2006-ban tovább vizsgáltam a deviáns szekvenciák szótagszervezési műveleteit. A szekvenciák szabályszegő alakulatai az egyszerűsítés elvét követik, vagyis fonoló­giai információtartalmuk mindig kisebb, mint a szabálykövető alakoké. Az információcsökkenésnek három forrása lehet.

(1) Szekvenciahatárok megerősítése vagy bevezetése, ami növeli a közlemény redundanciáját: például az összetett szó két komponense közötti határ kiemelése történik akkor, amikor a közlő az alááll szóalakot úgy ejti, hogy a két á közé beiktat egy glottális zárat. Morfémahatár bevezetése történik az Assisi Szent Ferenc tulajdonnév azt hiszi Szent Ferenc formában való értelmezésekor.

(2) Kevesebb eltérő komponens vagy szabály alkalmazása, mint amennyit az alakra a fonológiai reprezentációja előír: például a szék szóalak szét, illetve tét formában való afáziás ejtése kevesebb képzéshely-, illetőleg képzésmódjegyet tartalmaz, mint amennyit a fonológiai reprezentáció eredetileg előír. Szabályhiány lép fel a tanuljunk szóalaknak a palatalizáció posztlexikális szabálya nélkül való ejtése, a tanul#junk esetében.  A szabálykiterjesztés ugyancsak információhiányt idéz elő: az öttel több volt alak öttöl több vót formában való ejtése kiterjeszti a kerekségi harmóniát a labiális elöl képzett változattal nem rendelkező ­­‑val/‑vel toldalékra is.

(3) Az összetevők sorrendezésére vonatkozó információ hiánya: a vágd zsebre szerkezet zságd vebre alakban való ejtése tartalmazza ugyan az összes szegmentális komponenst, ám létrejöttéből hiányzik az a művelet, amely a két kezdőszegmentumot a megfelelő pozícióba helyezi.

A szótagépítési devianciákat létrehozó, legnagyobb hatókörű eljárások a szerkezetátrendezés, a szerkezetismétlés, valamint azok a szótagoptimalitást növelő, illetőleg csökkentő eljárások, amelyek az előző két művelettípus mellett szabályhatókör-módosításon, azaz szabálykiterjesztésen vagy ‑korlátozáson alapulnak. Mindegyiknek számos művelettípusa fordul elő a vizsgált afázia-, nyelvbotlás, illetőleg időskori korpuszokban, az alábbi csoportosítás szerint:

(A) Szerkezetátrendezés

1. Jegyek és elemek átrendezése szótagpozíciók között

2. Affrikáta virtuális komponenseinek átrendezése:

a) felbontás

b) összeépítés

(B) Szerkezetismétlés

1. Jegyek és elemek ismétlése szótagpozíciók között

2. Szerkezetismétlés mássalhangzó-kap­csolatok között

3. Szótagszerkezetismétlés

(C) Szótagoptimalitást növelő és csökkentő eljárások

1. A szonoritási hierarchia kiterjesztése hosszú mássalhangzókra

2. Szóbelseji morfémahatár kiemelése posztlexikális hasonulások felfüggesztésével

3. A szonoritási hierarchia szabályának kiterjesztése morféma-, illető­leg szóhatárral egybeeső mássalhangzó-kap­cso­­la­­tokra

4. A szonoritási hierarchia szabályának kiterjesztése morféma­határ által nem tagolt mássalhangzó-kap­cso­la­tok­ra

5. Rosszulformált szótagtípus vagy szótagillesztés kialakítása

 

A szerkezetátrendezés

A deviáns szekvenciák egyik nagy hatókörű szótagépítő stratégiája a szerkezetet alkotó konstituensek sorrendjének felcserélése. A struktúraátrendezés fő forrása tehát az, hogy a deviáns alakokban az elemek vagy az összetevők egymás pozíciójában jelennek meg. Ebben az esetben az információcsökkenés forrása az, hogy a szótagépítés egy (vagy több) rendező szabállyal kevesebbet alkalmaz, mint ahány a jól formált alakra elő van írva. Össze­tevők sorrendjének cseréje a grammatikai elemzés bármelyik szintjén előfordulhat. Jegyek cseréje történik a táffítős távfűtés afáziás alakban, szegmentumoké a bekaranyodni bekanyarodni időskori adatban, morfolexikai elemeké a hangja a hallodat hallja a hangodat’ nyelvbotlásos szerkezetben. A fonológiai szinten értelmezhető cserék közül a vizsgált korpuszokban elsősorban a szegmentum­cserék voltak gyakoriak, a jegy­cserék ritkábban fordultak elő. A szegmentumok cseréje szinte minden esetben szótagpozíciókkal értelmezhető. Szükségszerű, hogy a magánhangzók egymás pozíciójában való megjelenése mindig a nukleus-kitöltés cseréje is legyen, de az már nem magától értődő, hogy a mássalhangzócserék is rendszeresen szótag­pozíciókhoz kötődjenek. És mégis: összesen egyetlen olyan adat (a nyelvbotlásos ilodarmi irodalmi alak) akadt az összevetett korpuszokban, amelyben nem köthető az elemcsere szótagpozíciókhoz.

A szótagstruktúrát átrendező különféle műveletek mindenekelőtt a mássalhangzóval kitölthető pozíciók között működnek gyakran, szótagon belül és szomszédos szótagok között egyaránt. Jellegze­tes típusai a következők: a szomszédos szótagok (vagy szomszédos szóalakok párhuzamos) onsetjei közötti sorrendcsere; a szomszédos vagy párhuzamos nukleusok közötti sorrend­csere, a szomszédos vagy párhuzamos szótagok kódái közötti sorrendcsere; az azo­nos szótagi onset és kóda közötti sorrendcsere; valamint a korábbi szótag kódája és a következő szótag onsetje közötti sorrendcsere. Megfigyeltem, hogy míg más adatokban előfordul, az afáziás korpuszban egyáltalán nin­csen példa sorrendcserére szomszédos kódák között. Ez utóbbi arra utal, hogy az afáziás hozzáférésben kiemelt szerepe van a szerkezet összetevői közül az első pozíciónak. Ezt a parafáziás mássalhangzó-­harmóniák (Kassai 1981 gyermeknyelvre vonatkozó terminusával: távhasonulások) szintén alátámasztják: az érintett pozíció mindig a tagolási egységek első, szótag eleji mássalhangzója (Szépe 2000, 144–145). A nyelvbotlásos adatok is azt mutatják, hogy az onset érintettsége kiemelt: a szom­szédos onsetek közötti sorrendcserére hatszor annyi példa van, mint a kódák közöttire, három és félszer annyi, mint a kóda és a szomszédos onset közöttire, valamint kétszer annyi, mint az azonos szótagi onset és kóda közöttire.

Ritka, de minden korpuszban előforduló esete a szerkezetátrendezésnek az affrikáta virtuális komponenseinek átrendezése. Ha az affrikátát egy zár- és egy résösszetevő szintéziseként fogjuk fel (amely összetevők fonetikailag el is különíthetők), akkor szerkezetátrendezési művelettel értelmezhetjük az afáziás affrikátafelbontás jelenségét. A felbontott affrikáták mindegyikére jellemző, hogy onset pozícióra vannak előírva. A műveletek mindegyikére pedig az jellemző, hogy csak az egyik komponenst helyezi el eltérő pozícióban, a másik összetevő az affrikáta eredeti helyén marad. Az elmozgatott elem valamelyik legközelebbi kódában fog pozicionálódni, előremozgásnál ugyanannak a szótagnak a kódájában, hátramozgásnál pedig az előző szótag kódájában. Ennek megfelelően a) az onset pozíciójára előírt affrikátá­ból a résösszetevő ugyanannak a szótagnak a kódájába pozicionálódik; b) az onset pozíciójára előírt affrikátából a résösszetevő a megelőző szótagnak a kódájába pozicionálódik; c) az onset aff­ri­kátá­jából a zárelem ugyanannak a szótagnak a kódájába pozicio­ná­ló­dik; d) az onset affrikátájából a zárelem a megelőző szótag kódá­já­ba pozicionálódik. Az ép nyelvi – tehát a spontán és az időskori – korpuszban az affrikátafelbontásnak éppen a fordítottja figyelhető meg: az affrikátaösszeépítés. Ez a művelet egy zár- és egy résszegmentumot épít össze affrikátává a felbontásnak megfelelő tükörművelettel.

 

A szerkezetismétlés

A szerkezetek konstituensei között akkor jön létre ismétlés, ha a téves szerkezet­építő művelet egy olyan komponenst (jegyet, szegmentumot, morfémát, szintaktikai vagy szemantikai szerkezetet), amely a szekvenciában leg­alább egy pozícióban már hatékonyan mozgósítva volt, elhelyez egy olyan pozícióban is, amelyre a rendszerszabály azt nem írja elő, s ahonnan törölheti a szabály szerinti komponenst. Ez a művelet is jellemzően ugyanazok között a szótagpozíciók között megy végbe, mint a szerkezetátrendező eljárások, vagyis szomszédos vagy párhuzamos onsetek között, nukleusok között, kódák között, illetőleg azonos szótagi onset és kóda között. Megfigyeltem, hogy a szomszédos szótagi kóda és onset közötti művelet szerkezetátrendezésben megjelenik, szerkezetismétlésben viszont egyetlen példa sem bukkant fel. Az afáziás szerkezetismétlés hatóköre pedig szűkül: míg a szerkezetátrendezés csak a kódák közti átpozicionálásra nem terjed ki, addig a szerkezetismétlés kizárólag az azonos szótagpozíciókra korlátozódik. Vizsgáljuk meg részletesen a boton ütöm ‘a dobot ütöm’ adatot, amelyben a szerkezetismétlés több lépése is megjelenik. Az ütöm szóalakot záró kódának, az m-nek a nazalitásjegye ráterjed a megelőző ragos főnév ugyanilyen pozíciójára, így lesz a t tárgyragból homorgán képzéshelyű nazális, azaz n. De a szóalak többi mássalhangzója is információhiányos. Egyik onsetpozíció sem a saját képzéshelyjegyét viseli, hanem egymásét. Az első szótagban a képzéshely labiodentális helyett bilabiális, a második pedig bilabiális helyett labio­dentális lett. Vagyis d helyett b, b helyett pedig t. A létrejött alak tehát egy sorrendező művelettel is szegényebb, mint a standard változat. Ráadásul a szóalak második szótagi onsetje a saját zöngésség­jegye helyett a következő szóalak második szótagjából kapta meg onsetjének zöngésségi értékét. Ezért nem d, hanem t jelenik meg a főnévi tő végén. Tehát láttunk példát az információcsökkenésnek arra a típusára is, amelyben a felhasznált összetevők száma csökken, és arra is, amelyben a sorrendezési műveletek száma lesz kisebb.

Szerkezetismétlés nemcsak jegyek és szegmentu­mok között történhet, hanem – akár szóhatárokon keresztül is – mássalhangzó-kap­csolatok között is. Ez az eljárás a gyors vagy lezser beszédben is létezik lenizációs folyamatként (Siptár 1995, Szende 1989, 1992, 1997). Ott az a szabály érvényesül, hogy a korábban megjelenő beszédhang arti­ku­lá­ció­ja követi a későbbiét, pl.: lesz sütemény [S:], tíz zseb [J:] ejtése. A mássalhangzó-kapcsolatok közötti szerkezetismétlés kiterjesztése a lenizáción túlra sem az ép beszéd nyelvbotlásaiban, sem az időskori tévesztések között nem fordult elő. Az afáziás szerkezetismétlő művelet pedig módosítja a lenizációnál megismert szabályt. Függetlenül attól, hogy melyik mássalhangzó jelentkezik korábban vagy későbben, az afáziás példákban a nem elöl képzett mássalhangzó illeszkedik az elöl képzetthez, illetőleg az orális zárhang illeszkedik a vele azonos képzéshelyű nazálishoz, pl. t + ktt; g + ddd; d + n → nn; t + n → nn; r + n → nn; l + n → nn. Ezekben az esetekben a mássalhangzó-kapcsolat egyik szegmentuma helyén is a másik szegmentum jelenik meg. A két azonos mássalhangzó pedig a Kötelező Kontúr Elve (Törkenczy 1994, 327, Siptár 1995, 29) értelmében egy hosszút hoz létre. A szerkezetismétlést az indítja el, hogy a mássalhangzó-kapcsolat egyik eleme sikeresen aktivizálódik, a másik vi­szont egy-vagy több jegy tekintetében információhiányos. A jegyek pótlása a kapcsolat másik, sértetlen eleme felől érkezik. A célszekvenciá­ban a mássalhangzó-kapcsolat elemei számos közös jeggyel rendelkeznek. Egészen pontosan, a kapcsolat elemeinek csupán egyetlen jegye nem közös. Ám ha két olyan mássalhangzó talál­kozik, amelyeknek nincs vagy alig van közös jegyük, az afáziás kompenzációs stratégia más. Ekkor nem a kapcsolat másik eleméből pótlódnak a hiányok, hanem egy másik, a hiány helyé­nek szótagpozíciójával megegyező szótag­pozícióból, amely a szekvencia távolabbi helyéről kerül a műveleti mezőbe. Például a magam mellé vettem tilenc történés ‘magam mellé vettem kilenc történészt’ afáziás adatban a mássalhangzó-kapcsolat két eleme (mk) között sem kép­zéshelyben, sem képzésmódban, sem zöngésségben nincs egyező jegy. A bordasztó sokat dolgaztam ‘borzasztó sokat dolgoztam’-ban (rz) a képzés­hely azonos, a helyestek tartja ‘helyesnek tartja’-ban (sn) pedig ismét semmi. Az információhiányos onset­pozí­ció­kat egyik eset­­ben sem a mássalhangzó-kapcsolat másik elemének jegyei töltik fel, hanem egy másik onset­­pozíció, amellyel viszont mindig van több közös jegy. Egészen pontosan csupán egy jegy nem közös. Az első esetben (k–t) megegyezik a képzésmód és a zöngétlenség, a második példában (zd) a képzéshely és a zön­gésség, a harmadik adatban pedig a pár tagjai (nt) egymásnak homorgán szonoráns és zöngétlen megfelelői (n zöngéssége redundáns, ezért tekinthető a t-től való különbsége csupán egy jegynyinek). Egyértelmű, hogy az információhiány pótlását a meglévő informá­ciók irányítják a legkisebb különbség elve alapján. Mással­hangzó-kapcsolat esetén a kapcsolat információhiányos elemének jegypótlása csak akkor érkezhet a kap­csolat hi­ánytalan eleméből, ha annak jegyei nem kisebb mér­tékben egyeznek meg az információhiá­nyos pozíció meglévő jegyeivel, mint az információhiányos pozíció meglévő jegyei a közlésegység egy másik, azonos helyzetű szótagpozí­ciójának jegyeivel. Máskülönben ez utóbbi ismételheti meg saját jegyeit az információhiányos pozícióban.

            A betoldások a közlésegységet szekvenciaszervezési szem­­pontból teszik homogénebbé, vagyis egyszerűbbé. A szótag üres szerkezeti pozí­ció­jába való szeg­mentum­betoldás az érintett szótagok szerkezetének egyneműsítését idézi elő (pl. mindan ketten ‘mind a ketten’), a teljes szótag betoldása pedig ezen felül még szegmentálisan is homogenizálja az alakot (pl. a feladatata ‘a feladata’). Ez utóbbi eljárás kizárólag az afáziás korpuszban jelent meg.

 

Szótagoptimalitást növelő és csökkentő eljárások

A legfőbb szótagillesztési szabály a szonoritási sorbarendezés (Törkenczy 1994, 276, 365–367). E szabály értelmében a) a szótaghatár által tagolt mással­hangzó-kapcsolat esetében hátrányos, ha a kapcsolat két tagja azonos szonoritású. Ezen belül b) hátrányos, ha első tagja nem nagyobb szonoritású, mint a második tagja. Ez a szabály nem terjed ki a szó-, illetőleg morfémahatáron lévő kapcsolatokra, továbbá az inter­vokális hosszú mássalhangzókra, amennyiben fonológiai reprezentációjukban kételemű kapcsolatoknak (geminátáknak) tekintjük őket. A deviancia által kiterjesztett szabály ezeken a szekvenciarészleteken is működik, s ezzel is a szótagszerkezet optimalitásának növelésére törekszik.

            A jelenség a nyelvbotlás- és az időskori korpuszban fordul elő, a parafáziák között mindössze két adat lelhető fel. Ez nem véletlen, hiszen a parafázia stratégiája épp az ellenkező művelettel egyszerűsít, nevezetesen a mássalhangzó-­kapcso­latok egy­nemű­sí­té­sé­vel. A nyelvbotlásos és az időskori tévesztések alap­ján úgy tűnik, hogy az a) szabály erősebb, mint a b). A korpusz adataiban a szabálykiterjesztés ugyanis rendre megszünteti a hosszú mássalhangzók szonoritási egyneműségét azzal, hogy egyik elemüket megváltoztatja. Ugyanakkor teljesen esetleges, hogy a létrejött mássalhangzó-kapcsolat két eleme közül az első vagy a második rendelkezik nagyobb szonoritással. Megfigyelhetjük, hogy a megváltoztatott elem mindig a kapcsolat első eleme. A jelen­ség párhuzamba állítható a gyors-, lezserbeszédnek azzal a szabályával, hogy ha egy kételemű mássalhangzó-kapcsolatból hosszú mássalhangzó lesz, akkor mindig az első elem hasonul a másodikhoz. A jelenség megfelel az asszimilációk magyarban általános irányának. Ugyanakkor az adatok többségénél kimutat­ható, hogy a hosszú mássalhangzó bontása további struktúrarendezésre vezethető vissza. Olyanra, mint a példasorban a szóalakok párhuzamos szótagjainak szerkezeti és szegmentális homogenizálása. A hosszú mássalhangzók szonoritási egyneműségét megszüntető művelet eredménye egyes esetekben egybeesik egy másik egyszerűsítési stratégia működésével: a szó­belseji morfémahatár kiemelésével. Ez a stratégia posztlexikális hasonulások végbemenését függeszti fel. Nyelvbotlásokban és időskori tévesztésekben az -sz tövű igék hasonulása marad el. Afáziában erre nem akadt példa. Ezzel szemben kizárólag az afáziás adatokra jellemző művelet volt a palatalizáció törlése morfémahatáron.

A szonoritási hierarchia szabályának kiterjesztése a mássalhangzó-kapcsolatok egy másik tartományban is végbemegy: az olyan szótaghatárokon, amelyek morféma-, illető­leg szóhatárral esnek egybe. A működési elv itt is hasonló: növeld a kapcsolat elemei között lévő szonoritási különbséget, függetlenül sorrendjüktől. Előfordul olyan deviancia is, amely még az antilabiális szabályt is kiterjeszti. Az antilabiális szabály szerint a kis szonoritáskülönbségű kételemű intervokális mássalhangzó-kapcsolatok esetében hátrányos, ha a második mássalhangzó labiális, de ez nem érvényes akkor, ha az első mássalhangzó sz vagy s (Törkenczy 1994, 375–378). Számos szabálykiterjesztéses adat ugyancsak visszavezethető további struktúrarendezésre. Például párhuzamos szótagi onsetismétlést mutat a tö­vekben vagy szomszédos onsetistmétlést toldalékolt formában. Az adatoknak ebben a tartományában afáziás példa nem fordul elő. Feltűnő, hogy morfémahatár által nem tagolt szótaghatá­ron sokkal kevésbé jellemző a szonoritási hierarchia kiterjesztése mind a nyelvbotlások, mind az időskori adatok esetében, afáziában pedig egyáltalán nem jelentkezik.

A szótagoptimalitás növelésével ellentétes irányú folyamat a rosszul formált szótag kialakítása. A devianciakutatások régi megállapítása, hogy a tévesztések nem szegik meg a közlő anyanyelvének fonotaktikai szabályait. Megfigyelésem szerint afáziában rend­szeresen, az időskori tévesztések között pedig ritkán és korlátozottan, de megjelenik a rosszul formált szótagtípus vagy szótagillesztés. Az afázia-korpuszban nagy számban fordulnak elő a következő deviáns ala­ku­lat­­típusok: a) szekvencia- vagy szóvégen középső nyelvállású, rövid magánhangzó; b) egyszótagú szó vagy szekvencia végén fel­ső nyelvállású, ajakkerekítéses rövid magánhangzó; (c) rosszul formált onset; (d) rosszul formált szótagillesztés morféma­határ által tagolt szótaghatáron. Rosszul formált kóda egyetlen esetben fordult elő a parafáziák között, és az időskori adatok között ugyancsak egyetlen rosszul formált alak szerepelt: a szerencsétlenség szóalak szerkezet­épí­té­sé­be akkor került hiba, amikor a magánhangzóra végződő tőhöz már kiválasztott -tlan allomorf elé (a zöngésségi hasonulás során zöngétlenedő) g betoldásának művelete meg­történt. Azzal ugyanis, hogy a g kódába került, a -tlan elvesztette átszótagolásának lehetőségét, hiszen a kóda nem tölthető ki [kt] kapcsolattal. Ugyanakkor ez a művelet szekvenciaszervezési szempontból egyszerűbbé tette az alakot, hiszen szótagszerkezet-ismétlést eredményezett a harmadik és az ötödik szótag között.

Láttuk, hogy a deviáns alakok fő szervezőelve, az egyszerűsítés, nagy hatókörű eljárások működése által irányítja a hangsorépítést a szekvenciában. Láttuk azonban, hogy ugyanazoknak az eljárásoknak eltérő korpuszokban eltérő műveletei lehetnek. A következő kérdés tehát az, vajon milyen tényezők hatására indítanak el hasonló környezetben azonos stratégiák eltérő műveleteket.

 

 

Hivatkozások:

 

Kassai I. (1981): Távhasonulás a gyermeknyelvben. In: Nyelvtudományi Közlemények 83: 160–167.

Siptár P. (1995): A magyar mássalhangzók fonológiája. Linguistica, Series A, Studia et dissertationes 18. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Szende, T. (1989): Phonological representation and ‘global programming’. In: Magyar Foneti­kai Füzetek/Hungarian Papers in Phonetics 21: 132–135.

Szende, T. (1992): Phonological representation and lenition processes. MFF/HPP 24. MTA Nyelv­tudományi Intézet, Budapest.

Szende T. (1997): Alapalak és lazítási folyamatok. Linguistica, Series A, Studia et Dissertationes 22. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest.

Szépe J. (2000): Fonémikus parafáziák magyar anyanyelvű afáziások közlésfolyamataiban. A Páz­mány Péter Katolikus Egyetem Magyar Nyelvészeti Intézetének Kiadványai 2. PPKE BTK, Piliscsaba. 

Törkenczy M. (1994): A szótag. In: Kiefer F. (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan II. Fonológia, 273–392. Akadémiai, Budapest.

 

 

 

 

 

 

DDD Vissza a főoldalra