ki is terjeszti azokat saját hatókörükön túlra is. Például ha már sikeresen elkülönítette és azonosította a magánhangzóra végződő tőhöz közvetlenül kapcsolódó -k többes szám jelet (pl.: hajók), akkor a -v-t tartalmazó tőalternánshoz kapcsolandó többes szám jelet is a magánhangzós tőhöz fogja egy ideig kapcsolni (pl.: lók, tók). Ez utóbbi természetesen kisebb hatókörű szabály, mint az előbbi.

A szegmentális fonológiában az elsajátításnak ez a sorrendisége abban nyilvánul meg, hogy a gyermek először a nagyobb halmazokat elkülönítő kontrasztokat sajátítja el. Legelőször a magánhangzó«mássalhangzó kontrasztot (Jakobson megfogalmazásában annak az elkülönítésére, hogy van-e zár a cső [= beszédcsatorna] szélső pontján vagy nincs): ennek eredményeként jönnek létre az első szekvenciák, amelyek minden esetben egy bilabiális mássalhangzót és egy nyugalmi nyelvhelyzetben lévő magánhangzót tartalmaznak. Természetesen nem minden mássalhangzó tartalmaz zárelemet, vagyis a magánhangzó«mássalhangzó kontraszt valójában a levegő akadálytalan«akadályba ütköző áramlását állítja szembe, mégis univerzális szabály, hogy az első mássalhangzók mindig zárhangok. (Feltehetően azért, mert a zár a legmarkánsabb akadály, artikulációját tekintve pedig a legkevesebb finommozgást kívánja meg.) A nyelvelsajátítás további szakaszaiban mind a mássalhangzó-halmazon, mind a magánhangzó-halmazon belül újabb elkülönítések alakulnak ki, amelyek kisebb, egyre kisebb elemszámú szegmentumkategóriákat fognak körülhatárolni. A végén zárt csőből mint prototipikus akadályból több irányban fognak olyan kontrasztok elkülönülni, amelyek a mássalhangzó-kategóriánál kisebb elemszámú, egymást mind inkább metsző halmazokat alakítanak ki. Egyfelől kialakul az orális«nazális kontraszt, továbbá az eltérő helyeken kialakuló zártípusok, illetőleg az akadálynak a zártól eltérő típusai, mint például a résképzés. A magánhangzó-halmaz előbb a magánhangzó-tér tartományaira különül el (felső«alsó, elöl«hátul, ajakkerekítéses«ajakréses), amelyeknek képviselői minden nyelvben a magánhangzó-tér szélső elemei lesznek: az á, az i és az u. A felső tartományban az elölséget és az ajakrésességet az i képviseli, a hátulságot és az ajakkerekítést az u, az alsó tartományban lévő á pedig azt képviseli, hogy az első«hátsó, illetőleg az ajakkerekítés«ajakrés elkülönülés valójában nem olyan éles, mint a felsőbb tartományokban. Az alsó nyelvállású hangok közelítenek a centrális ejtéshez, az ajakrések és az ajakkerekítések pedig tágak, vagyis szintén közelítenek egy középálláshoz. Azokban a nyelvekben, amelyekben vannak középső nyelvállású magánhangzók, illetőleg ajakkerekítéses elöl képzettek, ezek a nyelvelsajátítás későbbi szakaszaiban különülnek el. Vagyis itt is érvényes az a tendencia, hogy az újabb kontrasztok kisebb elemszámú, egymást metsző halmazokat különítenek el.

Ám a nyelvelsajátítás menetét, az elsajátítási sorrendeket nemcsak a kognitív fejlődés, valamint a grammatika univerzális adottságai befolyásolják, hanem az egyedi nyelvek sajátosságai is. Minél egyszerűbb valamely struktúra egy egyedi nyelvben, annál hamarabb sorra fog kerülni az elsajátítása. Például a többes szám jele a nyelvekben általában egyszerű (még akkor is, ha esetleg néhány, kisebb hatókörű alszabály nehezíti a nyelvelsajátító sorsát). Ennek megfelelően a legtöbb nyelvben a többes szám kifejezésének megfelelő szabályai korán kialakulnak. Nem így az arabban, amelynek elsajátításakor számolni kell duálissal, a tíznél nagyobb számnevek utáni főneveknél az egyeztetés megszűnésével, a csoportos és az egyénenként számlált többes számok eltérésével. Ráadásul nemenként is más-más alakja lesz a többes számnak. Így nem meglepő, hogy nem ritka az olyan 15 éves arab közlő, akinél még nem stabilizálódott a többes szám összes szabálya (Slobin 1980).

Jakobson negyvenes évekbeli felismerése abban áll, hogy a koraibb életkorban elsajátított szabályok, műveletek, összefüggések ellenállóbbak az afáziás károsodással szemben. Ez egybevág azzal is, hogy a nagyobb hatókörű szabályok, az egyszerűbb műveletek kognitív reprezentációja stabilabb, kevésbé sérülékeny, mint a kisebb hatókörűeké vagy a bonyolultabbaké. Így van ez a grammatika bármely elemzési szintjén. Például a morfológiában a szótári szabad tőalaktól eltérő főnévi tőalternánsok használata toldalék előtt (pl.: majmok, madarak, havas) később alakul ki a nyelvelsajátításban, a patológiás sérülésnek vagy leépülésnek pedig már a viszonylag kevésbé súlyos változatában vagy szakaszában megjelenik (majomok, madárok, eperek, hós, elhiszni). A szegmentális fonológia terén pedig a patológiás sérülések és leépülések azt mutatják, hogy a későbbi elsajátítású l, r szegmentumok jóval sérülékenyebbek, mint például a nazálisok vagy a zárhangok. Különösen súlyos pato­ló­giás esetben pedig, amikor a szegmentumállomány szinte teljesen megszűnik, általában egy (nazális) zárhang és egy alsó nyelvállású, centrális magánhangzó szekvenciája áll a nyelvhasználó rendelkezésére, ami egyértelműen megfeleltethető a nyelvelsajátítás kezdeteinek.

Jakobson később arról fogalmazott meg hipotézist, hogy a rendszerszabályok – amelyek az elemek szekvenciába épülését irányítják – univerzális módon lineárisan, illetőleg paradigmatikusan szerveződnek. Ezeket a hipotéziseit Jakobson a patológiás beszéd segítségével ellenőrzi: kimutatja, hogy a szintagmatikus (lineárisan rendező) és a paradigmatikus (az egyidejű választási) szervezőelvek csak részlegesen vannak jelen a patológiás beszéd irányításában (1955, 1963). Ha például fonológiai szinten a lineáris rendezés sérül, akkor a szegmentumok egymáshoz kapcsolódása károsodik, ha pedig a paradigmatikus, akkor az egyidejű megkülönböztető jegyeknek egy fonémába való egyesítése történik meg.

Összefoglalva: a deviáns formációk olyan nyelvi alakulatok, amelyeket a beszédprodukcióban a rendszer működése során fellépő téves műveletek hoznak létre. A tévesztések – látszólagos véletlenszerűségük ellenére is – stratégiakövetők, jelen­sé­geik a nyelvrendszer külön­féle elemzési szintjein, illetőleg dimenzióiban értelmezhetők.

 

Szegmentális parafáziák

Az afáziás károsodás nem vagy nem elsősorban artikulációs zavar, hanem a nyelvi tevékenység alapjául szolgáló rendszert és annak működési mechanizmusát érinti. Természetesen előfordul, hogy a grammatika károsodásához kiejtési rendellenességek is társulnak, ám nem tekinthető afáziának az az állapot, ha egy beszélőnek a grammatikai rendszere egyáltalán nem sérül, kizárólag a szegmentumok implementációjában tapasztalhatók rendellenességek.

Az afáziás közlések devianciákat tartalmaznak, amelyeknek egyik legjellegzetesebb és leggyakoribb változatai a parafáziák. A parafázia az afáziás beszédnek az a jellemzője, hogy a közlemény egyik össze­tevője helyén egy másik, ugyanolyan nyelvi szintű összetevő jelenik meg. (Sheila Blumstein a helyettesítéseken kívül a szegmentális parafáziáknak még három kategóriát sorolja fel: a törléseket, a betoldásokat és a fonológiai környezet által kiváltott devianciákat, vö. Blumstein 1990.) Szegmentális parafázia jön létre tehát, ha egy közlésegységben valamelyik szegmentum helyett egy másik szegmentum jelenik meg, így pl. a cs helyett ty a csésze helyett elhangzott tyésze adatban, vagy p helyett k a piros helyett elhangzott kiros adatban. Ez a jelenség a beszédhang-helyettesítés. A k a helyettesítő, a p a helyettesített szegmentum. A szegmentumnál kisebb és nagyobb egységek is eshetnek áldozatául parafáziás működéseknek. Érinthetnek megkülönböztető jegyeket (szűr helyett szúr), morfémákat (odament a kiskecskéjéhez helyett odament a kiskecskéjével), sőt szintaktikai szerkezeteket is (sárkányt ereget helyett sárkány sereget).

Látjuk, hogy a szegmentális parafáziáknál – csakúgy mint az artikulációt érintő károsodások egyik változatánál – lehetséges az, hogy nem csupán kisebb-nagyobb mértékben torzul az adott szegmentum ejtése, hanem egy vagy több megkülönböztető jegynyi eltérés alakul ki a célszegmentum és az implementált szegmentum, vagyis a helyettesítő és a helyettesített között. Felmerül a kérdés, hogyan lehet elkülöníteni ezeket a parafáziákat az artikulációs károsodásoktól. Mindenekelőtt figyeljük meg a terminushasználatot. A nyelvészet változásokat vizsgáló területein helyettesítés-nek azt a műveletet nevezik, amelynek eredményeképpen egy, a rendszerből hiányzó elemet egy másik, a rendszerben meglévő elem pótol. Ilyen például a honfoglaláskori török jövevényszavak esete, amelyeknek dzs elemét – nem lévén a magyarban akkoriban ilyen – következetesen a szegmentumállományban meglévő gy pótolta (gyöngy, gyűrű stb.). Másik terület, amelyen a helyettesítést számon tartják, a nyelvelsajátítás. Amíg egy gyermek egy bizonyos szegmentumot nem sajátított el, addig annak helyén a szekvenciában következetesen egy másikat használ, pl. az f helyett p-t a fut szó elején. Mind a történeti változásokban, mind a nyelvelsajátításban az a törekvés érvényesül, hogy a helyettesítő és a helyettesített szegmentum között a lehető legkisebb legyen a különbség. A logopédia által vizsgált artikulációs károsodásoknál is hasonló a helyzet: a hibás artikuláció minden implementált szegmentumra kiterjed, és – az egészen súlyos esetek kivételével – általában egy jegynyi a helyettesítő és a helyettesített szegmentum közti eltérés.

Az afáziás beszéd szegmentális parafáziái több szempontból másképp viselkednek. Először is a helyettesített szegmentum általában nem hiányzik az afáziás beszélő fonológiai rendszeréből. Például az említett csésze helyett tyésze esetén a cs nem hiányzott az afáziás adatközlő szegmentumkészletéből. Ezt az is bizonyítja, hogy más előfordulásban a cs-t helyettesítőként is és a saját helyén is alkalmazta, pl. cseruza ceruza, csúrófátészto csavarhúzó.  Mint említettem már, végletesen súlyos esetben előfordul, hogy a szegmentum­állomány felbomlik, és egy-egy, a korai nyelvelsajátításra jellemző magánhangzóra és mássalhangzóra redukálódik. A szegmentális parafáziáktól mentes és a legsúlyosabb leépülés között számos fokozat és változat előfordul. Ám az, hogy valamely vagy néhány szegmentum következetesen kiessen a rendszerből, ráadásul olyan módon, hogy a kiesett szegmentumot mindig ugyanaz a szegmentum helyettesítse, legfeljebb olyankor fordulhat elő, ha az afáziás károsodást artikulációs beidegzési zavar is kíséri. (Ilyenkor is inkább az érintett szegmentumok torz ejtése jellemző, mint helyettesítés valamely más, szabályosan ejtett szegmentummal. Ráadásul az artikuláció nehézsége nem egyetlen szegmentumot szokott érinteni. Azért sem, mert a beidegzési zavarok a beszédcsatornának nem egyetlen, kicsi felületét érintik, és még ha viszonylag kis területet is érintenének, azon sem egyetlen szegmentum képzése történik. Például ha egy afáziás erősen feszített, zárt ejtéssel beszél, akkor bármelyik középső nyelvállású magánhangzójának a képzéshelye feljebb csúszhat, ha pedig lenizált ejtéssel, akkor bármelyik, zárelemet tartalmazó mássalhangzója réshanggá nyílhat. Ezek a jelenségek azonban következetesek. Egy feszített ejtésű é-ből í lesz, egy lenizált c-ből sz.)

Összefoglalva: az afáziás szegmentális parafáziák vagy helyettesítések nem azért jönnek létre, mert a közlő rendszeréből hiányzik egy szegmentum, és egy szegmentumot nem is kizárólag egyetlen helyettesítő helyettesíthet. Sőt: egy szegmentum lehet egyszer helyettesítő, máskor helyettesített, megint máskor pedig érintetlen. Az afáziás helyettesítés­fogalom ennyiben más, mint a nyelvészet egyéb területein használt helyettesítés­fogalom. Annyiban viszont megegyezik velük, hogy az afáziás helyettesítő szegmentumok is rendszeresen arra törekszenek, hogy minél kevesebb megkülönböztető jegyben térjenek el a helyettesített szegmentumtól. Legkésőbb Lecours et al.1973-ban készült statisztikája óta tudjuk, hogy az afáziás közlésekben előforduló összes helyettesítés közül az egyjegyűek vannak döntő többségben: a helyettesítéseknek közel 45%-át teszik ki. Minél többjegyű valamely helyettesítés, annál kisebb arányban jelenik meg az afáziás beszédkorpuszokban: a kétjegyűek 25%-ban, a háromjegyűek 18%-ban, a háromnál több jegyűek pedig 12%-ban fordulnak elő. Az egyjegyű helyettesítésekről több vizsgálat egybehangzóan állítja, hogy – eltérően az összes többitől – mindegyik afáziatípusban előfordulnak (pl. Blumstein 1973, 1981, Nespoulous et al. 1982, 1983, 1984).

Ám ahogyan valamely helyettesített szegmentumról sem állíthatjuk, hogy hiányzik a közlő rendszeréből, úgy a megkülönböztető jegyekről sem. Ha érintik is őket parafáziás jelenségek, hozzánemférésük nem kompetenciaszintű. Ahogyan a helyettesített szegmentumok más előfordulásban helyettesítőként vagy érintetlenül megjelennek, ugyanúgy a helyettesített jegyek is.

Most már tudjuk, hogy mi nem jellemzi a szegmentális parafáziákat, most keressük meg azt, hogy mi igen.

 

A vizsgálatok

Kilenc – különféle típusokba tartozó – afáziás közlő mintegy hat órányi spontán és interjúval előhívott beszédét, továbbá képmegnevezési, mondatkiegészítési és utánmondási, illetőleg képválasztási és CV-megkülönböztetési feladatokban elhangzott közléseiből összegyűjtöttem az összes szegmentális parafáziát (tekintet nélkül a gyakoriságra), vagyis az összes egy- és többjegyű beszédhang-helyettesítést, továbbá törlést és betoldást (Szépe 2000). Mivel az adatközlők interjúból, illetőleg spontán beszédből származó adatainak mennyisége nem elhanyagolható egyéni különbségeket mutat, a jelenségek típusoknak tekintendők. (Ugyanannak a jelenségnek az előfordulása az egyik közlőnél többszöröse, vagy akár többtízszerese is lehet, mint egy másiknál.)

Az 1. táblázat a helyettesítésben részt vevő szegmentumok lehetséges és tényleges helyettesítéseit veszi számba. A szegmentumok között a magyar szegmentumállomány kombinációiként elvileg 650 különféle (egy- és többjegyű) mássalhangzó-helyettesítést és 72 különféle magánhangzó-helyettesítést jöhet létre (ezeket a továbbiakban típusoknak fogom nevezni). Ténylegesen előfordul az összes lehetséges típus közül a mássalhangzóknál 22% (146 típus), a magánhangzóknál pedig 36% (26 típus).

A lehetséges egyjegyű helyettesítések száma a mássalhangzóknál 97 típus, ebből ténylegesen előfordul 82% (72 típus). A lehetséges többjegyű helyettesítések száma mássalhangzóknál 563 típus, ebből ténylegesen előfordul 13,1% (74 típus). A magánhangzóknál a lehetséges egyjegyű helyettesítések száma 21 típus, ebből elő is fordul mind. A lehetséges többjegyű helyettesítések száma magánhangzóknál 51 típus, ebből ténylegesen előfordul 9,8% (5 típus). Vagyis az egyjegyű helyettesítéseknek a szakirodalomban leírt döntő többsége a vizsgált korpuszban is érvényesül azzal a kiegészítéssel, hogy a tendencia összességében a magánhangzóknál erősebb, különös tekintettel az egyjegyű helyettesítéstípusok 100%-os előfordulására (vö. 1. ábra).

 

 

egyjegyű helyettesítések

többjegyű helyettesítések

összes helyettesítéstípus

 

lehetségesek

ténylegesek

lehetségesek

ténylegesek

lehetségesek

ténylegesek

 

típus

%

típus

%

típus

%

típus

%

típus

%

típus

%

mássalhangzók

87

100

72

82

563

100

74

13,1

650

100

146

22

magánhangzók

21

100

21

100

51

100

5

8,9

72

100

26

36

 

1. táblázat


 

 

 


1. ábra

 

 

 

Ez az összesítés még csak számszerűen igazolja azt, hogy a szegmentális parafáziák részben másképp működő helyettesítési műveletek, mint a nyelvleírás más területein előforduló helyettesítések: dominánsak az egyjegyű helyettesítések, azon belül pedig szinte minden előfordulhat, vagyis első látásra csaknem bármelyik szegmentum helyettesítheti csaknem bármelyik szegmentumot. A kizárólag helyettesítőként előforduló h kivételével, (illetőleg dzs és dz kivételével, amelyekre nincs afáziás adat) egyjegyű helyettesítésben minden mássalhangzó és magánhangzó előfordul mind helyettesítőként, mind helyettesített­ként, fonológiai környezettől függetlenül.

 

Környezetfüggetlen rendszerösszefüggések a szegmentumok választásában

A 2. táblázat arról ad számot, hogy helyettesítőként, illetőleg helyettesítettként mely szegmentumok gyakoriak.

 

                a helyettesítőként leggyakoribb mássalhangzók

a helyettesítettként leggyakoribb mássalhangzók

szegmentum

ahány típust

sp. gyakor.

szegmentum

ahány típus

sp. gyakor.

 

helyettesíthet

helyettesít

mutató

 

helyettesítheti

helyettesíti

mutató

 

szám

%

szám

%

 

 

szám

%

szám

%

 

 

t

25

100

13

52

6,50

k

25

100

11

44

4,24

 

z

25

100

11

44

3,19

t

25

100

10

40

6,50

 

d

25

100

11

44

2,37

l

25

100

10

40

5,26

 

n

25

100

9

36

6,88

d

25

100

8

32

2,37

 

sz

25

100

9

36

1,56

z

25

100

8

32

3,19

 

l

25

100

8

32

5,26

v

25

100

8

32

1,92

 

k

25

100

8

32

4,24

 

 

 

 

 

 

 

 

2. táblázat

 

Azok a mássalhangzók, amelyek a legtöbb különféle mássalhangzó helyettesítőjeként jelennek meg, a következők voltak: t, z, d, n, s, l, k. Ahogyan a 2. táblázat bal oldala mutatja, túlnyomó részük a spontán beszéd gyakori mássalhangzói közül kerül ki (vö. Szende 1973). (Ettől a tendenciától kismértékben eltér a d és az s, amelyek valamivel kevésbé gyakoriak a spontán beszédben. Ennek ellenére azok között az elemek között vannak, amelyek a legtöbb különféle mássalhangzót helyettesítik. A jelenséget legvalószínűbben a kisebb artikulációs erőfeszítésre való törekvés indokolja.) A 2. táblázat jobb oldali része pedig azt mutatja, hogy a legtöbb eltérő mássalhangzóval helyettesített szegmentumok zöme szintén a spontán beszéd gyakori mássalhangzói közül kerül ki: k, t, l, d, z, v.

Figyeljük meg a 3. táblázatban, hogy a legtöbb eltérő mássalhangzót helyettesítő mássalhangzók, illetőleg a legtöbb eltérő mássalhangzó által helyettesített mássalhangzók köre erős átfedést mutat. Az érintett elemek 77%-ban azonosak. Helyettesítőként és helyettesítettként, illetőleg spontán beszédbeli gyakorisági adataik összevetését a 2. ábra szemlélteti.

A helyettesítőként és helyettesítettként egyaránt a legtöbbször megjelenő elemek elsősorban a szájcsatorna elülső részén képzettek (elsősorban dentialveolárisok) és a k, amely utóbbi viszont a második leggyakoribb magyar mássalhangzó. Az a jelenség, hogy a leggyakoribb helyettesítők és helyettesítettek egyaránt elsősorban a dentialveolárisoknak a szegmentumrendszer szempontjából legnagyobb sűrűségű (a legtöbb elemet tartalmazó) tartományából kerülnek ki, arra utal, hogy a dentialveolárisok kétarcúak. A dentialveolárisok a fajlagosan legkisebb artikulációs energiafelhasználással ejthető mássalhangzók. A kisebb erőfeszítés pedig korrelál helyettesítőként való intenzív megjelenésükkel. (A jelenség párhuzamban áll az érintett elemek rendszerbeli gyakoriságával is.) Ugyanakkor a beszédcsatorna közel azonos felületén képezendő számos elem a kivitelezésnek nagyfokú, afáziás közlők számára nem ritkán elérhetetlen pontosságát követeli meg, amit az is igazol, hogy a dentialveolárisok gyakran jelennek meg helyettesítettként.

 

 

gyakori helyettesítő mássalhangzók:

t

z

d

l

k

 

n

sz

 

 

 

 

 

 

gyakori helyettesített mássalhangzók:

t

z

d

l

k

v

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3. táblázat

 


 


2. ábra

 

A magánhangzók helyettesítési gyakoriságáról az 4. táblázat ad számot.

 

a helyettesítőként leggyakoribb magánhangzók

a helyettesítettként leggyakoribb magánhangzók

szegmentum

ahány típust

sp. gyakor.

szegmentum

ahány típus

sp. gyakor.

 

helyettesíthet

helyettesít

mutató

 

helyettesítheti

helyettesíti

mutató

 

szám

%

szám

%

 

 

szám

%

szám

%

 

 

ü/ű

9

100

5

55

0,29

o/ó

9

100

4

44

2,89

 

i/í

9

100

4

44

2,59

é

9

100

4

44

3,26

 

 

 

 

 

 

 

e

9

100

4

44

11,22

 

 

4. táblázat

 

A táblázatok azt mutatják, hogy a helyettesítésekben részt vevő magánhangzók nem a mutatnak a mássalhangzókéhoz hasonló gyakorisági eloszlást. Az 4. táblázatban azt látjuk, hogy a leggyakrabban helyettesítő két magánhangzó egyike, az ü/ű, a spontán beszédben legkevésbé gyakori, másika pedig, az i/í közepes gyakoriságú. Azok a magánhangzók, amelyeket a legtöbb különféle magánhangzó helyettesíti a korpuszban, az o/ó, az é és az e, közepesen gyakoriak vagy gyakoriak a spontán beszédben. Megfigyelhetjük, hogy a magánhangzók állományában helyettesítőként és helyettesítettként egyaránt a legtöbbször megjelenő elemek a magánhangzórendszer nem alsó (tehát felső vagy középső nyelvállású) tartományába sorolódnak. A spontán beszédben a leggyakoribb, alsó nyelvállású e helyettesítettként a leggyakoribbak közé tartozik, helyettesítőként viszont ritka. A nem-alsó nyelvállású magánhangzók intenzív részvétele a helyettesítési folyamatokban hasonlóságot mutatnak a mássalhangzó-készletben legnagyobb számban előforduló dentialveolárisok kettős viselkedésével. A nem-alsó tartomány elemei, amelyek a semleges légzőálláshoz közelebbiek, a képzési konfiguráció kisebb mértékű elmozdulásával ejthetők, mint az alsó tartomány elemei, ezért a legtöbb helyettesítő típus közülük kerül ki. Másfelől azonban a közel azonos felületen képezendő számos elem nagy részletességgel meghatározott artikulációt kíván meg. A helyettesítettek magas típusszáma arra utal, hogy az afáziás közlésben ennek megvalósítása – az imént leírtak okán – nehézségekbe ütközik.

Összefoglalva: az elvégzett vizsgálatok szerint az, hogy egy adott szegmentum milyen mértékben jelenik meg helyettesítőként és helyettesítettként, tendenciaszerűen erős párhuzamot mutat azzal, hogy a rendszer milyen sűrűségű tartományának eleme. Az az elem, amely nagy sűrűségű tartományba tartozik, mind helyettesítettként, mind helyettesítőként gyakori. Ez az összefüggés korrelál a spontán beszédbeli gyakorisági adatokkal, bár a korreláció szorossága nem teljesen egynemű. Spontán beszédben nagy gyakoriságú elem ugyanis akkor is gyakori lehet a helyettesítési folyamatokban, ha nem nagy sűrűségű tartományba tartozik (ilyen például a k és bizonyos mértékig az e).

 

A magyarázat kiinduló hipotézise

A helyettesítő és helyettesített szegmentumok előfordulási gyakoriságának feltérképezésével választ kaptunk arra a kérdésre, hogy miért mások a parafáziák helyettesítési műveletei, mint a nyelvleírás más helyettesítési műveletei. Ezek a helyettesítési műveletek környezettől függetlenül így működnek, tehát a közlésegység bármelyik, a szegmentum számára lehetséges pozíciójában előfordulnak. Vagyis a környezetfüggetlen helyettesítéseket a fonológiai elemkészlet tagolási vonalai irányítják. (Nemcsak annak a halmaznak a számossága tud irányító szerepet betölteni a helyettesítésekben, amelybe az adott szegmentum tartozik. Más tagolási vonalak is mutatnak a halmazra jellemző helyettesítési műveleteket, mint pl. az obstruens«szonoráns elkülönülés, vagy az affrikáták. Erre a részproblémára ezúttal nem térek ki, de l. Szépe 2000, 155–157.)

Nem kaptunk azonban választ még arra a kérdésre, hogy egy adott helyettesítési művelet vajon miért indul el és miért épp a közlésegységnek azon a pontján, amelyen elindul. Felteszem, hogy a parafáziás műveleteket nemcsak az elemkészlet tagolási vonalai irányítják függetlenül a környezettől, hanem a közlésegység szekvenciális szerveződése is. Ezeket a műveleteket szükségképpen befolyásolja a szegmentális, morfológiai vagy szintaktikai környezet.

 

Az egyszerűsítés elve a szekvenciaszervezésben

Az afázia jelenségére vonatkozó ismereteink régi megállapítása, hogy az afáziások beszédében egyszerűsítési tendenciák mutatkoznak (vö. Trost–Cantor 1974, Nespoulous és mtsai 1984, 1985, Blumstein 1973, 1981, Dressler 1982, Béland–Valdois 1989). Mi is azonban az egyszerűsítés, miféle folyamatokat tekinthetünk a nyelvben egyszerűsítésnek? Nyilvánvaló az egyszerűsítés, ha a szoktam helyett szottam, a fogkefe helyett fokofo, a laknak helyett laklak produkció történik. Milyen alapon tekinthetők egyszerűsítésnek viszont a szóvel elmentünk-ben a szóvel vagy az áttanulmányoztam helyett az áttanulmásznyosztam, a beledolgoztam helyett a belgedolgoztam, a barátnő helyett a gbalátnő, a nagyon jól helyett a nagyont jól alakok?

Ha azt állítjuk, hogy ezek a szabályszegő alakulatok az egyszerűsítés elvét követik, akkor azt állítjuk, hogy fonoló­giai információtartalmuk mindig kisebb, mint a szabálykövető alakoké. A fonológiai egyszerűsítés fogalma a Szende Tamás által kidolgozott Globális Programozás Elvének (angolul Global Programming Principle, a továbbiakban GPP, Szende 1992, 180–183; 1997, 153–163) központi fogalma.

Az elmélet kiinduló hipotézise a következő. Bármely szóalak nagyságrendű közlésegységhez két, egymással meghatározott viszonyban lévő hangtani leírás rendelhető: (a) a szóalak ejtésközeli fonológiai formájának (alapalakjának) leírása (fonológiai reprezentációja), valamint (b) az alapalakhoz tartozó, a közlésben realizált formájának leírása (Szende 1997, 5). A fonológiai reprezentáció a szóalak szegmentális és szótagszerkezetét ábrázolja, beleértve azokat a tagolásihatár jegyeket is, amelyek a szóalakot a közlés többi szóalakjától elkülönítik. Az ejtésközeliség pedig azt jelenti, hogy az alapalak maga is levezetett (derivált): a szótári alakhoz képest a rajta végbemenő olyan szabályok eredményét is tartalmazza, mint például a zöngésségi hasonulásét vagy a palatalizációs folyamatokét. A realizált forma leírása pedig azokat a műveleteket is tartalmazza, amelyek végeredményeként a realizált forma el fog térni az alapalaktól.

Ezek az eltérések hozzák létre a közlésben tapasztalható torzított, illetőleg deviáns alakokat. Torzított alakoknak azokat az ejtésváltozatokat tekintjük, amelyek nem laboratóriumi, hanem természetes körülmények között (például gyors vagy lezser beszédben) regisztrálhatók. Ezek a már elsajátított normál nyelvhasználatban jelennek meg, és az anyanyelvi intuíció nem minősíti rosszul formált alakoknak őket (pl. [a:la:SfoglAla:S] állásfoglalás, [noj:o:] nagyon jó, vö. Ács–Siptár 1994, 561, Siptár 1995, 107). Deviáns alakok pedig a még el nem sajátított nyelvhasználatban fordulhatnak elő (vimlajos villamos; lúd melle Ludmilla). Előfordulhatnak még nyelvi diszfunkcióban – vagyis afáziás tévesztésekben (szentember szeptember) vagy időskori nyelvi regresszióban (ebődhordó ebédhordó). Tapasztalhatók a normál, köznapi beszéd nyelvbotlásaiban is (párfány páfrány). Közös jellemzőjük, hogy vagy ők maguk minősülnek rosszul formáltnak (künölös különös), vagy az aktuális közlést teszik rosszul formálttá (nem [l] szele nem száll tele).

Az alapalak és a realizált forma közötti fő eltérés abban áll, hogy az elmélet az alapalak minden szegmentumát teljes specifikációjúnak teszi fel (vagyis az alapalak minden tagolási pozíciójára az összes előírt megkülönböztető jegyet felveszi). A realizált forma eltéréseit pedig éppen abban látja, hogy az alapalakhoz képest az nem minden tekintetben teljes specifikációjú. Azt, hogy a teljes specifikációjú szegmentum az őt azonosító mindegyik összetevőt, mindegyik megkülönböztető jegyet tartalmazza, az elmélet a következőképp modellálja. Egy szóalak ejtésközeli fonológiai alapalakjának szegmentumai lineárisan követik egymást egy vízszintesnek ábrázolt időtengelyen: mindegyik szegmentum egy-egy időfülkében helyezkedik el (3. ábra):

 

 


##           A              j              a:             n             l               A              t              ##

 

              

3. ábra

 

Az időfülkék absztrakt tagolási egységek. Absztrakt voltuk egyfelől abban nyilvánul meg, hogy absztrakt elemi összetevők töltik ki, amelyeknek megvalósulása azonban a közlésben ettől eltérő is lehet. Például a tagolási határ kijelölése a szóalak kezdetén a közlésben fakulta­tív: realizálódhat glottális zárként, h-ként, de el is maradhat a kitöltése. Másfelől pedig abban nyilvánul meg a fülkék absztrakt jellege, hogy az időfülkék azonos méretű tagolási pozíciók, vagyis nem modellálják az egyes szegmentumok egymáshoz képesti időtartamértékeit. Például azt, hogy egy felpattanó zárhang fizikailag inherens időtartamértéke jóval kisebb, mint egy magánhangzóé.

De az egyes tagolási pozíciókban realizált alakok nemcsak időtartamértékeikben térnek el, hanem abban is, hogy időfülkéik – eltérően az absztrakt elemek időfülkéitől – (metaforikus kifejezéssel élve) nincsenek átjárhatatlan falakkal elválasztva. Noha a hallgató az ejtésközeli alapalak absztrakt elemeit azonosítja, tehát nem észleli a szegmentumok közötti átfedéseket, az átfedések fizikailag nagyon is léteznek. Az akusztikai regisztrátumok megfejtésének legfőbb nehézsége épp az egyes szegmentumok közötti tagolási határok megállapítása. A képzőszervek együttműködésének eredményeképp egy korábbi szegmentum artikulációjában már megjelennek a következő szegmentum artikulációjának egyes jegyei, abban pedig a következőéi. Ez eredményezi az akusztikai képen a szegmentumok közötti átmeneteket. Vagyis a realizált formák időfülkéi egyfelől rugalmasak, tehát méretük időben növekedhet vagy csökkenhet (pl.: az általános szó első á-jának félhosszú vagy rövid [a(.)ltAla:noS] ejtésekor az á tagolási pozíciójában). Másfelől pedig falaikon a megkülönböztető jegyeknek megfelelő összetevők átszivároghatnak a szomszédos fülkékbe, tehát szegmentumok közötti átfedések jönnek létre. így a modellben az absztrakt elemekhez különféle artikulációs–akusztikai korrelátumok tartoznak, amelyeknek összetevői eltérő mértékben felelnek meg az absztrakt entitás megkülönböztető jegyeinek (Szende 1997: 141–153).

Korábbi ajánlat példánkban az n pozíciójában lévő elemnek a realizált formában legfeljebb csak laboratóriumi ejtésben felelhet meg [n]. Természetes beszédhelyzetben az n nazalitásjegye már az á-n megkezdődik és az l-en is folytatódhat (ezzel csökkentve azok individualitásfokát, vagyis azt, hogy kizárólag saját, autonóm jegyösszetevőiket felhasználva valósuljanak meg a közlésben). Maga az n is veszít individualitásfokából, hiszen természetes ejtésben nincs tiszta fázisú dentialveoláris nazális az ajánlat-ban. Az n időfülkéjében csupán egyetlen nazalitásjegy maradna, az pedig önmagában nem tud szegmentumot alkotni. Az n képviselete a szomszédos mássalhangzók nazalitásjegyében és/vagy fakultatív módon viszonylagosan eltérő kvantitásjegyében jelenik meg, mint például a nazalitásjegy ráterjedése az [Aja$:lAt] alakban az á-ra, az [Aja$:l$:At]-ban pedig az á-ra és az l-re. Az utóbbi alakban n kvantitásjegyét az ily módon hosszúvá váló l képviseli. Ha összevetjük a nazalitásjegyet nem tartalmazó állat szóalak regisztrátumát és az ajánlat megfelelő részletét, azt tapasztaljuk, hogy a két szóalak megfelelő részlete, az álla- és az -ánla- jelentős eltéréseket mutat (1. és 2. spektrogram). Az első három formáns középértékei az -ánla- szekvenciában mindig szignifikánsan magasabbak, mint az álla- szekvenciában, legerősebben az F3 értékei esetében (p<0,01) (5. táblázat). Pedig az -ánla- természetes ejtésében sincs olyan részlet, amely kizárólag az n-re jellemző formánsszerkezetet mutatná (F1 = 300–400 Hz, F2 = 1600–1900 Hz, F3 = 2300–2600 Hz). Tapasztalható viszont 0,017s–0,644s között a nazalitás jelenléte mind az á-n, mind a hosszú l-en. Az F1-ek mindkét szekvencia esetében mindvégig mintegy kétszer olyan magasak, mint ami n jelenlétében várható lenne. Az álla- 1310 Hz-es F2-jéhez képest azonban az -ánla- második formánsa 1807 Hz-es középértékével az n-re jellemző F2-értéket mutatja. F3 középértéke mintegy 200 Hz-cel magasabb értéket mutat  (2920 Hz), mint az álla esetében, intenzitása pedig a nazálisra jellemző alacsonyabb értéket veszi fel hiszen az uvula és a velum leesésével a szájüregi konfiguráció megváltozik, a rezgést pedig erősen csillapítja az orrüreg. Összefoglalva: a nem szegmentumképviseletű nazalitás szignifikáns formánsközépérték-emelkedést eredményez az első három formáns esetében. A második formáns értéke az n-re jellemző F2-tartományba kerül, F3 alacsonyabb intenzitását pedig az orrüreg csillapító hatása csökkenti.  (Ezúton köszönöm Szende Tamásnak a regisztrátumok értelmezésében nyújtott szíves segítségét.)

 

1. spektrogram: az állat szóalak

(Az akusztikai elemzés Paul Boersma és David Weenink Praat 4.3.12 szoftverével készült)

                                                                                                                                                                  

2. spektrogram: az ajánlat szóalak

(Az akusztikai elemzés Paul Boersma és David Weenink Praat 4.3.12 szoftverével készült)

 

 

 

állat

ajánlat

 

a mintavétel kezdő és záró időpontjai (s)

0,038–0,551

0,017–0,644

a mintavétel időtartama (s)

0,513

0,627

a mintavételek száma (db)

83

76

 

középérték

szignifikancia

F1 (Hz)

754

814

p<0,05

F2 (Hz)

1310

1807

p<0,05

F3 (Hz)

2737

2920

p<0,001

 

5. táblázat

 

A realizált formában az egyes tagolási pozíciókat nem azonos mértékben töltik fel az összetevőjegyek. Vannak olyan pozíciók a szóalakon belül, nevezetesen a szóhatárok mellettiek, amelyekre jóval kevésbé terjednek át a más pozíciókra előírt jegyek, és vannak mások, a szóalak belsejében lévő pozíciók, amelyekre jobban. Vagyis a pozíciók eltérő mértékben lezártak, illetve lezáratlanok (Szende 1997: 147). Az erősebben lezárt pozíciókat nevezzük kiemelt pozícióknak. Nem véletlen, hogy éppen a határjegyek melletti pozíciók ilyenek. Statisztikai vizsgálatok kimutatták, hogy a lehetséges szókezdeti és szóvégi szegmentum­kombinációk jóval kevésbé számosak, mint a szóbelsejiek. Ezek a kisebb változatosságú szélső pozíciók stabilabbak az észlelés számára, ezért a közlés feldolgozásában is kiemelt szerepük van. Közülük is a leginkább kiemelt hely a szóalakok kezdete, valamivel kisebb mértékben pedig a szóalakok vége (Szende 1997: 152–153). A szóbelseji morfémahatárok szintén prominensek, bár a szóhatároknál kevésbé.

Az egyik jelenséghalmazt, amely az imént leírt módon modellálható, a fonetika koartikuláció néven ismeri. A koartikuláció a szomszédos fonémák részleges átfedése, vagyis amikor az egyik tagolási pozícióra előírt összetevőjegyek átterjednek a szomszédos elemek implementációjának teljes vagy részleges időtartamára (a koartikulációnak a GPP keretében való értelmezésére vö. Kassai 1989, 181–185).

Ám jegyek nem kizárólag szomszédos pozíciókra képesek átterjedni. Figyeljünk meg olyan nyelvbotlás-jelenségeket, amelyek a szomszédosnál távolabbi jegyterjedésre példák: színesz színes; elbeszíti a biztonságát elveszíti a biztonságát. Az első példában az erősen kiemelt, szóeleji pozícióban lévő sz szegmentum képzésihelyjegye (dentialveoláris) ráterjed a tőle négy pozícióval későbbi szóvégi szegmentumra (a poszt­alveo­lá­ris s-re). A második esetben pedig a szóeleji, erősebben kiemelt hely képzésmód-jegye (a b zárja) ráterjed a kevésbé kiemelt pozíciójú, szóbelseji morfémakezdő szegmentumra, a v-re, amely réshang. Ez utóbbi esetben azt is megfigyelhetjük, hogy egy korábbi szegmentumnak, a v-nek a pozíciójára egy későbbi szegmentum, a b van hatással, amely fizikailag még nem lehetett jelen a korábbi szegmentum képzésekor. Ez a jelenség, az anticipáció pedig csak úgy lehetséges, hogy ha a jegyek terjedését nem szűkítjük le a fizikai megvalósulások, vagyis a koartikulációk körére.

Ezt a jelenséget értelmezi a GPP. A fonológiai reprezentációban a szóalak (tágabb értelemben pedig a szóalakok láncolata, végül is a frázis) szegmentumai jegyek nyalábjából áll, minden jegynyaláb egy-egy időfülkében elhelyezkedve. A közlést megelőző fonológiai tervezés folyamatának kezdetén azonban az egyes tagolási pozícióira előírt megkülönböztető jegyek egyszerre, egy időben, rendezetlenül vannak jelen. Rendező műveletek sora irányítja a jegyeket a megfelelő pozíciókba. Az, hogy végül is a realizált forma hogyan jön létre, standard vagy torzított/deviáns módon, azon múlik, hogy a szóalakra/frázisra előírt jegyek a fonológiai reprezentációnak megfelelően kerülnek-e az egyes tagolási po­zí­ciók­ba vagy sem, tehát szabályosan vagy szerkezeti torzulásokkal fog-e a szóalak/frázis megjelenni a közlésben. A realizált formát két műveleti szint hozza létre az fonológiai reprezentációból való kiindulással. Az első szintű műveletek kijelölik a szóalak alapstruktúráját, vagyis szótagszerkezetét, szélső (és belső) határait, a szóalak előállításához szükséges összes jegyösszetevőt, és csak a szó­határ­jegyek melletti pozíciók számára a teljes jegyfeltöltést. Ez a szint a globális programozás szintje. A második szinten történik a finomprogramozás: rendező műveletek a még nem po­zi­cio­nált jegyekkel feltöltik a nem kiemelt pozíciókat. A 4. ábra az ajánlat szóalak programozási lépéseit és egy lehetséges realizált alakját mutatja be.

 

1. Az ajánlat szóalak globális programozási szintje:

szótagszerkezet:

                               σ                             σ                                             σ

jegyösszetevők:

[alsó ny.á.] [hátul k.] [ajakker.] [ajakrés.] [dentialv.] [palat.] [réshang] [zárhang] [nazális] [laterális] [zöngés] [zöngétlen] [rövid] [hosszú]

a szélső pozíciók jegyfeltöltése:

                               [alsó ny.á.]                                                                          [dentialv.]

                               [hátul k.]                                                                              [zárhang]

                               [ajakker.]                                                                              [zöngétlen]

                               [rövid]                                                                                  [rövid]

 


##                                                                                                                         ##

 

 

2. Az ajánlat szóalak finomprogramozási szintje – fonológiai reprezentáció:

[alsó ny.á.] [hátul k.] [ajakker.] [ajakrés.] [dentialv.] [palat.] [réshang] [zárhang] [nazális] [laterális] [zöngés] [zöngétlen] [rövid] [hosszú]

 

 

 

 

 


[palat.]

[alsó]

[dential]

[dential]

[alsó]

[résh.]

[hátul]

[nazál.]

[later.]

[hátul]

[zöngés]

[ajakr.]

[zöngés]

[zöngés]

[ajakk.]

[rövid]

[hosszú]

[rövid]

[rövid]

[rövid]

 


##           A                                                                                            t              ##

 

 

3. Az ajánlat szóalak finomprogramozási szintje: (egy lehetséges) realizált alak n nélkül, a nazalitásjegy képviseletével az á és az l szegmentumon. Az n időösszetevőjét az l kvantitásjegye képviseli, egyúttal időfülkéik egybenyílnak. A szóalak elején a határjegy glottális zárként ([?]), végén pedig redukált sváként ([]) realizálódik.

 

 


?              A              j              a$:                  l$:                       A              t             

 

 

4. ábra

 

Az elmélet kiinduló hipotéziséből következően várható és igazolandó, hogy a kiemelt pozíciók jegyfeltöltései stabilabbak, ezért azokon a pontokon a torzulás a jegyösszetételt kevéssé érinti, míg a szóbelseji, illetőleg nem határmenti pozíciókban a fonológiai reprezentációban előírttól eltérő lesz  a szegmentum jegyösszetétele.

Ezen a ponton az eddig szigorúan a grammatikai elemzés hangtani tartományára korlátozódó modell érvényét más területeken is kipróbálhatjuk. A normál működés megismerésének egyik legeredményesebb módja a deviáns működés tanulmányozása, így az ellenőrzést a torzított vagy deviáns realizált formák fonológiai szerkezetének tanulmányozása segítségével hajthatjuk végre.

Mindenekelőtt állapítsuk meg, mi a globális programozás központi elve. Ez az elv az in­for­má­ciós térszűkítés vagy köznapibban fogalmazva: egyszerűsítés. Az egyszerűsítés mindig információcsökkenés, amely abból adódik, hogy egy teljes halmazból való választás helyett egy szűkített elemszámú halmazból való választás történik. Ha egy program egy feladatot úgy hajt végre, hogy előbb kijelöli a szerkezeti vázat, majd azt beépíti, akkor egyfajta egyszerűsítést hajtott végre. Azért, mert a globális programozás során a teljes szerkezet helyett először csak néhány ponton kellett pozíciókat és jegyfeltöltéseket kijelölnie. így a teljes összetevő- és pozícióhalmaznál kisebb elem­számú összetevő- és pozícióhalmazon kellett rendezőműveleteket végrehajtania.

A finom­programozásnak azoknál a műveleteinél, amelyek deviáns szekvenciákat hoznak létre, ugyancsak az egyszerűsítés a fő elv. Például a teraton teraszon szóalak esetében, amikor a tévesztett ötödik szegmentum szókezdetet ismétel, a tévesztett elem nem kapja meg a saját képzésmódjegyét (réshang), ehelyett a kiemelt pozíció képzésmódjegye (zárhang) generalizáltan rá, a kevésbé kiemeltre is érvényes lesz.  A zságd vebre vágd zsebre kezdőszegmentumainak cseréjében pedig egy szükséges rendező művelettel kevesebbet alkalmaz a program, hiszen a két szókezdő pozícióra előírt jegyfeltöltéseket nem a megfelelő pozícióba viszi, így a rendezettség mér­téke nem éri el az alapalaknak megfelelő szintet (Szende 1997, 156). A GPP-nek megfelelő kiinduló hipotézis szerint a finomprogramozás effajta eljárásai – pl. a jegyeknek az előírt hatókörükön túlra való terjesztése vagy bizonyos rendezési műveletek elmaradása – mindig egyszerűsítő műveletek, amelyeknek eredménye egy, az alapalakhoz képest kisebb információtartalmú, torzított/deviáns realizált forma. Ha igazolni tudjuk, hogy minden deviáns formáció valamilyen módon az egyszerűsítés elvét követi, vagyis információtartalma mindig kisebb, mint a szabálykövető alakoké, akkor független bizonyítékot találtunk a GPP hitelességére, egyúttal pedig magyarázatot kapunk a sokféle deviáns alak közös szekvenciaszervező elvére. Ki kell tudnunk mutatni, hogy egymással ellentétes irányú műveletek eredményei is, mint például a törlés és a betoldás, illetőleg mássalhangzó-kapcsolatok homogenizálása és differenciálása azonos keretben, az egyszerűsítés elvével értelmezhetők.

Kiindulva abból, hogy a szekvenciaszervezés fonológiai szintű devianciái a fonológiai tervezés információcsökkentő programozási eljárásaiból adódnak, vegyük sorra, milyen lehetséges információcsökkentő műveleteket jósol a GPP.

1. Redundancia a tagolási határokon: mivel a folyamatos, kiemelést (fókuszt) nem tartalmazó közlésben a szóalak/frázis nagyságrendű közlésegységekben semmilyen tagolási határ jelölése nem kötelező, ezért a legnagyobb entrópiájú, vagyis a legkevésbé redundáns közlésegység nem tartalmaz tagolásihatár jegyet. Ettől eltérni csak az információcsökkenés irányában lehetséges: a tagolási határok akusztikailag azonosítható realizációjával, amely számos, szegmentális és szupraszegmentális művelettel elérhető (hangsúly, intonáció, junktúra, szünet alkalmazásával a tagolási határon, illetőleg beszédhang betoldásával vagy valamely jegyösszetevő megváltoztatásával stb.). Természetesen nem minden határjelölés információcsökkentő programozási művelet. A hat##alma##sok szekvenciában nem redundáns a morfémahatárok junktúrával való jelölése (pl. a hatalmas##ok  szekvenciától való elkülönítés érdekében). De az új indítással, esetleg szünettel jelölt junktúra világosan mutatja a tagolási határokat. Az ezen kívüli határjelölés – pl. a szünet után glottális zár beillesztése az  alma indítása elé – csak megerősíti a tagolási határt, de új információt nem hordozván növeli a közlés redundanciáját, vagyis csökkenti információtartalmát.

2. Információcsökkenés az időfülkékben: mivel az időfülkéket a fonológiai programozásnak az adott szegmentumot alkotó jegyekkel kell megtöltenie, két deviáns programozási művelet lehetősége merül fel. (a) Az egyik a korlátozott elemszámú halmazból való jegyválasztás. Ebben az esetben a jegykiosztó művelet nem használja fel a teljes szóalakra/frázisra azonos időben előhívott összes jegyet, hanem csak annál kevesebbet. Például a szorosz ‘szoros’ tévesztésben a jegykiosztó művelet nem használta fel a szóalak utolsó pozíciójára előírt posztalveoláris képzési helyet, hanem azt az első pozíció képzésihelyjegyével helyettesítette. A művelet eredményeként a szóalak egy képzésihelyjeggyel „szegényebb lett”, vagyis információs tere szűkebb lett, mint a fonológiai reprezentáció által előírt. (b) Az információvesztés másik forrása a rendező műveletek számának a fonológiai reprezentáció által előírthoz képest való csökkenése. Az előétel ‘előélet’ tévesztett szóalak a felhasznált jegyek tekintetében teljes. Azonban nem működött az a rendező művelet, amely a szóalak ötödik és hetedik pozíciójába a megfelelő jegynyalábot irányította volna, így azok egymás helyére kerültek. (Ez nem volt szükségszerű: a szükséges rendező művelet hiányában akár a két jegynyaláb véletlenszerűen a saját helyére is kerülhetett volna.)    

 

Fonológiai programozás nyelvi diszfunkcióban

Nyelvi diszfunkcióban, például olyan afáziások vagy időskorúak közléseiben, akiknél a szegmentumállomány egyetlen tagja sem esett ki, hanem hozzáférési korlátozottság akasztja meg a fonológiai programozás menetét, kiindulhatunk abból, hogy a deviáns szekvenciák kompenzációs stratégiák eredményei. Ha a közlés valamely pontján a fonológiai reprezentáció, illetőleg valamely jegy vagy rendező művelet nem vagy nem időben érkezik meg, akkor információhiány keletkezik. Ha a közlés ennek ellenére folytatódik, akkor feltehetjük, hogy egy kompenzációs stratégia a meglevő, korlátozott információ alapján pótolta a hiányt, s a pótlás elegendő inputként szolgált a fonológiai programozás lefutásához. Abból, hogy pontosan milyen művelet hajtja végre a kompenzációt, nemritkán arra is következtetni lehet, hogy a fonológiai programozás melyik állomásán lépett fel információhiány.

Vegyük sorra, mi történhet a fonológiai programozás egyes állomásain, ha zavar támad az aktuálisan szükséges komponens hozzáférésében.

1. Redundancia a tagolási határokon: a tagolási határok kiemelésének kompenzációs stratégiája

Ha teljes szóalak vagy morféma érkezésére kell várni, vagyis a programozásnak még a fonológiai reprezentációhoz sincs az adott pillanatban hozzáférése, amely alapján megkezdhetné a szekvencia fonológiai tervezését, akkor azt várnánk, hogy a műveletsor már a globális programozás szintjén elakad, hiszen nincs input, amelyen lefuthatna (kivéve, ha a sikeresen előhívott szemantikai reprezentáció birtokában az afáziás közlő körülírást vagy töltelékszavakat alkalmaz, s nem vár a fonológiai reprezentáció érkezésére). Ha mégsem akad el, az arra utal, hogy mégis kell lennie elégséges inputnak. Ilyenkor egyetlen biztos információ marad: minden közlésegységnek van eleje és vége, vagyis határai. A közlés folytatását a fonológiai reprezentáció érkezéséig a tagolási határ megvalósítása és megerősítése teszi lehetővé. Ha nem állnak rendelkezésre határmenti szegmentumok, akkor a határjelzéshez szupraszegmentális eszközök nem vehetők igénybe. Ebben az esetben – a szünettartáson kívül – szegmentumbetoldás realizálhatja a határt. A leggyakoribb a közlésegységnek valamely zöngétlen és/vagy zárszegmentummal  (h, t, k) mint határjelzéssel való indítása. Számos esetben, mire az indításjelzés megtörténik, megérkezik a teljes fonológiai reprezentáció, s elkezdődik a szegmentumok fonológiai programozása. Ilyenkor a realizáció csupán annyiban deviáns, hogy az elején megjelenik egy határmegerősítő szegmentumbetoldás, pl. bóra ‘óra’, hasz‪hesőre ‘az esőre’ (a szimbólum szünettartásra utal), kég a villany ‘ég a villany’. A stratégia szóbelseji morféma késlekedő indításakor is működik, bár előfordulása ritkább (az összes határkiemelés 24%-a), mint a szóalakok esetében (az összes határkiemelés 39%-a): reggelte ‘reggeli’, Ápichán ‘Ápisznál’.

Ebben a két példában nemcsak a szóbelseji morféma kezdetét kiemelő szegmentumok jelennek meg, hanem az is megfigyelhető, hogy a finomprogramozás szintén veszt információt. A reggelte szekvencia esetében a szóalakot záró -i egyik képzésihelyjegyének, a felső nyelvállásfoknak a hiánya szűkíti a jegyek halmazát, az Ápichán-nál pedig a laterális képzésmódjegy. (Figyeljük meg, hogy az l előállításához szükséges további jegyek – dentialveoláris, zöngés, réshang – szerepelnek a jegyhalmazban, hiszen az n és a h időfülkéjében hibátlanul megjelennek.) Ennek a szekvenciának a programozásában rendezési műveletből is kevesebb van az előírtnál: erre utal az á és az n téves sorrendje. Továbbá láthatjuk, hogy határmegerősítés a szóalanak vagy morfémának nemcsak az elején, hanem a végén is történhet. A hasz‪hesőre szekvencia esetében a szünet felfüggeszti a z kötelező zöngésségi hasonulását a következő zöngétlen szegmentumhoz, a h-hoz, tehát fonológiailag semmi nem indokolja sz-szé zöngétlenedését. A jelenség arra példa, amikor a határmegerősítés nem szegmentumbetoldással történik, hanem a határmenti szegmentum időfülkéjének egy vagy több, a tagolási határt reprezentáló jeggyel való felszerelésével. A lehetséges jegyek ugyanazok, mint amelyeket a határmegerősítő szegmentumoknak is kötelező tartalmazniuk: zöngétlenség- és/vagy zárjegy. Ezek a jegyek valósítják meg ugyanis a tagolási határ funkcióját: a közlés átmeneti felfüggesztését. A zöngétlenség jegye a glottális térségben, a zár jegye pedig a szupraglottális térségben akadályozza meg a hangadást (bővebben l. Szépe 2003). Az Ápichán c-je ugyanilyen szerepet tölt be. A fonológiai reprezentációban előírt sz zöngétlensége ugyan elegendő határjelölő lenne, a megerősítést a képzésmódjegy megváltoztatása hajtja végre: a réskomponenst zárkomponenssel egészíti ki, miközben az időfülke további jegyeit változatlanul hagyja.

A közlésegység elején megjelenő határmegerősítő szegmentumok sajátos megoszlást mutatnak: a h kizárólag magánhangzós indítás előtt jelenik meg, míg a többi zöngétlen és/vagy zárjegyet tartalmazó elem (t, k/g, p/b, cs/dzs) magán- és mássalhangzós indítás előtt egyaránt (azzal a megszorítással, hogy az általam vizsgált korpuszokban a magánhangzós indítás előtt is igen ritka előfordulású f szegmentummal mássalhangzós indításnál még nem találkoztam). Ez a megoszlás arra utalhat, hogy míg a t, k/g, p/b, cs/dzs indításjelőzként való kiválasztásakor a globális programozásnak nincs információja az indítószegmentum jegyösszetételéről (de legalábbis arról, hogy magán- vagy mássalhangzó lesz-e), addig a h esetében ez az információ a határjelölő kiválasztásakor már rendelkezésre áll. Ez akkor is igaz, ha – mint az Ápichán második morfémája esetében – az időfülkék száma téves, és a morfémának – a fonológiai reprezentáció szerint – mássalhangzóval kellene kezdődnie. A programozás viszont már a téves, magánhangzós morfémakezdő időfülkének megfelelően fogja a határjelölőt választani. 

2. Információcsökkenés az időfülkékben – korlátozott elemszámú halmazból való jegyválasztás: a szerkezetismétlés kompenzációs stratégiája

Ha a teljes szóalakra/frázisra előírt teljes jegyhalmaz helyett az időfülkéket feltöltő műveletek csak a halmaz egy részét használják fel, akkor egyes időfülkékre vonatkozóan hiányos a teljes jegyfeltöltésre vonatkozó információ. Ebben az esetben a közlés elakadásának elkerülésére a programozás a hiányzó jegyet egy vele azonos olyan jeggyel pótolja, amely sikeresen megtalálta helyét valamelyik időfülkében, pl. nem reszek részt ‘nem veszek részt’, jogi kendek ‘jogi könyvek’, a boton ütöm ‘a dobot ütöm’. A példák anticipációs (vagyis hátulról előre ható) jegyterjedéseket mutatnak azonos szótagpozíciók között. Az első esetben a programozás az információhiányos szótagkezdet (a továbbiakban: onset) időfülkéjébe a következő szóalak első onsetjében lévő képzésihely- és képzésmódjegyet „másolja be”, a második példában a hiányzó ajakműködés- és a nyelvállásfokjegy érkezik a szóalak következő szótagjának nukleusából, a harmadik esetben pedig a későbbi szóalakot záró szótagzárlat (a továbbiakban: kóda) nazalitásjegye terjed át a korábbi szóalakot záró, nazalitás tekintetében nem specifikált kódára. Az afáziás közlésekben elsöprő többségű az egyik onsetről a másikra való jegyterjedés. Eltérő szótagpozíciók közötti jegyterjedésre a vizsgált afáziás korpuszban nem találtam példát.

3. Információcsökkenés az időfülkékben – a rendező műveletek számának csökkenése:  a szerkezetátrendezés kompenzációs stratégiája

Ha a fonológiai reprezentációnak megfelelően összeállított két jegynyaláb nem a saját időfülkéjébe kerül, hanem helyet cserél egymással, akkor egy rendező műveletet nélkülöz a finomprogramozás. Ebben az esetben a programozás azt a kompenzációs stratégiát alkalmazza, hogy véletlenszerűen pozicionálja a jegynyalábokat az üres időfülkékbe. Ha az eredmény megfelel a fonológiai reprezentációnak, akkor a realizált alakot semmi nem fogja megkülönböztetni az információhiányos alaktól, ha viszont nem, akkor legalább két szegmentum a szóalakban rendezetlenül, egymás pozíciójában jelenik meg. A thelszízenődik ‘elszíneződik’ példában a harmadik és negyedik onset teljes jegyfeltöltése cserél helyet, a nüs ‘sün’ példában pedig ugyanazon szótag onsetjének és kódájának jegyfeltöltése. Ez a fajta információhiány és kompenzáló művelet nemcsak szegmentumokat, hanem jegyeket is érinthet. A távfítős ‘távfűtés’ szóalakban két szomszédos nukleusában maradt el a labialitás jegyértékének sorrendezése. A korábbi nukleusra előírt ajakkerekítésjegyet a későbbi szótagcsúcs (a továbbiakban: nukleus) kapta meg, a későbbire előírt ajakrésjegyet pedig a korábbi. Hasonló rendezési hiányt szenvedett az [ëspoNkort] ‘összkomfort’ alak. Ám itt nemcsak a két szomszédos onset képzésihelyjegy cserélt helyet (labiális↔veláris), hanem még a jegyválasztási is szűkített elemkészletből történt: A labiális összetevőt tartalmazó jegynyalábhoz tartozó rés képzésmódjegyet a jegyfeltöltő művelet nem használta fel. Helyette a szomszédos onset időfülkéjében sikeresen pozicionált zár képzésmódjegyet másolta át a hiányos jegyfeltöltésű időfülkébe, így lett az f-ből p.

 

A tagolási határ kiemelésének stratégiáját kísérleti helyzetek is igazolták. Dressler és mtsai (1996) magyar anyanyelvű Broca-afá­ziá­soknál vizsgálták többek között a főnevek többes számú alakját, illetőleg a főnévből mellék­nevet létrehozó műveletet. Eredményeik ugyancsak a tagolási határok felerősítésére utalnak. Az egyes számú forma, illetőleg az abszolút tő hívószavai alapján előállított eper[#]ek eprek, kazal[#]ak kazlak, mazsola[#]s mazsolás, [#]s havas alakok mind arra engednek következtetni, hogy a tő és a toldalék között megerősített tagolási határ ugyanúgy megakadályozza visszamenőleg a másik allomorf kiválasztását, ahogyan a korábbi példákban bemutatott posztlexikális hasonulások végbemenését. Az ugyanebben a feladatban kapott gombka gombok, perecke perecek formailag szabályos kicsinyítő képzős változatok, ám nem zárható ki az sem, hogy ezek az alakok (a feladatnak és a többi, azonosíthatóan többes számú megoldásnak megfelelően) maguk is többes számú alakok – felerősített tagolási határral. A korábbi, téves többes számú alakok Dressler és mtsai értelmezése szerint azt mutatják, hogy a vizsgált Broca-afáziás közlők számára nehézséget okoz kisebb hatókörű szabály alkalmazása, többek között a nem a generális szabály által előírt allomorf kiválasztása. Ez az elv érvényes lehet a gombka gombok, perecke perecek látszólag kicsinyítőképzős alakokra is. A szekvencia nagyságrendű, egyes számú hívószó a közlés előtti és a közlés utáni szünet határai között jelenik meg az afáziás közlő számára. A előhívandó többes szám legkönnyebben aktiválható allomorfja a -k, amelyet ha a közlő elhelyez a határ túloldalán, fonotaktikailag rosszul formált alakot kap: *gomb[#]k, *perec[#]k. Kézenfekvő megoldás a rosszul formáltság megszüntetésére a tőben már sikeresen aktivizált magánhangzó megismétlése a többesjel után. Ez az eljárás a perecke esetében eredménnyel is jár, ám a *gombko megint csak rosszul formált alakot hozna. A magánhangzó-illeszkedés lehetővé tenné ugyan az ó, illetőleg mind az u/ú, mind az a/á magánhangzók alkalmazását is, de a versenyt az a nyeri, hiszen a -ka a kicsinyítő képző szótári alakja, világosan azonosítható tagolási határokkal. A vonalos vonalas, cipősarkok cipősarkak alakok is azt tanúsítják, hogy a morfofonológiai művelet a nagyobb hatókörben működő, középső nyelvállású magánhangzót tartalmazó toldalékváltozatot hívja elő, s a határkiemeléssel elválasztott tő már nem hat az allomorf kiválasztására. (A tő és a toldalék közti határ megerősítése a Broca-afáziásoknál gyakran történik szünet beiktatásával, amelyet a lelassult hozzáférésű morfoszintaktikai összetevő keresési idejének megnövekedése okoz, vö. Kolk 1995.)

Lengyel (é.n.) kontextus által segített írásvizsgáló játékában pedig a fordított morfémasorrendű BANVÁROS alakot 12–13 évesek városbank-ként fejtették meg, a BANTELEVÍZIÓ-t 8–9 évesek banktelevízió-ként, 7–8 évesek pedig televíziót-ként, a BÓLKOCSI-t ugyancsak 7–8 évesek kocsit-ként, illetőleg a REVIDÉK-et 10–11 évesek vidékeket-ként (93–94). Lévén, hogy sehol nem indokolta morfológiai–szemantikai kényszer azt, hogy a zöngétlen zárelemek kerüljenek a megfejtendő szóalakokba, a művelet ezekben az esetekben is értelmezhető határjelzés-kiemelésnek. A városbank adat a szonoránst követő k betoldásával több szempontból is erősíti a tagolást. Egyfelől gátolja a szó végén a levegőáramlást, másfelől pedig a létrejött alak összetett szó, amelynek két szóelemét ugyancsak tagolási határ választja el.

 

 

Fonológiai programozás nem afáziás közlők nyelvi devianciáiban

A hiányos inputokon végbemenő fonológiai programozási műveletek nem kizárólag afáziás közlésekben lelhetők fel. Jelen vannak más nyelvi diszfunkcióban, mint pl. az időskori tévesztésekben, illetőleg az ép beszéd nyelvbotlásaiban, valamint a nyelvelsajátítás devianciáiban, sőt a történeti változásokban is. Ezek vizsgálatához elsősorban a szakirodalomban közölt adatokat és saját on line gyűjtést (a terminusra vö. Huszár 2005, 23–26) használtam fel (körülbelül 1000 spontán nyelvbotlást, egy 81 éves közlő mintegy 500 spontán tévesztését). Összevetve a diszfunkció eseteit (afázia, időskori tévesztések) az ép nyelvi devianciákkal, a tévesztések sajátos megoszlása tárul elénk. Világosan elkülönülnek mind a globális programozás, mind a finomprogramozás kompenzációs stratégiáinak műveletei a két mintában. A globális programozás műveletei, amelyek a tagolási határt kiemelő stratégiákat valósítják meg, diszfunkcióban változatosabbak és számosabbak, mint az ép nyelvi devianciákban. A gyermeknyelvi minta egyetlen esetét kivéve ez utóbbiakban egyáltalán nem fordul elő a közlésegység indításának kiemelése: addide blabda ‘add ide a labdát’ (Dezső 1970). A finomprogramozás kompenzációs műveletei viszont az ép devianciákban változatosabbak. Mind az ismétlő, mind az átrendező stratégiák az összes szótagpozíciót érinthetik. Végbemehetnek ugyannak a szóalaknak szomszédos onsetjei, nukleusai, kódái vagy eltérő szóalakok párhuzamos onsetjei, nukleusai és kódái között. Ugyanazon szótag nukleusa és kódája között éppúgy, mint egy korábbi szótag kódája és egy következő szótag nukleusa között. A diszfunkció hasonló esetei, amint láttuk, sokkal korlátozottabbak. Egyfelől az erősen érintett onsethez képest a nukleusok és kódák lényegesen kisebb mértékben érintettek, másfelől pedig a kölcsönhatásba lépő pozíciók távolsága szigorúan kötött. Vagy két szomszédos szóalak párhuzamos szótagjainak ugyanazon szótagpozíciójában lévő elem (gyakorlatilag az első szótagok onsetjei) léphet programozási kapcsolatba egymással, vagy két szomszédos szótag azonos szótagpozíciója (szerkezetismétléseknél), illetőleg ugyanazon szótag onsetje és kódája (szerkezetátrendezésnél). Ez a szigorú pozicionális kötöttség feltehetően kapacitásalapon magyarázható: a közeli és párhuzamos pozíciók kevésbé terhelik a fonológiai tárat, mint a távoli és nem jósolható pozíciók.

Noha az ép nyelvi devianciák pozicionális érintettsége sokkal nagyobb változatosságot mutat, két alapvető rendezőelv itt is mutatkozik. 1. Feltűnően gyakori ezekben az esetekben a kiemeltebb pozíciót elfoglaló szegmentumoknak (illetőleg azok egy vagy több jegyösszetevőjének) a hatása kevésbé kiemelt pozícióban lévő szegmentumokra.  2. A szerkezetátrendezés a leginkább kiemelt pozíciók között csak szigorú megkötéssel mehet végbe.

1. Az első rendezőelv a következő típusokon működik.

(a)     Szóeleji pozíció jegye (a dentialveoláris képzésihelyjegy) terjed szóvégi pozícióra: szorosz ‘szoros’;

(b)     Szóeleji pozíció jegye (a posztalveoláris képzésihelyjegy), illetőleg jegyei (a dentialveoláris képzésihelyjegy és a tremuláns képzésmód) terjed szóbelseji morfémaeleji pozícióra: Diósegi Sándor ‘Diószegi Sándor’, virázok rád ‘vigyázok rád’;

(c)     Szóeleji pozíció jegye (a palatális képzésihelyjegy) terjed szóbelseji morfémazáró pozícióra: kölcsönyt nyújt ‘kölcsönt nyújt’;

(d)     Szóvégi pozíció jegyei (a labiodentális képzésihelyjegy és a zöngétlenség) terjednek szóbelseji morfémavégi pozícióra: nyelsbotlás ‘nyelvbotlás’;

(e)     Szóvégi pozíció jegye (zár képzésmódjegy) terjed szóbelseji, morfémabelseji pozícióra: sose dob fel a kábé ‘sose dob fel a kávé’;

(f)      Szóbelseji morfémakezdő pozíció jegye (a posztalveoláris képzésihelyjegy) terjed szóbelseji, morfémabelseji pozícióra: taksisofőr ‘taxisofőr’;

(g)     Szóbelseji morfémakezdő pozíció jegye (zár képzésmódjegy) terjed szóbelseji morfémazáró pozícióra: szabaidból ‘szavaidból’;

(h)     Szóbelseji morfémazáró pozíció jegyei (oldalrésjegy, zöngésségjegy) terjednek szóbelseji, morfémabelseji pozícióra: osztogatja a sülit, bezzeg a tálat nem adja ‘osztogatja a sütit [...] ’;

(i)        Szóbelseji morfémazáró pozíció jegye (a posztalveoláris képzésihelyjegy) terjed szóbelseji, morfémabelseji pozícióra: megoslásban ‘megoszlásban’.

Nem akadt a vizsgált ép nyelvbotlásos korpuszban példa arra az esetre, amelyben egyértelműen a szóvégi pozíció jegye terjedt volna szóbelseji morfémakezdő pozícióra. Az egyetlen adat, az apa beszélt vele, aztán kitült, hogy ismerik egymást ‘[...] kisült [...]’ időskori tévesztés, és nem egyértelmű, hogy a morfémakezdő t nem határmgerősítés-e.

A számbavett típusokban mindig a nagyobb kiemeltségű pozíció jegye terjed a kisebb kiemeltségű pozícióra. Természetesen vannak a vizsgált korpuszban fordított irányú esetek is, de ezek számossága szignifikánsan alatta marad a másik típusénak (p<0,05).

2. A szerkezetátrendezés műveletei végbemehetnek egyes jegyeken is és teljes jegyfeltöltéseken is. De míg az egyes jegyek terjedése az egyik pozícióról a másikra nemcsak a kiemelt pozíció felől a kevésbé kiemelt felé való irányban történhet meg (amint azt a fenti példák illusztrálták), hanem két, azonos kiemeltségű pozíció között (pl. Per Münt meséi ‘Per Gynt meséi’), illetőleg a kevésbé kiemelt pozíció felől a kiemeltebb felé való irányban is (uszonyat ‘iszonyat’, eloszlász ‘eloszlás’), addig az átrendező művelet az azonos mértékben kiemelt pozíciók között csak teljes jegyfeltöltések cseréjét hajthatja végre. Azonos kiemeltségű onsetek közötti cserére a már ismert zságd vebre ‘vágd zsebre’ lehet példa, kis mértékű kiemeltségbeli eltérésű onsetek közötti cserére pedig a csinálok garadaluska levest ‘csinálok daragaluska levest’. Ugyanilyen viszonyban álló nukleusok és kódák együttes cseréjét a magánsőszfördei ‘magánsörfőzdei’ példa illusztrálja. A nagy kiemeltségi különbségű pozíciók között viszont lehetséges csupán egyetlen jegy cseréje, ami nem eredményezi teljes szegmentumok cseréjét, pl. a dentialveoláris és posztalveoláris képzésihelyjegyek cseréje a szaccsolok ‘saccolok’ esetében.

Annak a megállapítása, hogy az azonos kiemeltségű onsetek közötti csere jegycsere vagy teljes jegynyalábok cseréje, számos esetben nem könnyű vagy nem is lehetséges a magyarban. Nyelvünkben ugyanis számos olyan szegmentumpár létezik, amelynek tagjai között csupán egyetlen megkülönböztető jegynyi a különbség (pl. kép–gép, vár–bár, láp–lát, sár–szár). Ezekben a szóalakokban ennek az egyetlen jegynek a cseréje a teljes szegmentum cseréjét eredményezi. Erre voltak példák a garadaluska vagy az eloszlász szóalakok. Vannak azonban olyan esetek is, amelyekben egyetlen jegy cseréje nem eredményezi egyben a két szegmentum cseréjét is (erre láttuk példaként a szaccsolok szóalakot). Nem lehet véletlen, hogy a vizsgált devianciakorpuszok nem tartalmaznak egyetlen olyan esetet sem, amelyben az azonos mértékben prominens pozíciók között (tehát két szóalak- vagy morfémakezdő pozíció között) szegmentumcserét nem eredményező jegycsere történt volna. Ez pedig – legalább is ezen a téren – lehetővé tesz a tévesztések fonológiai szerkezetére vonatkozó jóslatokat. Ahogyan az ‘egy korsó borsodi’ csak egy borsó korsodi tévesztésként, teljes jegycserével mehetett végbe, s nem valósulhatott meg az egy porsó gorsodi vagy az egy gorsó porsodi alak, a hipotetikus szárított pók szekvenciában megtörténhet az a tévesztés, hogy párított szók, de (más devianciaművelet, mint pl. nyelvi játék, artikulációs zavar hatása nélkül) nem jöhet létre *fárított tók vagy *tárított fók – tehát egyetlen jegy helycseréjén alapuló alak.

 

Kitekintés a grammatikai modell felsőbb leírási szintjei felé

A devianciajelenségek eddigi leírásaiban az információhiányt kompenzáló stratégiák megindulását szekvencia-, illetőleg szótagszervezési pozíciók motiválták. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni morfológiai és szintaktikai indíttatású deviáns alakokat sem. A mondtam én nevet, csak kicsit erőszakosak 'voltak ‘mondtam én nemet [...]’ tévesztésben nemcsak a szekvenciaszervezési szempontból kiemeltebb pozíció hatását figyelhetjük meg a kevésbé kiemeltre, hanem a hangsúlyt viselő pozícióét is. Még nyilvánvalóbb példa a hangsúlyos pozíció hatására nem 'hiszem, hogy a Diák ne tudna róla ‘[...] hogy a Deák ne tudna róla’ frázis, amelyben a nyomatéktöbbletet viselő magánhangzó nyelvállásfokjegye terjed át a következő potenciális nyomatékviselő szóalak hasonló fonotaktikai helyzetű pozíciójára.

A fonológiai programozási műveletek kompenzációs stratégiái a szekvenciaszervezésnek nem kizárólag a fonológiai szintjén érvényesülnek. Szintaktikai hatásra az imént láttunk példát. A műveletek áttekintésének zárásaként vegyük sorra azokat a példákat, amelyekben lexikai–morfológiai szinten történik a globális programozás. Morfofonológiai hatás létrejöhet azáltal is, hogy valamely jegyösszetevő terjedésének egy morfofonológiai szabály módosítása, illetőleg kiterjesztése lesz az eredménye. Ilyen mind a nyelvi diszfunkcióban, mind az ép devianciákban az a jelenség, amelyben a toldalékmagánhangzó hangrendi illeszkedését nem a tő, hanem a toldalékot követő szóalak első szótagja határozza meg: hetvenhárombe kezdtem ‘hetvenháromba(n) kezdtem’ A szabály kiterjeszkedhet saját hatókörén túlra, pl. az öttöl több vót ‘öttel több volt’ alakban a -val/-vel toldaléknak a kerekségi harmónia szerinti változatát is előállítván.

A nyakcombcsonttörés ‘combnyakcsonttörés’ és az előszületési jogok ‘születési előjogok’ a morfémák rendező műveletének hiányából adódnak. A következő példában egy szóalakot záró toldalékmorféma ráterjed egy másik szóalakjának „üres” végére, s rosszul formált alakot eredményez: a hétéveske Andráska halbőrben született ‘a hétéves Andráska [...]’. A következő példasorban szintaktikai jegyeket képviselő toldalékmorfémák keretét téves sorrendben töltik ki lexikai egységek, számos esetben még a szófajiság jegyét is figyelmen kívül hagyva:

Miért ugat a kutya? Hangja a hallodat. ‘hallja a hangodat’

nem figyelték el...‘nem kerülték el a figyelmemet’

nyissátok ki a főnevet ‘nyissátok ki a könyvet a főnévnél’

eltűnési, elvonási tünetei vannak ‘elvonási tünetei’

a címünknek a cikke ‘a cikkünknek a címe’

lehet ilyetne mondani ‘lehetne ilyet mondani’

valami köze csak van egymásnak a kettőhöz ‘egymáshoz a kettőnek’

rábirni se nézel ‘ránézni se birsz’

A szóalakzáró toldalék (rag vagy jel) tekintetében információhiányos szóalakok a következő, hasonló típusú toldalékot viselő szóalakról másolják át a ragot vagy jelet:

ilyen példára az, hogy az órára összegyűlő emberek mit csinálnak ‘például’

valaki kegyelméből te is tagja vagy a doktori bizottságomból ‘bizottságomnak’

most ezt egy pillanatra leveszek és feltennék egy másikat ‘leveszem’

ha úgy érzünk, hogy haza akarunk menni, akkor telefonálunk ‘érezzük’

ezek is a tiedek ‘tieid’

puszillak, köszönlek ‘puszillak, köszönöm’

úgysem birod megcsinálod  ‘megcsinálni’

szemmel voltak velem ‘szemben voltak velem’

Figyelemre méltó a következő példa, amelyben nem egyszerű másolás történik, hiszen a Norvégiában helyhatározóragja sem fonológiailag, sem morfológiailag nem azonos a funkcionális mintául szolgáló vonatkozó névmással.

ez szembenáll Svájccal vagy Norvégiában, ahol ‘Norvégiával’

Végül pedig következzék egy példa, amelyben a birtokos személyjel azért hiányzik a birtokos szerkezetről, mert a Himalája végén lévő -ja szekvencia birtokos személyjelként való értelmezése létrehozta a Himalá alakot.

magukat a szakértelem[gen.] himalájának tartják ‘a szakértelem csúcsának [» Himalájájának]’

Ezeket az eseteket szekvenciaszervezési szempontból ugyanolyan elvek irányítják, mint a fonológiai típusúakat, ám magyarázatukat a grammatikai modell magasabb szintjein kell majd elnyerniük. 

 

Többtényezős esetek

Egy deviáns nyelvi alakulat az imént bemutatottak közül nemcsak egy, hanem több művelet eredményeként is létrejöhet. Befejezésképp egy-egy ily módon létrejött nyelvbotlásos, illetőleg parafáziás adatot fogok bemutatni: a habdarál harapdál alakot, amely spontán beszédben létrejött nyelvbotlás, valamint három afáziás adatot: a ['tSu:ro:fa.'te:sto.] csavarhúzó szekvenciát, amely afáziás adatközlő tárgymegnevezéseinek sorozatában hangzott el, illetőleg az interjú során megjelenő szentember ‘szeptember’ és derbencberbe ‘decemberbe(n)’ alakot.

1. A habdarál alakban az első és a második szótagi kódák cseréje (ki­töltetlen kóda cseréje b-kódával) morfémahatárt hoz létre az első szó­tag után: ha[b]#ra[ ]$dál. A második és a harmadik szótagok onset­­jé­­nek cseréje pedig újabb morfémához vezet: hab#[d]a$[r]ál (5. ábra). A teljes szóalakban pedig az iménti műveletek optimalizálták a szótagsúly-eloszlást. A kiinduló hátrányos ritmus (1. szótag: nyílt, egy­morás, 2. szótag: zárt, kétmorás) a szótagsúly-eloszlás megfordítá­sá­val előnyössé vált.

 

O

N

K

$

O

N

K

$

O

N

K

h

A

 

$

r

A

[b]

$#

d

a:

l

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

h

A

b

$#

r

A

 

$#

d

a:

l

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

h

A

b

$#

d

A

 

$

r

a:

l

 

5. ábra

# = morfémahatár

$ = szótaghatár

 

2. A ['tSu:ro:fa.'te:sto.] alak első hat szegmentuma a csavar és a húzó lexikai egységekre előhívott jegykombinációk némileg rendezetlen pozicionálásából tevődik össze. Mással­hangzói (cs, r, f) a csavar mássalhangzói, egyetlen zöngésségi jegyérték tévesztéssel, illetőleg egyetlen téves rendezési művelettel pozicionálva az r-t és az f-et egymás helyén. Az afáziás alak a két lexémában domináns CV szótagszerkezetet ismétli. Magánhangzókészlete mindkét lexéma magánhangzóiból tevődik össze. Az ú és az ó a húzó magánhangzóinak sorrendjét követi, a csavar a-ja pedig illabiális, kissé nyújtott [a.] formájában jelenik meg egyetlen pozícióban. (Az adatközlő artikulációjára jellemző az a illabiális, olykor félhosszú ejtése ([a] vagy [a.]).) Feltehető, hogy az afáziás alak hetedik-tizenegyedik szegmentuma a célszó második eleme, a húzó, amelynek mássalhangzói nincsenek képviselve az első és a hatodik szegmentum közötti tartományban, s amelyre vonatkozóan a közlő a közlésfolyamatban már kapott meg­erősítést. A tagolási határ kiemelésének jellegzetes afáziás eleme többek között a denti­alveo­láris és a veláris zárhang. Az is gyakori, hogy a határkiemelő funkcióban lévő elem törli a morfémának a határ utáni első pozíciójában lévő mássalhangzót. Feltehető tehát, hogy az afá­ziás alakban lévő két t is tagolási határt (morfémahatárt) kiemelő elem, amelyek közül az első t törli a az első pozícióban lévő h-t. A hetedik pozíciójában lévő t egyben az összetett szó két komponense között is megerősíti a határjelzést, a tizedik pozícióban lévő t pedig az ige és a melléknévi igenév képző közötti mofémahatárt emeli ki. A z zöngétlenítése egybevág a v-nek a korábbi részben tapasztalható zöngétlenítésével. Az ú helyén megjelenő é illabialitása az őt megelőző szomszédos szótag magánhanzójából ered, nyelvállásfoka pedig az őt követő szomszédos szótag magánhangzójából. A szomszédos szótag által kiváltott kerekség, nyelvállásfok, illetőleg elöl/hátul képzettség szintén jellegzetes vonása az afáziás közlésfolyamatnak (vö 6. ábra).

 

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

tS

A

v

A

r

h

u:

z

o:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

'tS

u:

r

o:

f

a.

't

e:

s

t

o.

 

 

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

tS

A

v

A

r

h

u:

z

o:

 

 

|

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

|

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

¯

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

'tS

u:

r

o:

f

a.

't

e:

s

t

o.

 

 

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

tS

A

v

A

r

h

u:

z

o:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

'tS

u:

r

o:

f

a.

't

e:

s

t

o.

 

 

tS

A

v

A

r

 

#

h

u:

z

#

 

o:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

'tS

u:

r

o:

f

a.

#

't

e:

s

#

t

o.

 

6. ábra

 

3. A [sE$ntE$mbEr]szeptember’ szekvenciában a teljes szóalakra előhívott nazalitásjegy a fonológiai reprezentáció által előírt helyén kívül a második (lezáratlan tagolási pozíciójú) mássalhangzóban is megjelenik. Ennek a következő lehet a magyarázata. A GPP értelmében a szóalak határain lévő pozíciók teljes jegyfeltöltéssel rendelkeznek. A teljes alakra előhívott nazalitás jegy ennek megfelelően először a második pozícióban, az e-n jelenhet meg. Így is történik. Majd a harmadik pozícióban. Itt két lehetőség van. (a) A harmadik pozíció csak annyiban van specifikálva, hogy a szegmentum mássalhangzó, de még annyiban sem, hogy obstruens avagy szonoráns. A nazalitásjegy pozicionálása egyfelől eldönti az obstruens/szonoráns dilemmát (ebből adódóan a zöngésségértéket), másfelől pedig a képzési helyet, hiszen a (képzési hely szempontjából a fonológiai reprezentációban specifikálatlan) nazalitásjegy igazodik a következő dentialveoláris zárhanghoz. (b) Ez a megoldás az előbbitől annyiban tér el, hogy a harmadik pozíció képzéshely szempontjából specifikálva van ugyan, s a nazalitásjegy pozicionálódásával m keletkezik, ám az implementáció során a nazális szegmentum képzéshely szempontjából igazodik az utána következő t-hez. Ha az (a) megoldást tesszük fel, kevesebb előzetes elvárásunk van az afáziás lexikai előhívásra vonatkozóan.

A nazalitásjegynek a harmadik szegmentumon való pozicionálása a következő két egyszerűsítést idézi elő. (a) Nazális+zárhang mássalhangzókapcsolat ismétlését, hiszen a 2. és 3. szótag határán lévő mb kapcsolat szerkezete ismétlődik az 1. és 2. szótag határán nt formában. (b) Morfémahatár beiktatását az 1. és 2. szótag közé: sE$nt#E$mbEr.

4.  A [dErbEnts‪bErbE] decemberbe(n)’ szekvencia megfejtéséhez mindenekelőtt vegyük fel a fonológiai reprezentáció, illetőleg az afáziás alak időfülkéit ezúttal kisebb, szótag nagyságrendű bontásban (7. ábra).


 

 

1.

 

2.

 

3.

 

4.

 

 

DE

 

 

CEM

 

BER

 

BE

 

DER

 

 

BENC

 

BER

 

BE

 

 7. ábra

 

Az afáziás alak esetében a globális programozási szint előhívja a fonológiai reprezentációból a következőket: (a) az e, b, d, ts és r szegmentumokat felépítő összes szükséges és a nazálist, amely vagy alulspecifikált nazális /N/, vagy az, ami elő van írva fonológiai reprezentációban, már igazodva a képzés helye szerint. (Ez utóbbi értelmezést a fonológiai reprezentáció ejtésközelisége megengedi.) (b) A szótagszámot. (c) A kitüntetett pozíciók, vagyis a morfémahatárokon lévő szótagok pontos jegykiosztását: 1. szótag = de; 3. szótag = ber 4. szótag = be. A derbencberbe szekvencia két, értelmezendő devianciát tartalmaz: az első szótag végén lévő r-t és a második szótagi b mássalhangzót.

Tegyük fel, hogy a vizsgált esetben is számíthatunk az információhiányos afáziás szekvencia egyik legfőbb szervezőelvének, a szerkezetismétlésnek a megjelenésére. Ebben az esetben az első és a harmadik szótag szerkezete kínálkozik szekvenciális egyszerűsítésre az első szótag végére való r-betoldással. Ez a művelet ráadásul erőteljesebben záró elemet iktat a szótag végére (az r zártermészetéből adódóan), mint a magánhangzó.

Tekintsük most a harmadik szótagot, amelynek rendezésére a programozás kevésbé ad információt. Annyi hozzáférhető a fonológiai reprezentációból, hogy a harmadik szótag tartalmazza a c és az e szegmentumok jegyeit, illetőleg egy képzéshely tekintetében alulspecifikált nazálist. A tévesztés során az történik, hogy ismét kínálkozik egy szótagszintű szerkezetismétlő lehetőség: ezúttal az – eddig az ebben a tekintetben még nem érintett – második és negyedik szótag között azzal, hogy a negyedik szótagot kezdő b megismétlődik a második szótag kezdetére való betoldással. Ez kitölti a második szótag onsetjét, ráadásul olyan módon, hogy a szótagra előhívott mássalhangzók közül egy sem lesz alkalmas arra, hogy befurakodjon b mellé az onsetbe: *bc, *bn, *nb, *cb. Ez vagy (a) a műveletek sorrendjére utal: előbb történik meg a szerkezetismétlés, utána a szótagra előhívott jegyek rendezése, hiszen ha a c foglalta volna el korábban a helyét, akkor a b már nem fért volna be az onsetbe; vagy (b) arra utal, hogy a c eleve tévesen pozicionálódott, ezért tölthette ki a b az üresen maradt onsetet.

Fennmaradtak még a 3. szótagra a fonológiai reprezentáció által előhívott e és c jegynyalábjai, illetőleg a nazális. Vegyük sorra most ezek rendeződését. Miután a szótag onsetje már ki van töltve (a szerkezetismétlést végrehajtó b-vel), a magánhangzónak pedig egyetlen lehetséges pozíciója van, marad c és a nazális, amelyek ennélfogva kizárólag a szótag kódájában helyezkedhetnek el, ott pedig egyetlen lehetséges sorrend kínálkozik számukra: a nazálist követő c (hiszen a  c+nazális nem jólformált szótagzárlat a magyarban).

 

Lehetséges továbblépések

Egy elmélet ellenőrzése nem mindig egyszerűen jut el a lezárásig. Miután bizonyítottuk az egyszerűsítésen alapuló, nagy hatókörű stratégiák működését eltérő típusú devianciákban, a továbbiakban következhet az összevetés további nyelvpatológiás és normál beszédbeli devianciákat tartalmazó kor­pu­szok­kal. Nagyobb afáziás korpuszban vizsgálható, hogy az eltérő klinikai típusok eltérő műveleteit preferálják-e a nagyhatókörű stratégiáknak. Továbbá a beszédprodukcióban való jelenlétének igazolása után megkezdődhet a beszédfeldolgozásban és a keresési folyamatokban való működésének feltárása is. Előbb ez utóbbi lehetőségére lássunk két példát.

Egy közlő mentális lexikonából az Óvári utca nevét próbálta nem teljes sikerrel előhívni: Olyan, mintha azt mondanám: hóvirág, de biztosan nem az. Figyeljük meg a keresési műveleteket: a globális programozási szinten megvannak a szótagszám, a szegmentumszám, továbbá a tagolásihatár jegyek, amelyek felerősítve jelentek meg. Az elején a gyakori h-protézis, a végén pedig g a zárhangbetoldás képviseletében. A finom­progra­mo­zás­sal a teljes szóalakra megvannak a jegyek, de két, nem teljes feltöltésű magánhangzó-pozícióval: mindkét pozíció csak az illabialitás jegyét tartalmazza, amelyhez cserével csatlakoznak a további jegyek: a nyelvállásfoké (alsó, illetve felső) és a nyelv víz­szintes helyzetéé (hátul képzett, illetve elöl képzett). Másik példa a téves eredményű lexikai keresésre az Orsó utca helyett megtalált Korsó utca, ahol a magánhangzós indításjelzés jelenik meg a k betoldásával. Különösen érdekes példa a téves előhívásra a keresett Szinetár helyett megtalált Hernádi vezetéknév. A globális programozási szinten megvan a szótagszám, a szegmentum­szám, a finomprogramozási szinten pedig a teljes szóalakra előhívandó jegyek. Ám a szegmentumokká szerveződött magánhangzó-, illetőleg mássalhangzójegyek tévesen pozi­cio­ná­lód­tak: i–e–á sorrend helyett e–á–i, illetőleg n–t–r helyett r–n–d. A két mássalhangzóra (és természetesen az összes magánhangzóra) is előírt zöngésség pedig ráterjed az egyetlen zöngétlen mássalhangzóra, így lesz a t-ből d (8. ábra).

 

 

O

N

K

$

O

N

K

$

O

N

K

s

i

 

$

n

E

 

$

t

a:

r

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

h

E

r

$

n

a:

 

$

d

i

 

 

8. ábra

O = onset

N = nukleus

K = kóda

 

A zöngétlenség- és a zárművelet percepcióban is megjelenik a következő adatban, az indítási határt kiemelő zöngétlen zárhang betoldásával.

– Hogy szólítottad a kutyát? Pajta?

– Nem. Aida.

Ezek az adatok arra utalnak, hogy nemcsak a fonológiai tervezésben és kivitelezésben van szerepe az egyszerűsítési stratégiák különféle műveleteinek, hanem a beszédprodukció ezeket megelőző fázisában, a lexikai keresésben is. Ha pedig ez igazolható, akkor az állítás adekvátságát nemcsak újabb független bizonyíték támasztja alá, hanem hatóköre is szélesebb érvényűvé válik.

        

Összefoglalás

A fenti vizsgálatok azt kívánták bemutatni, hogyan ellenőrizhetők az elmélet fogalmai és összefüggései az empíriával történő összevetés során. A számos, elsősorban deviáns alakulatokat létrehozó nyelvhasználati területek adatainak vizsgálatai igazolták, hogy a GPP elmélet központi fogalma, az információs térszűkítés, azaz az egyszerűsítés elve a deviáns adatok szerkezetének legfőbb magyarázó elve. Ez az elv ké­pes egységes keretben leírni egymástól nagymértékben eltérő adattípusokat. Az egyszerűsítés el­ve nagy hatókörű stratégiákban nyilvánul meg, amelyek mind az ép, mind a patológiás eredetű, korlátozott információtartalmú deviáns adatokat szervezik: a tagolási határok kiemelése, a szerkezetismétlés és a szerkezetátrendezés Ezek a stratégiák eltérő műveletekkel való­sí­tot­ták meg az egyszerűsítő stratégiákat, mint például a különféle zöngétlenség és zárelemek bevezetése a tagolási határok kiemelésében, vagy az eltérő jegyfeltöltésű pozíciók sorrendcseréi, illetőleg a különféle pozíciók között megvalósuló szerkezetismétlések. Bebizonyosodott, hogy a GPP által kiemelt helyeknek nevezett tagolási pozíciók valóban stabil, illetőleg átadó/irá­nyító szerepű pozíciói a szóalaknak/frázisnak. Emellett világossá vált az is, hogy a mor­fé­mi­kus és szótagok szerinti tagolás egyaránt meghatározója az egyszerűsítési műveleteknek. Egyfelől nemcsak a szó-, hanem a morfémahatár is erős irányító pozíciója a transzszegmentális jegyátadásnak, illetőleg a jegycseréknek (egymás között is mindkét irányban), másfelől pedig a párhuzamos szótagpozíciók – és azokon belül is elsősorban az onsetek – között is igen hatékony az átjárás.

 

 

Irodalom

 

Ács Péter, Siptár Péter (1994) Túl a gondozott beszéden. In: Kiefer F. (szerk.) Strukturális magyar nyelvtan II. Fonológia, Budapest: Akadémiai, 550–580.

Béland, R., Valdois, S. (1989) Les perturbations phonétiques et phonémiques: nouvelles perspectives. In: Hécaen, H. (éd.) Neurolinguistique et neuropsychologie. Langages 25:44–63.

Blumstein, S. (1973) A phonological investigation of aphasic speech. The Hague: Mouton.

Blumstein, S. (1981) Phonological aspects of aphasia. In: Sarno, M.T. (ed.) Aquired Aphasia. Academic Press, New York.

Blumstein, S. (1990) Phonological Deficits in Aphasia: Theoretical Perspectives. In: Caramazza, A. (szerk.) Cognitive Neuropsychology and Neurolinguistics. New York: Lawrence Erlbaum, 33–53.

Cutler, A (1982) Slips of Tongue and Language Production. Amsterdam: Mouton.

Dell, G. S. (1985) Positive feedback in hierarchial connectionist models: applications to language production. Cognitive Science 9:3–23.

Dell, G. S. (1986) A Spreading-Activation Theory of Retrieval in sentence production. Psychological Review 3:283–320.

Dezső L. (1970) A gyermeknyelv mondattani vizsgálatának elméleti–módszertani kérdései. Álta­lános Nyelvészeti Tanulmányok VII:77–99.

Dressler, W. U. (1982) A classification of phonological paraphasias. Wiener Lin­gui­sti­sche Gazette 29:3–16.

Dressler, W. U., Stark, J., Pons, C., Kiefer Ferenc, Kiss Katalin, Mészáros Éva. (1996) Cross language analysis of German and Hungarian-speaking Brocas aphasics processing of selected morphophonological and morphological features. Working Papers in the Theory of Grammar Vol. 3. / No. 1. February 1996.

Fromkin, V. (szerk.) (1973) Speech errors as linguistic evidence. Janua Linguarum 77. The Hague: Mouton.

Fromkin, V. (szerk.) (1980) Errors in linguistic performance. London: Academic Press.

Huszár Ágnes: A gondolattól a szóig. A beszéd folyamata a nyelvbotlások tükrében. Budapesti: Tinta.

Jakobson, R. (1941) Kindersprache, Aphasie und allgemeine Lautgesetze. Uppsala.

Jakobson, R. (1955) Two aspects of language and two types of aphasic disturbances. In: Jakobson, R., Halle, M. (szerk.) Fundamentals of language 2. The Hague: Mouton, 53–82.

Jakobson, R. (1963) Towards a linguistic typology of aphasic impairments. In: Reuck, A.V.S. de,  OConnor, M. (szerk.) Disorders of language. London: Churchill, 47–75.

Kassai Ilona (1998): Fonetika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kolk, H. (1995) A time-based approach to agrammatic production. Brain and Language 50:282–303.

Lecours, A.R., Lhermitte, F., Deloche, G. (1973) Paraphasias phonémiques. Description et simulation sur ordinateur. Colloques IRIA–Informatique Médicale 2:311–350. Rocqencourt: Institut de Recherche dInformatique et d’Automatique.

Lengyel Zsolt (é.n. [1999]) Az írás. Kezdet–folyamat–végpont. Az írástanulás pszicholingvisztikai alapjai. Budapest: Corvina.

Levelt, W. J. M. (1989) From intention to articulation. Cambridge MA: MIT Press.

Nespoulous, J.-L., Joanette, Y., Béland, R., Caplan, D., Lecours, A. R. (1984) Phonologic disturbances in aphasia: Is there a ,,markedness effect in aphasic phonemic errors? In: Rose, F. C. (ed.) Progress in Aphasiology. Advances in Neurology 42. New York: Raven Press, 203–214.

Nespoulous, J.-L., Lecours, A. R., Joanette, Y. (1982) Stabilité et instabilité des déviations phonétiques et/ou phonémiques des aphasiques. Insuffisance dun modèle statique danalyse. La Linguistique 18:85–96.

Nespoulous, J.-L., Lecours, A. R., Joanette, Y. (1983) La dichotomie  ,,phoné­tique–pho­né­mique” a-t-elle une valeur nosologique? In: Messerli, P., Laurel, P., Nespoulous, J.-L. (éds) Neuropsychologie de lexpression orale, Paris: CNRS, 71–91.

Nespoulous, J.-L., Ska, B., Joanette, Y., Lecours, A. R. (1985) The taxonomy of phonetic/phonemic disturbances in aphasia. Academy of Aphasia, Pittsburg.

Siptár Péter (1995) A magyar mássalhangzók fonológiája. Lin­guistica, Series A. Studia et Dissertationes 18. Buda­pest: MTA Nyelvtudományi Inté­zet.

Slobin, Dan I. (1980) A grammatika fejlődésének kognitív előfeltételei. In: Pléh Csaba (szerk.) Szöveg­gyűjtemény a pszicholingvisztika tanulmányozásához, Budapest: Tankönyvkiadó 416–454.

Szende Tamás (1973) Spontán beszédanyag gyakorisági mutatói. Nyelvtudományi Értekezések 81. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szende Tamás (1992) Phonological representation and lenition processes. MFF/HPP 24. Buda­pest: MTA Nyelvtudományi Inté­zet.

Szende Tamás (1997) Alapalak és lazítási folyamatok. Lin­guistica, Series A. Studia et Dissertationes 22. Buda­pest: MTA Nyelvtudományi Inté­zet.

Szépe Judit (2000) Fonémikus parafáziák magyar anyanyelvű afáziások közlésfolyamataiban. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Intézetének Kiadványai 2. Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar.

Szépe Judit (2003) Hipotézisellenőrzés a fonológiában: a Globális Programozás Elvének néhány független bizonyítéka. In: Hunyadi László (szerk.) Kísérleti fonetika és laboratóriumi fonológia a gyakorlatban, Debrecen: Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Nyomda, 181–212. 

Trost, J. E., Cantor, G. J. (1974) Apraxia of speech in patients with Broca’s apha­sia: A study of phoneme production accuracy and error patterns. Brain and Language 1:63–79.