2007-ben saját gyűjtésű nyelvbotláskorpusz osztályozási elveit dolgoztam ki. A korpusz fonológiai szinten értelmezhető szekvenciaszervezési devianciákból áll. Ezeket az új osztályozási elveket azért tartom szükségesnek, mert a korábbi, moduláris vagy interakciós általános beszédprodukciós modellek alapján felvett nyelvbotlástípusok nem elég nagy mélységélességgel közelítenek az általam tanulmányozott devianciákhoz.

Az általam vizsgált nyelvbotlások olyan tévesztéseket tartalmaznak, amelyek fonológiai szinten értelmezhetők, tehát jegy, szegmentum és szótag nagyságrendben. A vizsgált tévesztéseket a fonológiai tervezésben a posztlexikális szabályok lezajlása és a realizáció közé teszem. Ennek megfelelően a realizált alakot az ún. ejtésközeli fonológiai reprezentációval vetem össze a GPP (Szende 1992, 1997) alapján. A fonológiai reprezentáció a szóalak szegmentális és szótagszerkezetét ábrázolja, beleértve azokat a tagolásihatár jegyeket is, amelyek a szóalakot a közlés többi szóalakjától elkülönítik. Az ejtésközeliség pedig azt jelenti, hogy az alapalak maga is levezetett: a szótári alakhoz képest a rajta végbemenő posztlexikális szabályok eredményét is tartalmazza, mint például a zöngésségi hasonulásét vagy a palatalizációs folyamatokét. A realizált forma leírása pedig azokat a műveleteket is magában foglalja, amelyek végeredményeként a realizált forma el fog térni az alapalaktól. Ezek az eltérések hozzák létre a közlésben tapasztalható torzított, illetőleg deviáns alakokat. Az alapalak és a realizált forma közötti fő eltérés abban áll, hogy az elmélet az alapalak minden szegmentumát teljes specifikációjúnak teszi fel (vagyis az alapalak minden tagolási pozíciójára az összes előírt megkülönböztető jegyet felveszi). A realizált forma eltérései pedig éppen abból állnak, hogy az alapalakhoz képest a realizált forma nem minden tekintetben teljes specifikációjú.

A realizált formát két műveleti szint hozza létre az fonológiai reprezentációból való kiindulással. Az első szintű műveletek kijelölik a szóalak alapstruktúráját, vagyis szótagszerkezetét, szélső (és belső) határait, a szóalak előállításához szükséges összes jegyösszetevőt, és csak a szóhatárjegyek melletti pozíciók számára a teljes jegyfeltöltést. Ez a szint a globális programozás szintje. A második szinten történik a finomprogramozás: rendező műveletek a még nem pozicionált jegyekkel feltöltik a nem kiemelt pozíciókat. A realizált formában az egyes tagolási pozíciókat nem azonos mértékben töltik fel az összetevőjegyek. Vannak olyan pozíciók a szóalakon belül, nevezetesen a szóhatárok mellettiek, amelyekre csak jóval erősebb megszorításokkal terjednek át a más pozíciókra előírt jegyek, és vannak mások, a szóalak belsejében lévő pozíciók, amelyekre szabadabban. Vagyis a pozíciók eltérő mértékben lezártak, illetve lezáratlanok (Szende 1997: 147). Az erősebben lezárt pozíciókat nevezzük kiemelt pozícióknak. Nem véletlen, hogy éppen a határjegyek melletti pozíciók ilyenek. Statisztikai vizsgálatok kimutatták, hogy a lehetséges szókezdeti és szóvégi szegmentumkombinációk jóval kevésbé számosak, mint a szóbelsejiek. Ezek a kisebb változatosságú szélső pozíciók stabilabbak az észlelés számára, ezért a közlés feldolgozásában is kiemelt szerepük van. Közülük is a leginkább kiemelt hely a szóalakok kezdete, valamivel kisebb mértékben pedig a szóalakok vége (Szende 1997: 152–153). A szóbelseji morfémahatárok szintén prominensek, bár a szóhatároknál kevésbé.

A devianciák úgy jönnek létre, hogy valamely tagolási pozíció nem teljes specifikációját az okozza, hogy a létrehozandó szekvencia valamely pontján hiányzik az input: vagyis az az információ, hogy pontosan milyen összetevő kerüljön oda. Ekkor két folytatási lehetőség van:

(1) a szekvenciaszervező program információ hiányában leállítja a szekvencia továbbépítését, és megakadásjelenség jön létre a közlés információhiányos pontján (például a közlő nem szólal meg, elhallgat vagy újrakezdi a közlésegységet);

(2) a szekvenciaszervező program pótolja a hiányt és folytatja a szekvencia kialakítását.

A pótlásra kiválasztott összetevő érkezhet a hiányzó elem környezetéből: ez a környezetfüggő hiánypótlás. Ha pedig nem a környezetből érkezik, vagyis a hiánypótlás környezetfüggetlen, akkor a hiánypótlás fő szervezőelve a tágabb értelemben vett gyakoriság. Ez azt jelenti, hogy a hiányzó komponenst a fonológiai rendszer nagyobb számosságú részhalmazához tartozó komponens és/vagy a spontán beszédben nagy gyakoriságú elem fogja pótolni. (Eddigi adatgyűjtéseim és vizsgálataim azt mutatják, hogy a fonológiai szinten értelmezhető nyelvi devianciák közül környezetfüggetlen hiánypótlások kizárólag patologikus közlésekben jelennek meg, de Gósy Mária korpuszában kétség kívül felbukkan néhány olyan nyelvbotlás, amelynek nem tudtam azonosítani a kiváltó környezetét. Igaz, hogy ezek általában igen rövid szekvenciák voltak, amelyeknek a nem adatolt, tágabb környezetéből is adódhatott a motiváció.)

A környezetfüggő hiánypótlások lényegében szegmentumválasztó és fonotaktikai szekvenciaszervezési műveletek. A beszédprodukció műveletei megfelelő input esetében lefutnak. A tévesztésekben viszont maga az input hiányos, amelyet a programozási műveletnek – ha nem áll le – pótolnia kell. A kérdés így nem az, hogy miért éppen ott hiányos egy input, ahol (hiszen ez afáziában a sérülésen, neurológiailag intakt közlők esetében pedig a kognitív program téves lefutásán múlik), hanem az, hogy a szekvenciaszervezési programozás miért épp úgy pótolja a hiányt, ahogy. Saját osztályozásom aszerint törekszik számbavenni a fonológiai devianciákat, hogy azok milyen hiánypótló eljárás működése révén jöttek létre.

A nyelvbotláskorpuszok adatai zavarbaejtő változatosságot mutatnak: minden és mindennek az ellenkezője fellelhető. Törlés és betoldás, a magánhangzó-illesztés megsértése és kiterjesztése, mássalhangzókapcsolatok egyszerűsítése és egyszerű szegmentumok kapcsolattá bonyolítása és így tovább.

Ám ha ezeket a jelenségeket mindig arra vezetjük vissza, hogy valamilyen hiány pótlása miatt jöttek létre, hamarosan kiderül, hogy a változatosabbnál változatosabb hiánypótló műveletek három fő kategóriába rendezhetők:

1. szabály hatókörét megváltoztató műveletek;

2. az összetevők sorrendjét átrendező műveletek;

3. összetevőket megismétlő műveletek.

Ezek a kategóriák sokféle eltérő műveletet foglalnak magukban. A szabály hatókörének megváltoztatása történik például a magánhangzó-illesztés kiterjesztésekor (öt düblőr következik) vagy megsértésekor (örökra odavan), átrendező és ismétlő művelet pedig lefuthat jegyeken vagy szegmentumokon, érinthet különféle szótagpozíciókat, hangsúly- vagy prominenciaviszonyokat. Csak zárójelben említem meg, mert ez már nem a mostani előadáshoz tartozik, de vizsgálataim arról tanúskodnak, hogy ez a három fő műveleti kategória minden ép és patologikus fonológiai deviancia osztályozására alkalmas. A különféle eredetű devianciák pedig abban mutatnak különbségeket, hogy az egyes műveleti kategóriákon belül milyen egyedi műveletek jellemzők rájuk. Például a tagolási határok kiemelésében, ami egy szabályhatókört megváltoztató művelet, a mássalhangzós indításjelzés egyaránt fellelhető a nyelvbotlás, az időskori tévesztés vagy éppen az afázia devianciái között. Ám az ilyet létrehozó számos művelet közül a nyelvbotlások kizárólag a zöngés kezdés zöngétlenítését alkalmazzák, míg az időskori tévesztések zárelemet tartalmazó zöngétlen mássalhangzó betoldását, valamint a nazális vagy réshang helyettesítését homorgán zárhanggal. Ehhez képest afáziában a mássalhangzós indításnak még további két határkijelölő művelete létezik.

A kategorizálás először számbaveszi a három nagy művelettípus előfordulási viszonyait, illetőleg a kategóriákhoz tartozó egyes műveletek előfordulási viszonyait. Utána azt mutatja be, hogy az egyes hiánypótló műveletek a szekvencia mely szerkezeti vagy lineáris egységein futnak le, vagyis hogy honnan, a fonológiai környezet mely részéből veszi a művelet a hiánypótló információt. A hiánypótlás legfőbb környezete a szótagpozíció. A hiánypótlás elsősorban vagy ugyanabból a szótagból érkezik, mint ahol a hiány keletkezik, vagy egy szomszédos szóalaknak ugyanabból a szótagjából. Legtöbbször a hiány és a pótlás szótagpozíciója is megegyezik. Az sem mindegy, hogy a hiány a szóalak prominens vagy nem prominens pozíciójában lép-e fel. A hiány helyének és a pótlás helyének prominenciaviszonyai ugyanis összefüggést mutatnak. A hiányt és a hiány pótlásának helyét nem ritkán hierarchikus, szintaktikai viszony kapcsolja össze, máskor pedig lineáris szerveződést mutatnak. Ezek a viszonyok abban is eltérnek egymástól, hogy eltérő nagyságrendű közlésegységben működnek.

A vizsgált nyelvbotlások azt mutatják, hogy a spontán beszédbeli fonológiai devianciák központi szervezőelve – hasonlóan más devianciatípusokhoz – az egyszerűsítés, amely az átmenetileg hozzá nem férhető információt a szekvenciaszervezés eljárásinak alkalmazásával kompenzálja – így jön létre a deviáns alak (spontán beszédben a nyelvbotlás), amelynek fonológiai információtartalma mindig alatta marad az alapalakénak. Tendenciaszerűen jellemző, hogy közlésegységenként egy nyelvbotlás fordul elő, amely ritkán lépi át a frázis- vagy tagmondathatárt. Ez azt a megállapítást támasztja alá, hogy a fonológiai programozás szóalak, illetőleg annak kiterjesztésének, a frázisnak a nagyságrendjében történik.

A eljárások közül a szerkezetismétlés előfordulása mutatja a legnagyobb gyakoriságot. Ez azt jelenti, hogy az információhiány mindenekelőtt a szegmentális összetevők halmazának szűkítéséből adódik: a sorrendező műveletek hiánya ehhez képest másodlagos jelentőségű a tévesztésekben.

A zöngétlenség- és zárműveletek formájában megvalósuló határkiemelések közül a befejezést jelölő határ kiemelése többszörösen meghaladja az indítást jelölő határ kiemelését. Morféma nagyságrendben kétszer olyan gyakori, mint szóalak nagyságrendben. Ezek mind összhangban állnak azzal, az előadás elején említett összefüggéssel, hogy a kisebb változatosságú szélső pozíciók, főleg az indítópozíciók és főleg szóalak nagyságrendben stabilabbak a beszédmechanizmus számára. A zárművelet előfordulása többszöröse a zöngétlenségműveletének. Határkiemelés jegy nagyságrendben elsősorban szóalak indításánál, szegmentum nagyságrendben pedig szonoráns mássalhangzóra végződő szóalak zárásakor jelenik meg. Ez az összefüggés szintén az előbbieket támasztja alá: szóalakok esetében a stabilabb indítópozíció megerősítéséhez elegendő egyetlen jegy megváltoztatása, míg a valamivel kevésbé prominens zárópozíció szegmentális megerősítést igényel.

A szerkezetátrendezés jellemzően inkább a jegyek, mint a szegmentumok nagyságrendjében fordulnak elő. Egyik ritka típusa az affrikátaösszeépítés, amelynek redező műveletei tükörszimmetriát mutatnak a patologikus devianciák affrikátafelbontásával. Az átrendező eljárás legfőbb színterei a szegmentumpozíciók, amelyekben jegy- és elemcserék történnek. Az átrendezés legerősebben a mássalhangzóval kitöltött szótagpozíciókat érinti, azon belül is jellemzően azonos szótagpozíciók – mindenekelőtt onsetek – között zajlik. A jegy- és elemátrendezések vagy azonos szóalakon belül, vagy szomszédos szóalakok között történnek. Ezek a jelenségek egyfelől ismét azt támasztják alá, hogy a fonológiai programozás szóalak vagy frázis nagyságrendben zajlik, másfelől pedig pedig felhívják a figyelmet a lineáris szekvenciaszerveződés hatására is.

A fonológiai programozás szerkezeti és lineáris szerveződésének együttes működésére utal az az összefüggés, hogy szóalakon belül az érintett komponensek mindig szomszédos szótagok azonos pozícióit töltik ki, szomszédos szóalakok között pedig a szóalakok azonos szótagpozícióit.

Az összetevőismétlés morfémaszerkezet, szótagszerkezet és szegmentum nagyságrendben mehet végbe. Ez utóbbiak előfordulása igen nagy gyakoriságot mutat az előbbiekhez képest. Az egyetlen jegy ráterjedésének előfordulása többszörösen meghaladja a több jegy terjedéséét. Ezzel szemben a szerkezetátrendezés mindenekelőtt teljes jegyfeltöltéseken működik. Mindkét összefüggés azt támasztja alá, hogy a fonológiai szerkezet kiépítése a szóalakban megelőzi a jegyfeltöltést. A szegmentumpozíciókban történő ismétlések döntő többsége azonos szótagpozíciók között zajlik: leggyakrabban az onsetek között. Az azonos szótagpozícióból való hiánypótlás ismét a fonológiai szerkezetépítés koraibb szakaszban való történését támasztja alá. Az onsetek kiemelt szerepét az elsőszótagi hangsúllyal szokták magyarázni, bár meg kell jegyezni, hogy a nem elsőszótagi hangsúlyt viselő franciában is kiemelt az onsetek szerepe.

A szerkezetátrendező és -ismétlő eljárások szegmentum nagyságrendet érintő műveleteit illetően jellemző, hogy az érintett pozíciópárok a szekvenciában hol foglalnak helyet. Szembetűnő a szomszédos szóalakok, és azon belül az azonos szótagok közötti műveletek jelentős többsége. A szomszédos, illetőleg az azonos szótagokra kiterjedő műveletek száma többszörösen meghaladja a nem szomszédos, illetőleg nem azonos szótagokra kiterjedő műveletekét. Ez ismét a szerkezetépítés elsőbbségére utal a szegmentumok jegyfeltöltésével szemben.

A szerkezetátrendezés és -ismétlés előfordulási pozícióit nagyban meghatározzák a szekvencia prominenciaviszonyai. Legnagyobb az előfordulása a két prominens pozíció között végbemenő műveleteknek, legritkább előfordulású pedig a nem prominens pozíció hatása prominens pozícióra. A prominens pozíció jegyfeltöltésének ismétlése azonos és eltérő mértékben prominens pozíciók között is megtörténhet, míg cserénél szinte kizárólag az azonos mértékben prominens pozíciók tudnak hatni egymásra. Ebből arra következtethetünk, hogy az azonos mértékben prominens pozíciók jegyfeltöltése azonos programozási szakaszban történik, míg az egymástól eltérő prominenciájú pozíciók eltérő programozási szakaszokban.

A prominenciaviszonyokon kívül a frázison belüli hierarchikus szintaktikai viszonyok is meghatározó tényezői a devianciaeljárásoknak, elsősorban a szerkezetismétlésnek. Kiemelkedően nagy hatást gyakorolnak a szótagszerkezet-ismétlésre. A devianciát tartalmazó szóalakok többsége egymással közvetlen alaptag–bővítmény kapcsolatban áll, kis hányada pedig távoli alaptag–bővítmény kapcsolatban.

Bár a szekvenciaszervezés fonológiai devianciáit erősen motiválja a szintaxis, előfordulnak olyan, hierarchikus kapcsolattal nem értelmezhető adatok a vizsgált részkorpuszban, amelyek a szekvenciának egy másfajta szerveződésével, a megszakított és a megszakítatlan lineáris rendeződéssel írhatók le, az utóbbiak erős többségével. Mindez arra enged következtetni, hogy két, eltérő szervezőelv irányítja, hogy mi is legyen az az aktuális szekvenciarészlet, amelyen az egyidejű fonológiai programozás történik. A hierarchikus rendezés frázis nagyságrendű közlésegységekre korlátozza a programozási műveleteket, a lineáris sorozatépítés pedig az egymásra következő, azonos nagyságrendű közlésegységekre. Előfordul e két szervezőelv egyidejű hatása is.

Az elemzés végére nyitva maradt többek között az a kérdés, hogy mi irányítja a jegyterjedést a megszakított lineáris rendezésű szóalakokban.

Hivatkozások

Szende, T. (1992), Phonological representation and lenition processes. MFF/HPP 24. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Szende T. (1997), Alapalak és lazítási folyamatok. Linguistica, Series A, Studia et Dissertationes 22. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

DDD Vissza a főoldalra