A második alkalom

 

A spontán beszédbeli tévesztések a beszédprodukció folyamata felől nézve olyan műveleti hibák következményeinek tekinthetők, amelyek a közlés modulárisan vagy interaktív módon egymáshoz kapcsolódónak feltett fogalmi és különféle nyelvi szinteken történő tervezési és kivitelezési szakaszaiban, illetőleg szakaszai között jelennek meg. A spontán beszédbeli nyelvbotlásokat az eltérő globális beszédprodukciós modellek aszerint osztályozzák, hogy a produkciós folyamat melyik szintjén értelmezhető a deviancia. Ám ezek a modellek viszonylag kevés állítást tesznek a fonológiai szinten értelmezhető szekvenciaszervezési devianciákról. Saját nyelvbotláskorpuszomon folyó osztályozási törekvéseim ezekre, vagyis a fonológiai tervezéshez köthető zavarokként definiált tévesztésekre terjed ki.

A vizsgált nyelvbotlások azt mutatják, hogy a spontán beszédbeli fonológiai devian­ciák központi szervezőelve – hasonlóan más devianciatípusokhoz – az egyszerűsítés, amely  az átmenetileg hozzá nem férhető információt a szekvenciaszervezés stratégiáinak alkalmazá­sával kompenzálja – így jön létre a deviáns alak (spontán beszédben a nyelvbotlás), amelynek fonológiai információtartalma mindig alatta marad az alapalakénak. Tendenciaszerűen jel­lemző, hogy közlésegységenként egy nyelvbotlás fordul elő, amely ritkán lépi át a frázis- vagy tagmondathatárt. A stratégiák közül a szerkezetismétlés előfordulása mutatja a leg­nagyobb gyakoriságot.

A zöngétlenség- és zárműveletek formájában megvalósuló határkiemelések közül a befejezést jelölő határ kiemelése többszörösen meghaladja az indítást jelölő határ kiemelését. Morféma nagyságrendben kétszer olyan gyakori, mint szóalak nagyságrendben. A zárművelet előfordulása többszöröse a zöngétlenségműveletének. Határkiemelés jegy nagyságrendben elsősorban szóalak indításánál, szegmentum nagyságrendben pedig szonoráns mássalhangzóra végződő szóalak zárásakor jelenik meg.

A szerkezetátrendezés jellemzően inkább a jegyek, mint a szegmentumok nagyság­rendjében fordul elő. Egyik ritka típusa az affrikátaösszeépítés, amelynek redező művele­tei tükörszimmetriát mutatnak a patologikus devianciák affrikátafelbontásával. Az átrendező stratégia legfőbb színterei a szegmentumpozíciók, amelyekben jegy- és elemcserék történnek. Az átrendezés legerősebben a mássalhangzóval kitöltött szótagpozíciókat érinti, azon belül is jellemzően azonos szótagpozíciók – mindenekelőtt onsetek – között zajlik. A jegy- és elem­átrendezések vagy azonos szóalakon belül, vagy szomszédos szóalakok között történnek. Az előbbi esetben az érintett komponensek mindig szomszédos szótagok azonos pozícióit töltik ki, az utóbbiban pedig a szóalakok azonos pozícióit.

A szerkezetismétlés morfémaszerkezet, szótagszerkezet és szegmentum nagyságrend­ben mehet végbe. Ez utóbbiak előfordulása igen nagy gyakoriságot mutat az előbbiekhez ké­pest. Az egyetlen jegy ráterjedésének előfordulása többszörösen meghaladja a több jegy terje­déséét. (Ezzel szemben a szerkezetátrendezés mindenekelőtt a teljes jegyfeltöltéseken műkö­dik.) A szegmentumpozíciókban történő ismétlések döntő többsége azonos szótagpozíciók kö­zött zajlik: leggyakrabban az onsetek között.

A szerkezetátrendező és -ismétlő stratégiák szegmentum nagyságrendű műve­letei által érintett pozíciópárokra egyaránt jellemző a szekvenciában elfoglalt helyük. Elhe­lyezkedésük a szekvencia hat pozíciójával kimerítően jellemezhető. Közülük a szomszédos szóalakok közötti műveletek jelentős többsége tűnik szembe. A szomszédos, illetőleg az azo­nos szótagokra kiterjedő műveletek száma többszörösen meghaladja a nem szomszédos, ille­tőleg nem azonos szótagokra kiterjedő műveletekét. Eltérést mutat a két stratégia abban a te­kintetben, hogy átrendezések azonos szótagban gyakran, távoli szóalakok között viszont nem fordulnak elő, míg az ismétléseknél a távoli szóalakok érintettsége kis mértékben meghaladja az azonos szótagi előfordulásokat.

A szerkezetátrendezés és -ismétlés előfordulási pozícióit nagyban meghatározzák a szek­vencia prominenciaviszonyai. Legnagyobb az előfordulása a két prominens pozíció kö­zött végbemenő műveleteknek, legritkább előfordulású pedig a nem prominens pozíció hatása prominens pozícióra. A prominens pozíció jegyfeltöltésének ismétlése azonos és eltérő mér­tékben prominens pozíciók között is megtörténhet, míg cserénél kizárólag az azonos mérték­ben prominens pozíciók tudnak hatni egymásra. (Vagyis az azonos mértékben prominens pozíciók jegyfeltöltése azonos programozási szakaszban történik, míg az egymástól eltérő prominenciájú pozíciók eltérő programozási szakaszokban.)

A prominenciaviszonyokon kívül a frázison belüli hierarchikus szintaktikai viszonyok is meghatározó tényezői a devianciastratégiáknak, elsősorban a szerkezetismétlésnek. Kiemel­ke­dően nagy hatást gyakorolnak a szótagszerkezet-ismétlésre. A devianciát tartalmazó szóalakok többsége egymással közvetlen alaptag–bővítmény kapcsolatban áll, kis hányada pedig távoli alaptag–bővítmény kapcsolatban. Ez utóbbi kizárólag a szegmentum szintű is­mét­lések között jelenik meg. A morfémaszerkezet-ismétlés specifikuma pedig az, hogy ese­tei­ben kizárólag a bővítménynek az alaptagra gyakorolt hatása mutatkozik. Ettől eltérően, mind a szegmentum szintű, mind a szótagszerkezetben mutatkozó devianciák esetében a hatás for­dí­tott. Ugyancsak szintaktikai szintűek a ritka előfordulású hangsúlyhatások: minden eset­ben prominens hangsúlyt viselő szótagból kerül ki az a jegy, amely hangsúlytalan szótag szeg­mentumára terjed.

Bár a szekvenciaszervezés fonológiai devianciáit erősen motiválja a szintaxis, elő­for­dul­nak olyan, hierarchikus kapcsolattal nem értelmezhető adatok a vizsgált részkorpuszban, amelyek a szekvenciának egy másfajta szerveződésével, a megszakított és a megszakítatlan lineáris rendeződéssel írhatók le, az utóbbiak erős többségével.  Mindez arra enged kö­vet­kez­tet­ni, hogy két, eltérő szervezőelv irányítja, hogy mi is legyen az az aktuális szekvenciarészlet, amelyen az egyidejű fonológiai programozás történik. A hierarchikus ren­de­zés frázis nagyság­rendű közlésegységekre korlátozza a programozási műveleteket, a li­neá­ris sorozat­építés pedig az egymásra következő, azonos nagyságrendű közlésegységekre. Elő­fordul e két szervezőelv egyidejű hatása is. Annak a kérdésnek a megoldása azonban még hátravan, hogy mi irányítja a jegyterjedést  a megszakított lineáris rendezésű szóalakokban.